Részlet a Borotvaélen című könyvünkből: 2. fejezet – Kína (a tudás és a tudatlanság birodalma)

08 ápr Részlet a Borotvaélen című könyvünkből: 2. fejezet – Kína (a tudás és a tudatlanság birodalma)

Részlet a Borotvaélen című könyvünkből: 2. fejezet – Kína (a tudás és a tudatlanság birodalma)A szent föld felszabadítására indult keresztes hadjáratok során a páncélos lovagok néha végzetes meglepetéssel találkoztak. Áthatolhatatlannak hitt páncéljukat könnyűszerrel vágta át néhány arab harcos kardja, baltája vagy lándzsahegye. Ezek a könnyű, halálos élű harci eszközök tőből vágták le a lovagok karját, beszakították páncéljukat. A nagyritkán zsákmányul ejtett fegyverek felületén egészen furcsa mintákat láttak, melyek leginkább a hegyi patakok örvényeire hasonlítottak. Mivel ezt a különleges mintázatú acélfegyvert állítólag Damaszkuszban készítették, a keresztes lovagok damaszkuszi pengének nevezték el. A keleti világ másik nagy csodáját, a kínai selyemből készült, kézzel elszakíthatatlan kendőket a levegőben röpülve vágta el ez a penge. Ilyet európai kardokkal nem lehetett megtenni, bármennyire is élesre voltak köszörülve. A damaszkuszi penge egyszerre volt rugalmas és borotvaéles. Akinek ilyen fegyvere volt, és bánni is tudott vele, legyőzhetetlen lett. Ám igen kevesen tudták a fegyver készítésének titkát, és igen kevés készült ebből a csodálatos acélból.
Bár Damaszkusztól Indiáig több helyen is készültek ilyen fegyverek, a titok mégis csupán maroknyi kovácsmester kezében maradt. A damaszkuszi pengék titka azonban a mesterekkel együtt sírba szállt, az 1800-as évektől kezdve többé nem készült egyetlen példány sem. Lám, létfontosságú technológiák szűnhetnek meg, veszhetnek el az idő homályában, talán mindörökre. (Európában is voltak ilyen titkok, például a viking kardok kovácsolásának titka is örökre elveszett. Egyedül Japánban maradt fenn a kardkészítés sokáig titkos művészete.) Csak most, az ezredforduló táján sikerült megfejteni a legkorszerűbb kutatási, metallurgiai módszerek segítségével, hogy mi módon is készülhettek a damaszkuszi pengék.
Szerencse, kitartás, szorgalom, találékonyság egyaránt kellett ahhoz, hogy a különleges tulajdonságok felbukkanjanak. Azok a valószínűleg előkelő származású, gazdag muzulmán harcosok, akik meg tudták fizetni e csodálatos pengék árát, úgy gondolkoztak, hogy elég, ha csak nekik van ilyen szablyájuk, elég, ha csak ők legyőzhetetlenek. Ha minden szaracénnak, arabnak lett volna ilyen fegyvere, az halálos csapás lehetett volna Európának. És amennyire megállíthatatlannak tűnt a muzulmán terjeszkedés, talán az egész eurázsiai kontinensnek is. A muzulmán hercegek gondolhattak volna arra, hogy megszervezzék a tömeggyártást, és így legyőzhetetlenné tegyék a muzulmán világ hadseregét. Ehhez azonban gépesíteni kellett volna a gyártást, és ez a kor technikai szintjén talán megoldhatatlannak bizonyult, hiszen a technológiai paraméterek betartása, a minőségbiztosítás ma is a gyártások legnehezebb fázisához tartozik.
A muzulmán világnak egyszerűen szerencséje volt, mert néhány kovács rájött arra, hogy az indiai vasbányákból származó, vanádium-szennyezést tartalmazó nyersvasból úgy lehet ilyen csodálatos tulajdonságokkal bíró kardot készíteni, ha sokszor, rétegesen átkovácsolják, és például üveget, vagy bizonyos növényi leveleket adnak hozzá megfelelő, nagyon pontosan előírt hőmérsékleten. Így kerülhetett szilícium, és például foszfor az acél anyagába, ami egyszerre adta meg a penge hihetetlen keménységét és meglepő rugalmasságát is. A titok abban rejlett, hogy két különböző tulajdonságú vasötvözetet egymás mellett levő kis zónákba kellett megmunkálni, és ez a két összetevő, két eltérő kristályszerkezet adhatta a keverék acélt. Ha csak a rugalmas acélötvözetet készítették volna, akkor ugyan hajlékony marad a penge, de nem elég éles, nem vágja át az ellenfél páncélját; ha pedig igen kemény, erős az acél, akkor a páncélt átüti, de el is törik a penge. A két tulajdonság egyszerre, együtt azonban védhetetlen fegyvert kovácsolt ebből az acélból. Egy kis mennyiségben vanádiumot tartalmazó vasércötvözet volt a másutt nem található alapanyag, és sok-sok szerencsével, sok-sok selejt és kudarc árán aztán kialakult a gyártási technika is.
Egyedül Japánban tudták megközelíteni ezt a minőséget, rituális célokra még ma is gyártanak ilyen pengéket. A japánok másként használták fegyvereiket mint mi, ők gyakran azzal a mozdulattal vágták le az ellenfelet, ahogy kirántották a kardot a tokjából: aki a gyorsabb, az volt a győztes. Az Európában szokásos kardpárbajok ismeretlenek maradtak, a jobb japán acél másfajta vívási technikát tett lehetővé, s ez másféle harci morált és stílust alakított ki. Ám a kardkészítés, a jó minőségű acél elkészítésének tudománya, ott sem párosult például jó varrógépek vagy kitűnő ekék készítésének óhajával, tudományával. Talán alantas dolognak tartották, nem volt fontos. A tudás és a tudatlanság ezekben a félig-meddig technikai társadalmakban is együtt létezett.
A kovácsmesterek legjobbjai tudták, hogyan kell a pengéket elkészíteni, de azt már nem, hogy mitől, miért lesz a penge olyan kiváló, hiszen senkinek sem volt elektronsugaras mikroanalízisre is alkalmas elektronmikroszkópja. Semmit sem tudtak a cementitről, a dentrites keményedéses kiválásról, nem tudták, hogy köbös és lapcentrikus kristályok eltérő, egymást kiegészítő fizikai tulajdonságokat hozhatnak létre. A középkor csodálatos kardkészítő kovácsai úgy dolgoztak, mint a szakácsok: a szakács ismeri a receptet, de nem ismeri a biokémiát és a biofizikát; nem tudja, hogy mi történik a főzés és sütés folyamán. Az ilyen folyamatok pedig nagyon sérülékenyek. Ha valami egy kicsit is megváltozik, például eltérő lesz valamelyik nyersanyag összetétele, akkor már nem lehet reprodukálni az eredeti eredményt. Sérülékeny az empirikus tapasztalatra, a hiányos tudásra épülő gyártási folyamat.
Nehogy azt higgyük, hogy ma sokkal jobb a helyzet, mint a középkorban volt. Amikor például az Egyesült Államok belépett a II. világháborús radarfejlesztésbe, a radarjelek vételéhez szükséges kristálydetektorok készítése még igazi „fekete mágiának” számított, a véletlenen múlt, hogy mikor sikerül, mikor nem sikerül egy kristályt megnöveszteni, és milyenek lesznek a tulajdonságai. Számos olyan gyártási eljárás létezik ma is, melyet csak igen kevesen ismernek, és ha a technológia ismerői elpusztulnak, akkor ez a tudás talán örökre elvész. Olyan sok apró részfolyamat szükséges, például egy-egy speciális műanyag, vagy speciális ötvözet elkészítéséhez, ami sokoldalú gyakorlati tapasztalatot igényel, az összes részfolyamat pontos feltárása drága lenne, és a piac nem is hajlandó megfizetni ennek az árát.
A középkori kovácsmesterek tudása sok-sok generáció összegyűjtött, átadott tapasztalatára épült. Azt például, hogy milyen hőmérsékleten kell a rétegeket összekovácsolni, az alapján állapították meg, hogy egy-egy száraz falevél mikor lobban lángra. De hogy melyik fának a levele volt erre alkalmas, és azt hogyan kellett szárítani, ahhoz talán egy emberi élet teljes tapasztalata kellett. Sérülékeny ez a tudás, mert az apáról fiúra szálló, íratlan szabályok gyakorlati gyűjteménye csak személyesen adható át, kevesen ismerik. Hatalmat, rangot ad birtoklójának, de ha csak néhány ember ismer ennyire fontos tudást, attól az egész társadalom még gyenge marad.
A fegyverkovácsok tudását minden társadalom megbecsülte, így ez a tudás sokáig fennmaradt; az örökmozgók építőinek tudását viszont minden társadalom megvetette, így az elpusztult. Amikor a XVIII. században kimerültek azok az indiai vasércbányák, ahol a vanádiummal szennyezett nyersanyag előfordult, az a néhány kovácsmester, aki még tudott damaszkuszi pengét készíteni, meglepve tapasztalta, hogy bárhogy próbálta újra és újra a pengekovácsolás folyamatát, nem sikerült a különböző színű, mintázatú pengék előállítása. Nem tudták, hogy a más forrásból származó nyersvas lehet az ok, így tapasztalatukat már át sem tudták adni. Végérvényesen kiveszett a damaszkuszi pengekovácsolás művészete.
Még a középkor elején is csodájára jártak Mezopotámia különleges öntözőrendszerének, amelytől az ősi kultúra földjén virágzott a gazdaság. Amikor a Közép-Ázsiából jött hódító, Timur Lenk elpusztította az öntözőmestereket, velük együtt ez a tudás is sírba szállt. Soha többé nem működtek az öntözőcsatornák, a növények elpusztultak, a szél elhordta a termőtalajt, kopár sivataggá változott a táj.TUDÁS ÉS TÁRSADALOM
Ha a társadalomban felhalmozott hasznos tudás átadható, sőt gyarapítható, kísérletekkel, elmélettel és gyakorlattal is alátámasztott, akkor a társadalom nem sérülékeny. Amíg csak Tesla tud nem lineáris hullámokat előállítani, amíg csak Moray, vagy Orffyreus képes örökmozgó megépítésére, addig a tudás inkább csak csoda, de nem a társadalom tulajdona. (Orffyreus történetét részletesen a „Tiltott találmányok” c. könyvben olvashatják.) Lehet-e bárkiből kovács vagy katedrálist építő mester? Miért történhetett meg, hogy az egész muzulmán kultúrában csak egyetlen építész tudott (az oszmán Szinán) óriási kupolákat építeni a nagy mecsetekre?
A társadalom egyik alappillére, a tudás mindig inog. A tudás alatt ma a hasznosítható információkat értjük, pedig a tudható, a megismerhető dolgoknak csak egy kis része ilyen. Egy társadalom mentalitását, gazdasági és így katonai, politikai lehetőségeit alapvetően a tudás összegyűjtésének, kiterjesztésének és továbbadásának képessége határozza meg. Azt, hogy egy társadalom fejlődőképes-e, vagy pedig az összeomlás felé indul el, a tudáshoz való viszonya határozza meg. A társadalom nincs annak tudatában, hogy mennyire sérülékeny, milyen hatalmas kudarcokat élhet meg, ha egy-egy fontos technikai, technológiai információtól elesik, vagy ha a már meglevő, megszerzett tudás elvész. Az a megalapozatlan hit járja át történelem és más tárgyú tankönyveinket, hogy a tudás mindig csak gyűlik, mindig csak gyarapszik, de sosem vész el. Elveszett és tiltott találmányok sora bizonyítja ezt a durva tévedést.
Ma egyetlen tudományos folyóirat sem közölne örökmozgóval, antigravitációval, hipertéri ugrással, anyagátalakítással, parajelenségekkel kapcsolatos cikkeket, pedig a társadalom számára hasznos tudás nagy része ezeken a tiltott területeken található. Éppen ezért nem nevezhetjük mai társadalmunkat a tudás társadalmának, inkább a „féltudás”, vagy tudatlanság társadalma illik rá. De azt is naivitás lenne elhinni, hogy legalább az üzleti világban mindig a legjobb, legolcsóbb, leggazdaságosabb megoldások terjednek el. Történelmünk tele van olyan példákkal, amikor valamilyen fontos, új technológia csak rendkívül nehezen vagy egyáltalán nem tudott megvalósulni; erről még sokszor lesz szó ebben a könyvben.
A történelem ismeretének legfőbb haszna, ha tanulunk a már elkövetett hibákból (s a néha megtett helyes lépésekből). Szinte minden mai gondra, feladatra találunk párhuzamot az elmúlt időkből, van miből válogatni, van miből tanulni. Ma a magukat kicsit is haladónak hirdető országokban általános a jelszó, hogy tudáson alapuló társadalmat kell építeni, ahol a termelékenység javulása, a környezet védelme, a növekvő életszínvonal az intenzív informatikai háttéren, a tudás alapjain áll. Általános a vélemény, hogy a tudást igénylő, az innovációra érzékeny társadalom a versenyképes. Szinte közhely, hogy egy termék piaci értékét a hozzá adott szellemi érték szabja meg, s egy-egy nemzet szerepe a „globalizálódott” világban attól függ, hogy milyen mértékben használja az innovációt és a tudást társadalmi és gazdasági tőkeként. Itt dől el, hogy olcsó fizikai munkaerővel szolgaként, vagy sok tudással mesterként veszünk-e részt a nemzetek és vállalatok közti versenyben.
Ám a legkényesebb kérdés, a kérdések kérdése ugyanis: mi számít tudásnak? Mi a hasznos, és mi a haszontalan tudás? Ki dönti el, hogy mi lesz a megőrzésre, továbbadásra, gyarapításra érdemes ismeret, mi az, ami tananyagba, s mi az, ami a tudás meddőhányójára, szemétdombjára kerül? Kik, milyen elvek alapján, milyen jogon döntenek? Mennyire hatalmi, mennyire elvi kérdés egy-egy ilyen döntés?
Tudásnak számít-e a tudományos szocializmus ismerete, vagy a dzsungellakó törzs javasasszonyának gyógynövényekről megszerzett tudása? Néhány éve még más volt ezekre a kérdésekre a válasz, mint ma. Történelmi tapasztalat, hogy minden társadalom legnagyobb kihívása: keresi-e a tehetségeket, s ha esetleg maguktól felbukkannak, vajon segíti-e, hagyja-e őket alkotni, vagy kiirtja? Vajon rugalmas-e a társadalom, s a tudás zsákutcákkal teli kanyargós útján el lehet-e a társadalmat új, jobb utakra téríteni, vagy nyílegyenesen rohan a vesztébe? Hogyan kell gondolkodni a tudásról, mit mond erre a történelmi tapasztalat? Van-e mai korunkra is alkalmazható történelmi párhuzam, vagy csak zsákutcák tömkelegét, ostobaságok halmazát láthatjuk? Hol keressünk párhuzamokat a mai élenjáró országok (az első világ) sorsának megjósolásához? Ezekről a kérdésekről is szól ez a II. rész.
Lehet-e tanulni például az ókori Spártától, ahol nem létezett tudomány, művészet, ipar és kereskedelem is alig-alig, viszont a kor rettegett katonai hatalma volt? A spártai férfiak egész élete a kaszárnyában zajlott, a feleségükhöz is csak az őrséget kijátszva, szökve juthattak, s ha elkapták őket, jött a büntetés. Amit a hadviselésről tudni lehetett, az a kisujjukban volt, semmi máshoz nem értettek. Mottójuk szerint: ha valami bevált – ne változtass! Aztán Kr. e. 371-ben, Leuktránál pár perc alatt minden véget ért.
A tízezres spártai sereg épp az elpuhultnak tartott hatezres thébai hadat készült felmorzsolni. A kor összes stratégája szerint, a thébaiaknak semmi esélyük nem volt. A thébai vezér (maga is puhány, gerinctelen ember) – talán félelemből vagy tévedésből, vagy mert megint részeg volt – utasította gyalogosait, hogy ne szembe, hanem ferdén haladjanak a spártai gyalogosok sorfala (falanxa) felé. Ettől a spártaiak teljesen megzavarodtak, s túlerejük, évszázados tapasztalatuk, tudásuk hirtelen használhatatlanná vált, fejvesztve menekültek. Soha többé nem tudták összeszedni magukat. Tudásuk – amin félelmetes hírük alapult – egy hirtelen ötlet hatására értéktelenné vált.
A katonai hatalmak tudását mindig viszonylagosnak tekinthetjük, ez alapján nem szabad történelmi párhuzamokat keresni. A tudás ellenfele, akadályozója, mértéke mindig csak egy másik tudás, egy másik ismeret lehet: erről is szól ez a II. rész.
A közgazdászok ma már tudják, hogy nemcsak a hadviselés, hanem a gazdaság is harcon, versengésen, azaz nem lineáris folyamatokon nyugszik. Ha egy cég elegendően nagy, és terméke bevált, akkor nem érdeke, hogy újabb, esetleg jobb, olcsóbb technológiájú termék jelenjen meg a piacon. Szokásos példa erre az autógyártás, ahol az 50-es években már tudtak volna a maihoz hasonló kis kocsikat gyártani, de kifejezetten a nagy fogyasztású, nagy méretű, sok acélt, sok nyersanyagot igénylő autókat ontották a gyárak, mert azokon lehetett több pénzt keresni. Úgy tűnik, hogy a legkevésbé sem érdekli az autógyártók többségét a fenntartható fejlődés, a környezetvédelem, vagy a szegénység kérdése, kizárólag a negyedévi profit az, ami számít.
A középkorban az olcsón, nagy tömegben előállítható, gyenge minőségű európai kardok is elegendőnek bizonyultak a szent föld meghódításához; így is le tudták győzni a muzulmánokat (látszólag nem mindig érdemes a fejlesztéssel foglalkozni). A szent föld elvesztése már a keresztény hadvezérek közti civakodásnak, a hosszú hadtápvonalaknak, és hosszú távon Európa közönyének volt köszönhető.
A közgazdászok „pozitív visszacsatolásos”, „befagyási” folyamatnak nevezik azokat az eseteket, amikor valamilyen korai, nagy előny miatt megreked a technológiai fejlődés. Ilyenkor egy cég, vagy egy termék elveszi a versenytársak elől a „levegőt”, a nyereséget, s a verseny ki sem alakulhat, a helyzet „befagy”, változatlan marad. Az 50#es években már elterjedt például az amerikai NTSC televízió szabványa, ami csak 425 képsort tartalmaz, ezért a képminőség gyenge. Ez a szabvány lehetetlenné tette később a jobb minőségű, nagyobb felbontású módszerek elterjedését, és talán csak az új évezredben jöhet majd el a tökéletesebb felbontású digitális televíziók ideje. A rosszabb, gyenge minőségű korai tévék hamar elterjedtek, és elzárták a piacot a jobb minőségű, újabb tévék megjelenése elől. A tévégyártás nyereségét újra és újra a szokásos, gyengébb minőségű tévékészülékek gyártásába fektették vissza, így teljesen elfoglalták a piacot, kiszorítva minden más lehetséges versenytársat. Esélye sem volt egy jobb minőségű (több tudással készült) tévé megjelenésének, mindenkinek ehhez a rossz, korai, gyenge szabványhoz kellett alkalmazkodni.
Ugyanez történt az atomerőművek esetében is, ahol az első atomtengeralattjárók miatt gyorsan meg kellett alkotni a viszonylag kis teljesítményű, olcsón gyártható nukleáris erőművek típusait, és ez történetesen a vízhűtéses, nagy nyomású, könnyűvizes reaktor lett. A gázhűtésű, nagy hőmérsékletű, az urániumot golyócskák alakjában tároló reaktorok, melyek minden tekintetben jobbak, biztonságosabbak, gazdaságosabbak, mint a nyomott vizes reaktorok, nem terjedhettek el. A jobb megoldás egyszerűen kiszorult a piacról. Számítógépes szoftverek terén is hasonló történt: például a Fortran IV-es hosszú ideig uralta a piacot, nagyon sok tudományos algoritmus készült ezen a nyelven, ezért ez lett a szabvány, holott ennél jobb programnyelvek is keletkeztek később.
A négyütemű dugattyús belső égésű motorok térhódítása is olyan mértékű lett, hogy miattuk például a forgódugattyús Wankel-motorok már nem terjedhettek el, pedig ezeknek a kisebb tömege kisebb motorsúlyt, nagyobb fajlagos teljesítményt eredményezett volna, s így természetesen kisebb fogyasztást. Rövid távú gazdasági előnyök tehát nagyon keményen akadályozhatják a fejlődést, életminőségünk javulását – s erről még csak nem is tudunk.
A tudás „befagyásának”, megmerevedésének vannak jól ismert típusai, s néha ez nem is káros. Az építészeti stílusok, a népviselet, egy nyelv elterjedése és kialakulása, állandósága, vagy lassú változása nem káros, sőt hasznos. De vajon veszélytelen folyamat-e az ismeretek megmerevedése, változatlansága általában? A természettudományban is jól jön a kipróbált, megbízható törvény, amire alapozhatunk. Ez az igény viszont komoly veszélyeket rejt, mert a továbblépést, a mélyebb megismerést gátolja.
Ennek talán legrégebbi, ismert példája az irracionális számokkal esett meg a matematikában. (Az irracionális számok azok, melyek nem állíthatók elő két egész szám hányadosaként.) Amikor kiderült, hogy például a  irracionális, a görögök titokban tartották a felfedezést. Attól tartottak, hogy megrendül a világ rendjében való bizalom, ha ez a hír kitudódik, és rabszolgalázadások törnek ki. Ne mosolyogjunk ezen – ugyanilyen félelem övezi most a megmaradási törvényeket is! Félnek a mai bérrabszolgák lázadásától: ha kiderül, hogy már évszázadok óta tudjuk, hogy nem mindig igaz az energiamegmaradás törvénye, akkor az is napfényre kerül, hogy az „új” elven alapuló gépek megszületésének szándékos megakadályozása egy jobb, emberibb élet lehetőségét fojtja el évszázadok óta.
Az újabb, magasabb szintű tudás nem szokott magától elterjedni, küzdeni kell érte, s ebben a harcban jóval több a vesztett csata, mint a megnyert. Minden új tudás fenyeget valamilyen régebbit, s az ahhoz kötődő érdekek szövevényét. Főleg ennek következményeiről szól ez a II. rész, és lényegében az egész könyv is.
A „bezáródás”, a mozdíthatatlanság alapvető jelenség a politikában, a gazdaságban és ugyanúgy a technológiában is. A természettudományban szintén igaz ez. Ha elfogadnak egy törvényt, és annak tudása elterjed, hiába vannak határozott bizonyítékok az ellenkezőjére, rendkívül nehéz megváltoztatni. Ezért annyira lassú és sérülékeny a tudás és a hasznos információk terjedése, terjeszthetősége. Hatalmas, erősnek látszó birodalmak omlottak össze, roppantak bele annak az alapvető felismerésnek a hiányába, hogy a társadalom csak akkor életképes, ha lehetőséget adunk a folytonos változásra, a tudás szabad, állandó gyarapítására.
Ennek a küzdelemnek a legjobb, legtanulságosabb és egyben legszomorúbb példáját Kína történelme mutatja.

HA… (2)
1452 nyarán, egy ködös hajnalon kínai hadihajók jelentek meg London koszos kikötőiben, a Temze partján, és ágyúzni kezdték a házakat, az erődöket. A falak egymás után repedtek meg, dőltek össze, a távolabbi házakra pedig többfokozatú gyújtórakéták sora repült. Az ellenállás igen hamar megtört, a partraszálló tízezernyi kínai katonának már nem sok dolga akadt, az angolok megadták magukat. Ezzel az akcióval befejeződött az európai kontinens meghódítása. Az ellenségeskedést formálisan a tea-, selyem- és porcelánimportra kivetett angol adó indította el. Az egész európai kontinens ekkor már kínai árukat vásárolt, kínai teát ivott, de a britek furcsa módon még ellenálltak. Ekkor jelentek meg a kínai ágyúnaszádok, és rövid, egy órás ágyúzással pontot tettek a vitás kérdések végére. Anglia addigi formális különállása, szabadsága is megszűnt, ezután kínai helytartó diktálta a feltételeket csakúgy, mint Európa többi részén.
A nemesség hamarosan Anglia szerte is kínai iskolákba kezdte járatni gyermekeit, és egy generáció múlva már minden előkelő nemesember kínaiul beszélt, kínai szokás szerint étkezett és ruházkodott. Csak a falvak tanulatlan népe maradt még keresztény, ők használták még egy ideig a régi nyelvet, az angolt. De ez sem tartott sokáig, mert az európai kontinensen már a köznép is kínaiul beszélt, és teljesen elkeveredett a kínai telepesekkel. Az 1600-as évekre már a falusi elöljárók is megtanulták a kínai nyelvet, pálcikával ettek, teljesen átvették az egykori hódítók szokásait. Föl-fölbukkant még néha egy-egy maroknyi lázadó, de azok hamar csapdába estek, és a nagy kínai fegyencgyarmatra kerültek, amit régen a normannok Grönlandnak neveztek. A Mennyei Birodalom immár a Föld legnagyobb, legerősebb hatalma lett, a teljes eurázsiai kontinens fölött uralkodott. Ötárbocos nagy dzsunkák vitték az európai gyarmatokon kitermelt nemesfémeket a fővárosba, és selymet, porcelánt hoztak érte.
Nem, nem így történt. Másként zajlott le a történelem, ám hajszál híja annak, hogy nem így, s hogy most Európa nem a kínai birodalom része, és a kontinensen nem kínaiul beszélünk. Ha hiszünk a történelmi tapasztalatok érvényességében, a történelem tanulságaiban, akkor mai fejlődésünk kilátásait, s várható gondjainkat leginkább Kína történetében találhatjuk meg. A történelemben egyedülálló módon ez a birodalom ugyanis a tudásra, az egyéni szellemi teljesítményre épített több mint kétezer éven át, s környezetéből messze kiemelkedő, irigyelt, fejlett technikájú kultúrát hozott létre. Van mit tanulni felemelkedéséből, s bukásából is. S ha nem is mindig hangsúlyozom, mindig a tudásról, a tudásgazdálkodásról lesz szó.

A KÍNAI MENTALITÁS
Ha Kínáról esik szó, akkor ma általában furcsaságok, egzotikumok jutnak eszünkbe. Tudjuk például, hogy a kínaiak szinte mindent megesznek: a pirított selyemhernyót, a dinnye indáját, kígyópörköltet, szójababból készült túrót, hizlalt kukacokból készített omlettet, a sült vízi csótányt. Európában meg nem ennék a libaherét vagy a sült galambagyvelőt, Kínában ez csemegének számít. (Milyen szerencse, hogy mi a „magyarosított” változatot kapjuk a kínai gyorséttermekben.) Ebben az országban nem létezik az a köszöntés, hogy „jó napot”, helyette azt kérdezik: „ettél már?” Kínában nem illik nyilvánosan csókolózni, sőt a barátok vagy a családtagok rezzenéstelen arccal köszöntik egymást még akkor is, ha évek óta nem találkoztak. A múltról meg talán csak annyit tudunk, hogy régen a kínai nők lábfejét 17-18 centiméteresre zsugorították, ez volt a híres-hírhedt „arany lótusz láb”. A férfiak ezt találták szépnek. A nőket állandóan, életük végéig fájdalom gyötörte, és a rossz vérkeringés miatt néha elüszkösödött lábukat le kellett vágni.
Kínában a lakosságnak csak kb. az ötöde tudott írni, olvasni, hiszen annyira nehéz (még nekik is) megtanulni ezt a különleges írást. Kína az egyetlen ország, ahol úgy gondolják, hogy a tudás egyre fogyatkozik, a világ egyre tudatlanabb lesz, mert a mesterek sosem adják át tudásuk teljességét, valamit mindig megtartanak maguknak. Kínára nem igaz, hogy a történelem nem ismétli önmagát, rendszeresen, néhány száz éves periódusokban ugyanazokat a problémákat találjuk mindig, ez a ciklikusság a kínai történelemben világosan ismétlődik. Amint megbukik egy dinasztia, és jön az újabb, először földet oszt a parasztoknak, következnek a reformok. Aztán hatalomra jutnak, vagy az írástudó mandarinok, vagy az udvar belső emberei, a herélt eunuchok. Aztán az urak gazdagodnak, a parasztok szegényednek, megjelenik a földkoncentráció. Emiatt hatalmas vagyoni egyenlőtlenségek alakulnak ki, és egy-egy szárazabb, vagy árvíz sújtotta  időszak után éhínség következik, nyomában parasztfelkelések és belső harcok. Amint kitör a polgárháború, jönnek a külső hódítók, akik aztán elnyomják a teljes népességet. Ekkor újabb parasztfelkelés tör ki, elűzik az elnyomókat, majd jön az új dinasztia, az új földosztás, s minden kezdődik elölről.
Kínában, úgy tűnik, semmit sem tanultak a múlt hibáiból sem a császárok, sem az írástudók. A parazita réteg mindig automatikusan kialakul ilyen, vagy olyan címen, néven. Pedig a kínaiak szorgalmukkal, tehetségükkel, találékonyságukkal a föld legnagyobb, leggazdagabb országát hozták létre, és egészen a XX. század elejéig egyben a föld legrégebbi, töretlen civilizációját is. Itt alakult ki az első, igazi, átfogó tudáson alapuló „féltechnikai” civilizáció, amely évszázadokkal megelőzte az európai technika és tudomány kialakulását. Ez az a hely, ahol évszázadokon át keményen küzdött a tudás és a tudatlanság, ennek az országnak a történelmében találjuk a legjobb példákat arra, hogy a tudás, a technikai civilizáció mekkora hatalom lehet, és a vezetők tudatlansága, ostobasága milyen iszonyatos károkat okozhat. Mielőtt elemeznénk, hogy miként is alakult a tudás sorsa Kínában – a nagy felvirágzások és hatalmas összeomlások hogy kapcsolódtak a technikai civilizációhoz –, érdemes legalább röviden áttekinteni legfontosabb technikai eredményeiket.
KÍNA TECHNIKÁJA
Az újkor hajnalán Bacon, az angol természetfilozófus három fontos találmányt nevezett meg, mely az egész életet forradalmasította: a papírt, az iránytűt és a puskaport. Azt azonban nem tudta, hogy mind a három Kínából származik, és általában nem ismert, hogy a középkor és az újkor technikai forradalma a kínai találmányok átvételéből, lemásolásából indult el Európában. Nagyon büszkék szoktunk lenni a görög tudomány eredményeire, a görög matematikára és fizikára. Ám azt is tudjuk, hogy a Római Birodalom összeomlása után évezredes sötétség zuhant Európára. Egymástól távol eső, kicsiny, erdei falvacskákra esett szét Európa, amelyek alig-alig voltak egymással kapcsolatban. Kövezett utak többé nem léteztek, az útépítés módját is elfelejtették, s az 1200-as évekig – amikor Nyugat-Európán katedrálisépítő láz söpört végig – csak kis viskókat, és primitív várakat tudtak emelni.
Európában ekkor az élet rövid, mocskos és hihetetlenül kemény volt. Ezekben az időkben európai ember számára elképzelhetetlenül magas átlagos életszínvonal, fényűzés, pompa, káprázatos gazdagság jelképezte Kína és India nagyvárosait. Róma összeomlása után a város nemsokára elnéptelenedett, gaz, piszok, szemét, törmelék borította utcáit, egyedül Konstantinápoly, és a mórok lakta Andalúzia maradt valamirevaló lakhely az egész kontinensen. Európa egykori pozícióját egyértelműen elvesztette ekkor, harmadik világbeli, primitív szintre süllyedt hosszú időre. Csupán egy-két kolostor jelentette a civilizáció utolsó szigeteit, itt még néhány szerzetes tudott írni, olvasni, régi görög szövegeket le-lemásoltak kutyabőrre, vagy nagyon ritkán, a nehezen beszerezhető, Egyiptomból származó papiruszra. A tudás megőrzésének, átadásának elemi, technikai feltételei elvesztek.
Kínában pedig már Kr. u. 105-ben Caj-Lun feltalálta a papírt, és ezért magas császári jutalmat is kapott. (A szerencsétlen feltalálót azonban irigyei pletykáikban összehozták a császárnéval, és ezért öngyilkosságba menekült.) Az első világ ekkor teljesen egyértelműen Kínát jelentette; ezt a magas fokú civilizációt csak távolról követte a muzulmán térség, s csak ezután következett – mélyen leszakadva – Európa.
A történészek ma a világ történetét mindig Európa központúan tárgyalják, a Távol-Kelet, Ázsia legfeljebb csak mellékmondataikban fordul elő, pedig Ázsia civilizációi igen hosszú ideig sokkal fejlettebbek voltak, és nemcsak a kínai és indiai civilizáció, hanem Délkelet-Ázsia is, azaz Burma, Thaiföld vagy Kambodzsa. Burma északi részén, Mrauk U városa még az 1700-as években is sokkal nagyobb volt, mint London. (Ma már dzsungel veszi körül.) Tucatjával találunk ilyen hatalmas településromokat Ázsiában, amelyek az európai képzeletet messze felülmúlóan virágzóak voltak egykor. Hogyan történhetett ez? Csak úgy, hogy Európát toronymagasan felülmúló technikai civilizációk léteztek ekkor Ázsiában. Elsősorban Kínában egységes, nagy birodalom alakult ki. Ez az egységes, nagy ország mindenféle találmányt befogadott, és lavinaszerűen elterjesztett. Ha végignézzük azon kevés munkát, melyek a kínai technika és civilizáció történetével foglalkoznak, egyik ámulatból a másikba esünk.
Összegzésként elmondhatjuk, hogy körülbelül ötszáz-ezer évvel előztek meg minket, és csak azért nem hódították meg egész Ázsiát és Európát, mert nem volt miért; a kínaiakhoz képest olyan alacsonyan állt a többi civilizáció, hogy csak nehézséget jelentett volna egy ilyen hatalmas gyarmatbirodalom fenntartása.
Talán geográfiai okokat kell keresnünk a kínai fejlődés mögött. Kína síkságait hatalmas folyók szelik át, ezek lehetővé teszik az öntözéses gazdálkodást, amihez viszont gátakat, csatornákat kell építeni. Ez nagyfokú szervezettséget, központi irányítást és egy minimális szintű mérnöki tudást igényel. Ahol pedig megjelennek a nagy szervezettséget igénylő csatorna- és városépítések, ott állandó a technikai igény és lehetőség az egyre jobb, egyre magasabb szintű termékek előállítására. A kínai birodalomban már Kr.e. 600-ban vasekével szántottak (kétezer-kétszáz évvel megelőzve Európát), és ebből a technológiából adódóan a növényeket sorba ültették, délen pedig legalább kétszer arattak.
Angliában is csak az 1700-as években terjedt el a vaseke (máshol még később), addig primitív faekékkel karcolták a föld felső 5 centiméterét. Kínában Kr. e. 400-ban, nagyjából Nagy Sándor idejében már a ló szügyére és nem a nyakára támaszkodó hámot használtak (így a hám nem fojtogatta az igavonót), ezzel háromszorosára nőtt az állat húzóereje. Így aztán a kínai szekerek sokkal nagyobb terheket tudtak vinni, sokkal messzebbre. Harci szekereik három-öt harcost is szállíthattak, ezért hadseregük is sokkal mozgékonyabb, erősebb volt. A mezőgazdaságban többcsöves vetőgépeket használnak, így a magok nagy része megfelelő mélységbe került és kicsírázott; nem a madarak csipegették össze, mint Európában. A termésátlag az európainak két-háromszorosa volt, és kevesebb ember kellett a földek megműveléséhez. Így ugyanannyi lakosra több katona, több kézműves, több gátépítő, vagy írástudó, gondolkodó ember jutott.
Az öntöttvas tárgyak készítése már Kr. e. 400-ban ismert technológia volt Kínában, míg Európában ez csak ezerhétszáz évvel később jelent meg. Kétutas szeleppel ellátott dugattyús szivattyúkkal nyomták a kohók alá a levegőt, így igen magas hőmérsékletet tudtak elérni. Ezzel a technikával megvalósulhatott a bronzkorból a vaskorba való gyors és teljes átállás. A törékeny, rideg, nagy széntartalmú nyersvasból pedig kétszáz év múlva már acélt készítettek, kétezer évvel megelőzve Európát. Időszámítás előtt már mélyfúrásos gázkutakkal földgázt termeltek ki, ezzel ezerkilencszáz évvel előzték meg az európai technikát. A Siemensnek tulajdonított XIX. századi acélgyártási eljárást Kr. u. 500-ban már használták hatalmas mennyiségű acél csapolására, ezerháromszáz évvel korábban, mint Európában. Ebből a hatalmas mennyiségű vasból lánchidakat építettek, valamint a hadsereget látták el.
A kínaiak a porcelánt már körülbelül 300 környékén elő tudták állítani, és nemsokára művészi szintű dekorációval látták el, míg Európa még fa- és óntányérokból evett. Hogy a termést ne tegyék tönkre a bogarak, Európát ezerhatszáz évvel megelőzve biológiai védekezést alkalmaztak, például csalánlevél-oldattal történő permetezéssel.
A nagy népesség ellátása fejlett ökogazdálkodást kényszerített ki. Tudták, hogy lovat, tehenet nem érdemes tartani, mert a legelők túl nagy terület foglalnának el a növénytermesztés kárára. Ezért inkább sertést, csirkét és tyúkot tartottak. Az állatok trágyáját sem hagyták veszendőbe menni: halastavakba hordták. A planktonok a trágyalén gyorsan szaporodtak, a növényevő halaknak így bőven jutott táplálék. A halastavakba reggel beszórt trágya este már halhúsként, kacsahúsként úszott a tóban. Szinte mindig akkora volt a népesség, hogy semmi sem mehetett veszendőbe, a pazarlás megengedhetetlen luxus lett volna.
Az első iránytűket Kr. e. 400-ban már használták a hajózásban, szárazföldi tájékozódásra pedig valamikor 1000 környékén. Gyerekjátékként a helikopter forgórésze és a propeller is megjelent már a IV. században, Európában csak ezerötszáz évvel később. A csatornák vízszintszabályzását 984-ben már pontosan leírták, és valószínűleg európai kereskedők hozták el az ötletet az öreg kontinensre négyszáz év múlva. A kínai hadseregnél Kr. e. a IV. században már rendszeresítették a mérges gázt; a mustárgázt és a könnygázt. Ugyanekkor terjedt el a nyílpuska, ami gyakorlatilag megakadályozta az acélból készült páncélzat elterjedését, mert a nyílpuskák 50 méterről átütötték a vértezetet – ennek következtében nem is alakult ki erős, feudális katonai réteg, mint Európában.
A kínai alkimisták a IX. században, Európa előtt háromszáz évvel már leírták a puskapor összetételét, és a X. században a lángszórók is megjelentek, míg Európában csak az I. világháború idején. Bambusznádból készült rakéták és röppentyűk is készültek ekkor, félig katonai, félig civil, szórakoztatási célokra. A többlépcsős rakéta a XIV. században jelent meg, Európában csak hatszáz évvel később. Az első igazi ágyút a kínaiak 1280-ban vetették be a támadó mongolok ellen; ez a találmány terjedt a leggyorsabban, már ötven év múlva megjelent Európában. Ez a rögtönzött felsorolás csak ízelítőt ad Kína technikájának imponáló fejlettségéről, azonban fontos megjegyezni, hogy e fejlettség mögött nincs összefoglaló, rendszerező tudomány, s ennek talán az igénye sem alakult ki.

A KÍNAI TÁRSADALOM
A kínai civilizáció szinte a XIX. század végéig érintetlenül megmaradt, a leghosszabb ideig az emberiség történetében. Később részletesebben szólunk a legfontosabb, legnagyobb kínai találmányról, a speciális vitorlákkal ellátott, több árbocos hajókról, ami lehetővé tette volna Kínának a világuralom megszerzését is. Annak okát, hogy nem így történt, a kínaiak gondolkodásában, mentalitásában kell keresnünk. Ennél a civilizációnál lépten-nyomon tetten érhető a technika és a társadalom sorsának összefonódása. Kína története jól mutatja, hogy fontos találmányok mennyire föllendíthetik egy ország, egy birodalom életszínvonalát, és az invenció, a gondolkodás elnyomása, ha nem is azonnal, de néhány évtized múlva garantáltan problémákhoz, összeomláshoz vezet.
Egy társadalom, egy civilizáció dinamikáját a korszellem, a gondolkodásmód, a korra jellemző mentalitás határozza meg, ezek nélkül nem érthetjük meg, mi késztette a kínai feltalálókat ilyen teljesítményekre, és hogy miért nem léptek tovább. Soha nem lehetett volna a föld legnagyobb, legrégebbi civilizációját egyetlen birodalomban összetartani a technika segítsége nélkül. Ám önmagában a technika és a találmányok száma és minősége nem sokat jelent. A kínai társadalom részben a külső és belső kihívások miatt fejlődött. Ilyenkor a társadalom és annak vezetői rákényszerülnek a gondolkodásra, a cselekvésre, és ez a kihívás vagy fejlődéshez, vagy összeomláshoz vezet. A kínai társadalom vezetői megtanultak borotvaélen egyensúlyozni: a belső intrikák, a parasztlázadások, a külső támadások, éhínségek, szárazságok vagy néha árvizek folyamatos kihívást jelentettek. A kihívások pedig – egy ideig, és egy szintig – kifejezetten stimulálták a fejlődést.
Mi, európaiak idegenkedünk Kínától, hiszen annyira más, furcsa a mentalitásuk, kultúrájuk az írásuk, a beszédük. Történelmük, történelemszemléletük is teljesen másként alakult, például egészen más az ideális állam felépítéséről alkotott képük. Míg Róma rendkívül erőteljesen terjeszkedett, leigázott minden szóba jöhető szomszédot, de megvetette a gondolkodást és a kétkezi munkát, rabszolgákkal dolgoztatott manufaktúráiban, és rabszolgákkal eveztetett hajóiban; addig a kínaiak számára egy Konfúciusz nevű régi gondolkodó elvei voltak mérvadóak, aki a társadalmi békét tartotta legfontosabbnak. A nagy éhínségek idején a családfők ugyan el-eladták lányaikat, feleségeiket szolgának, rabszolgának, de soha sem alakult ki tömegesen a rabszolgatartó társadalom, ami az ókori világra vagy az arab világra jellemző volt. De Kínában nem alakult ki feudális osztály és függetlenül gondolkodó értelmiség sem. A császár volt az egyetlen és legnagyobb úr, mindenki neki engedelmeskedett. A kínai társadalom közigazgatási elitje nem a császár leszármazottaiból állt, nem is a gazdag kereskedők irányították a független városállamokat, mint például Itáliában, hanem – több ezer éven keresztül – kemény vizsgákon választották ki a legrátermettebbeket. Ám az a tudás, amit ők fontosnak tartottak, Konfúciusz tanai voltak; ezeken a vizsgákon nemigen tettek föl technikai, közgazdasági, történelmi kérdéseket.
Császár természetesen nem lehetett akárkiből, de a hivatalnok réteg bármely posztja tudással, tehetséggel és szorgalommal elvileg elérhető volt, és ez lett minden kínai álma. Ez adta meg a tekintélyt, a tiszteletet, a legnagyobb társadalmi megbecsülést. A nők mind ilyen hivatalnokokhoz szerettek volna feleségül menni, és minden ifjú, aki némi tehetséget érzett magában, szorgalmasan tanult a hivatalnokvizsgákra. Mérnöknek (feltalálónak), kereskedőnek lenni nem volt a felemelkedés útja. A hivatalnokok mind Konfúciusz követői voltak, ezért Kína technikáját, tudományát, gondolkodását, mentalitását nem lehet megérteni Konfúciusz nélkül. Az, hogy New York most nem New Peking, hogy Hollywoodban nem kínaiak forgatnak filmet, vagy Párizs utcáin nem kínaiak borozgatnak, végül is Konfúciusznak köszönhető. Ha a kínaiak követendő példaként a mérnököt, vagy a természettudóst választják, akkor semmi nem állíthatta volna meg őket. Konfúciusz feltűnése azonban magával hozta a lassú felemelkedést, és a végzetes bukást is.

KONFÚCIUSZ MESTER ÉS TANAI
A kínaiak millióinak gondolkodását befolyásoló Konfúciusz vándortanító volt, és elsősorban a kormányzás erkölcsével, filozófiájával, napi gyakorlatával foglalkozott tanításaiban. Ma politológusnak vagy szabadúszó vezetési konzultánsnak mondanánk, de nevezhetnénk életmód tanácsadónak is. Kétségtelen, hogy az emberiség egyik legbefolyásosabb gondolkodója volt. Kr. e. 551-ben született – nagyjából egy időben Buddhával – Santung tartomány Lu királyságában, Cufu városkában. Apja hetvenéves volt, amikor született, és Konfúciusz még csak hároméves volt, amikor apja meghalt. A fiú úgy próbált magányos anyján segíteni, hogy a többi gyermeket tanította, sőt íjazni és zenélni is tanult, mert arra is akadtak tanítványok. Tizenkilenc éves korában nősült meg, házasságából egy fia született. (Ez a történelem legnagyobb, máig is nyilvántartott családja, hiszen ennek a fiúnak még a múlt században is tizenegyezer egyenes ági leszármazottja élt, és csak a kulturális forradalom idején kellett rejtegetniük származásukat.) Huszonkét éves korában kezdett tanítani, először saját házát használta iskolának szerény díjazásért. Költészetet, történelmet és a tulajdonlás szabályait tanította, egyfajta erkölcsi normákat. Nem írásban adta tovább tudományát, diákjainak memorizálniuk kellett, csak később foglalta össze öt nagy „könyvbe” gondolatait.
Ezek a „könyvek” bambusznádak belső felére koromból készült tintával írt kötegek voltak, és egy-egy könyv néha szekérnyi bambuszdarabkákból állt. Írásaiban sosem támad másokat, és nem vesztegeti idejét vitákra. Azt mondta: nem nyitom meg azoknak az igazságot, akik nem kíváncsiak rá, nem segítek azon, aki nem akarja elmondani igazát. Ha egy embernek felfedem az igazság egyik sarkát, és ebből nem tudja kikövetkeztetni a másik hármat, annak nem ismétlem meg a leckét. Úgy gondolta, hogy csak a legokosabbak és legbutábbak nem tudnak tanulni tőle, és az emberies filozófiát tanulva mindenkinek javul a jelleme és gondolkodása. Úgy vélte, hogy nem lehet olyan embert találni, aki ha három évig tanul nála, ettől ne javulna meg.
Először csak kevés tanítványa volt, aztán már ezrek jártak hozzá. Néhányan vele is éltek, és vándorútjain mindenhová követték. Arra hivatkozott, hogy ő nem készít új szabályokat, csak átadja az ősök tudását. Igen erősen ragaszkodott a hagyományok tiszteletéhez, a rend, a folytonosság, a jó modor állandó fenntartásához. Nem törekedett mindenáron valamilyen állást, pozíciót, hatalmat szerezni, inkább más gondolkodók társaságát kereste, így például meglátogatta az idős, már haldokló Lao-Cét, aki a taoizmus megalapozója volt.
A legendák szerint, mikor erről az útról hazafelé igyekezett, egy kietlen erdőben síró nőre lett figyelmes. Tanítványát odaküldte, hogy megtudja, mi történt. A nő elmondta, hogy apósát és férjét is tigris ette meg. Nemsokára a fia is hasonló sorsra jutott. A kérdésre, hogy miért nem megy el innen, azt válaszolta: itt nincs elnyomó kormány. Látjátok fiaim, mondta diákjainak Konfúciusz, erre emlékezzetek! Az elnyomó kormány rosszabb, mint a tigris. Kr. u. 400 körül kinevezték Chung Tu város belügyminiszterévé, rendőrfőnökévé. A hagyományok szerint ekkor „becsületességi járvány” söpört végig a városon; az emberek többé nem loptak, az elveszett tárgyakat otthagyták vagy visszaadták tulajdonosuknak. Hűség és jó szándék uralkodott az emberekben. Ám ekkor a szomszéd állam egyik minisztere ravasz tervet eszelt ki, hogy Lu hercegség fejedelmét eltérítse a jó útról. Attól félt ugyanis, hogy a nemes erények miatt Lu hercegsége úgy megerősödik, hogy aztán meghódíthatják őket. Ezért a szomszéd herceg az uralkodónak számos szép „énekes lányt” (kurtizánt), és még szebb lovakat küldött. Lu hercege ezután csak a lovaglással és a lányokkal foglalkozott, országépítő teendőit elhanyagolta. Konfúciusz élesen szembekerült uralkodójával, mert véleménye szerint a jó uralkodónak legfőbb feladata a példamutatás.
Konfúciusz tanítványaival együtt elhagyta Lu államot. Tizenhárom évnyi vándorlás következett, gyakran éhezéssel, reménytelenséggel tarkítva. Már hatvankilenc éves volt a mester, amikor Lu állam trónjára új uralkodó került, aki az idős filozófust hazahívatta. Aktív feladatot már nem vállalt, de tanácsaival segítette az uralkodót. Ahogy mondta, tizenöt éves korában kezdett el tanulni, harminc évesen már szilárdan állt a lábán, negyven éves korára megszabadult a kétségekből. Ötven évesen megértette az ég törvényeit, hatvan évesen a füle engedelmes szolgaként hallotta meg az igazságot, és hetven éves korára szíve már kétségtelenül csak a megfelelő utat követte. Hetvenkét éves korában halt meg. Diákjai nagy pompával temették el, és a sírjára emelt kis épületben még három évig siratták.
A következő kétezer évben – a mester hatására – kínaiak millióinak gondolkodására a következő gondolatmenet volt talán a legjellemzőbb: Őseink, akik a legnagyobb erényeket akarták mutatni az egész birodalomban, először saját államaikat tették rendbe. Ahhoz, hogy az államok rendben legyenek, először saját családjukat tették rendbe. Ahhoz, hogy a családjukat rendbe tegyék, először saját magukat hozták rendbe. Ahhoz, hogy önmaguk rendben legyenek, először szívüket tisztították meg. Ahhoz, hogy tiszta szívűek legyenek, először gondolataikat kellett őszintévé tenni. Ahhoz, hogy őszinték legyenek gondolataikban, először ami jót csak lehetett, megtanultak. A tudásnak ez a kiterjesztése minden dolog alapja. Ha a dolgokat tisztességesen megvizsgáljuk, akkor a tudás teljes lesz. Ha teljes a tudásunk, akkor gondolataink őszinték lesznek. Ha őszinték a gondolataink, akkor a szívünk kitisztul. A tiszta szívűek rendesen viselkednek. A helyes viselkedésű ember a családját is meg tudja nevelni. A megnevelt családokat jól lehet kormányozni. A jól kormányozott államokban pedig mindenki boldogan él.
A mester szerint tehát a magasabb rendű ember az, aki állandó gonddal neveli, tisztítja önmagát, gondolatait. Intelligencia, bátorság, jóakarat mind fontosak a magasabb szférák eléréséhez. „A tudás megszabadít a kételytől, az erény a szenvedéstől, az elhatározás a félelemtől. Tanulni és nem gondolkodni, hiábavaló fáradság; gondolkodni és nem tanulni pedig veszedelmes. Mi az igaz tudás? A tudottról tudni, hogy tudjuk; a nem tudottról pedig tudni, hogy nem tudjuk: ez az igazi tudás.”
A mester sosem beszélt rendkívüli dolgokról. A kor emberének gondolatait gonosz szellemek, tündérek és sárkányok népesítették be, a mester gondolkodása ettől távol állt. De távol állt a ma számunkra nyílvánvaló természettudományos gondolkodástól is, hiszen ekkor még a technika hajnala sem jött el. Ezt példázza egyik esete egy kisváros utcakölykeivel. Megkérdezték tőle a gyerekek, hogy vajon mikor van közelebb a Nap a Földhöz: hajnalban, amikor olyan nagy, vagy délben, amikor olyan forró? A mester nem tudott válaszolni erre a kérdésre, mert akkor valamit sejtenie kellett volna az optikáról vagy a csillagászatról, de semmi sem állt tőle távolabb. Később, amikor a technikai kor hajnalán megjelentek és elterjedtek az első találmányok, Konfúciusz mester gondolataiban az emberek semmi fogódzót nem találtak; ez alapvető korlátot jelentett a kínai társadalom számára. Későbbi tanítványai, kommentátorai úgyszintén nem törődtek a technikával, és a technika nyomán jelentkező tudománnyal, ezeket másodrendű, alantas dolognak tartották a kereskedéssel együtt. Valahol – a dolgok mélyén – ez ásta meg a kínai birodalom sírját. Alapvető történelmi tanulság: csak a változásokat befogadó, az újra, a jobbra éhes, a rugalmas társadalom tud fejlődni, alkalmazkodni a szükségszerűen bekövetkező változásokhoz. Kína addig fejlődött, amíg tudott változni, új találmányokat befogadni. Amint megmerevedett, elkezdődtek a bajok.

SZUN-CE MESTER TAPASZTALATAI
Konfúciusz kortársa volt a hadvezér Szun-Ce, aki a föld legrégebbi hadtudományi munkáját írta meg. Kr. e. 514-ben került a kis Vu állam trónjára Ho-Lu fejedelem, neki szólt a hadviselés művészetét tartalmazó könyvecske. Szun-Ce művei csak az 1970-es években lettek közismertek, azóta viszont gyakran idézik; egyfajta ezoterikus mű a nyugati világ üzletemberei számára. Röviden és népszerűen írt a hosszú távú stratégiáról, az információszerzésről, az emberi természetről, a dezinformációkról és a cselekről. Míg a nagy nyugati stratégák ezeket alantas módszernek tartották, az üzleti világban napi harci eszközökké váltak, ezért lettek tanai ennyire népszerűek. Gondolatait nemcsak a csatatereken, hanem az értékpapírok és a vállalatfelvásárlások, vállalati terjeszkedések területén is fel lehet használni. Mindenáron győzelemre törekedni, felülkerekedni az ellenfélen ugyanúgy fontos az üzleti világban, mint a hadviselésben.
Ám Szun-Ce tanaiból is hiányzik egy nagyon fontos gondolat: semmit sem szólt a fegyverek minőségi fölényének szükségességéről. Ír a támadások tervezéséről, a hadviselésről, a taktikai felállásról, a manőverezésről, arról, hogyan kell a terepet kiválasztani, ott milyen helyzetek várhatnak ránk, mi a kémek szerepe, melyek az erős és gyenge pontok, mekkora hadsereg milyen utánpótlást követel, hogy lehet gyorsan, döntő győzelmeket elérni. Erénye, hogy leírja: a győzelem modellezhető, előre tervezhető: „Tehát az a tábornok, aki megnyer egy csatát, előtte sok számítást végez. Az a tábornok pedig, aki elveszít egy csatát, csak kevés számítást végzett előtte. Ez az a pont, amire figyelve megjósolhatom, hogy ki fog győzni vagy veszíteni.” (Ugyanez érvényes a kutatásban is. Ha nincs kísérlet, nincs kérdés sem. Ha nincs kérdés, nincs felelet. Ha nincs felelet, akkor megértés sincs.) Tanácsai mind-mind hasznosak az üzleti életben is, de talán a legfontosabb maradt ki: a minőségi fölény elérése.
Előre meg tudta jósolni a győzelmet vagy vereséget az alapján, hogy a két szemben álló uralkodó közül melyiknek nagyobb az erkölcsi tartása, melyik hadvezérnek jobbak a képességei, kinél van stratégiai előny, hol fegyelmezettebb a hadsereg, kinek vannak jobb tisztjei és jobban kiképzett legénysége, melyik hadseregben nagyobb a következetesség a jutalmak és a büntetések tekintetében. Az ő korában azonban még elképzelhetetlen volt a techikának az a szintje, ami komoly előnyhöz juttathatja a hadseregeket, számára a tudományon, a technikán alapuló fejlett hadviselés még teljesen ismeretlen volt. Általános tanácsai azonban nagyon hasznosak. Hangsúlyozza, hogy a hadsereg erejét nem szabad elpazarolni, és csak akkor és ott szabad felhasználni, ahol hatása eldöntheti az ütközetet. (Vajon mit szólt volna, ha látja, hogy az I. és a II. világháborúban százezerszámra küldték géppuskatűzbe Európa fiainak színe-javát?) Ezt a tanácsot viszont mi is megszívlelhetjük a technika, a tudományos fejlesztés optimális céljainak kiválasztása során. De ki mondja meg, hogy véges, korlátozott erőforrásainkat milyen téma kutatására fordítsuk? Ez nem a tudományos, hanem a művészeti része a kérdésnek.
A TUDÁS ORSZÁGA
Kik és hogyan irányították a kínai állam gépezetét? A kínaiak ebben is teljesen egyedi utat jártak. Európában és Ázsia többi országában a nemesi származás alapján válogatták össze az irányító, felelősségteljes posztok betöltőit, azaz a tehetség legkevésbé sem számított. Kínában,  amint kialakult a császárság intézménye, a legrátermettebb, legtehetségesebb embereket igyekeztek megtalálni a vezető posztokra. Az ég fiának, a császárnak a kormánya meglehetősen komplex gépezetté vált az idők folyamán. A trónhoz legközelebb a nagytanács állt, amelyet négy miniszter alkotott. Ők még az uralkodói vérből származó hercegekből álltak. Mindennap kora hajnalban, tiszta fejjel találkoztak, hogy az államügyeket megvitassák. Az államgépezetet hat minisztérium irányította: a belügyminisztérium (a felkelések felderítése és leverése volt a feladata), az adóhivatal, az ünnepségek hivatala, a hadügyminisztérium, büntetésügyi minisztérium és a munkaminisztérium. Volt egy gyarmatügyi hivataluk is, ez a távoli meghódított területek fölötti uralmat irányította, például Mongólia, Tibet, Vietnám vagy Szin Kiang ügyeit intézte. Igazi külügyminisztérium nem létezett, hiszen Kína semmilyen más nemzetet nem tekintett magával egyenlőnek (ennek azért volt oka is), és külföldiek más ügyben úgysem jöhettek, csak országuk nagyrabecsülésének és hálájának jeléül ajándékokat hozhattak követeik útján.
Szinte minden kormány állandó pénzhiánnyal küszködött, kevesen voltak takarékosak. A kínai kormányzat világa zárt, belterjes világ volt, alig-alig vett tudomást a külső, valós világról. Ez a fennhéjázó, nagyképű elzárkózás, szép lassan aláásta azt a hatalmas előnyt, amit a kínai emberek szorgalmukkal a többi országhoz képest megszereztek. A kormány megadóztatta a földeket, a kereskedőket, övé volt a vas- és sóeladás monopóliuma. A hadsereggel mindig szűkmarkúan bántak, de gyakran költöttek óriási összegeket palotákra és dáridókra. Ám az a tény, hogy ez a rendszer nagyjából folyamatosan mintegy kétezer évig működött – még a külföldi behatolások, hódítások ellenére is –, valamiféle szokatlan belső erőt, folytonosságot mutat, amely teljesen ismeretlen Európa történetében. Ez a rendszer – sok hibája ellenére – mégiscsak egyfajta tehetségkutatáson, tudáson alapult.
Alapjai a magániskolákon (csak ilyen volt) nyugodtak, melynek legalsó foka a falusi iskola volt. Nem volt ez több, mint egy kis szoba – ahogy Konfúciusz is kezdte. Itt egy gyengén fizetett tanító a legelemibb oktatásban részesítette a gyermekeket, és ha a faluközösség észrevette, hogy valamelyik gyermek okosabb, tehetségesebb az átlagnál, akkor ők maguk adták össze a pénzt a taníttatására. Néha akár húsz-harminc éven keresztül is hozzásegítették a tehetséges diákot, hogy minél többet tanuljon, és esetleg minél magasabb állami pozícióba juthasson, ahonnan aztán bőven kárpótolta támogatóit. Egyfajta tudáson és összefogáson alapuló részvénytársaság volt ez, ami átszőtte szinte egész Kínát. Ezeknek az iskoláknak semmi közük nem volt a különböző vallásokhoz és felekezetekhez, de az állam sem támogatta őket. (A kínai diák ma is kora reggeltől késő estig az iskolában van, szombaton és gyakran vasárnap is.)
A gyerekek keveset írtak, nem is volt könnyű megtanulni az írást, helyette Konfúciusz és a Tang-korszak költőinek munkáit kellett biflázniuk. Konfúciusz óta abban bíztak, hogy ha ezeket a morális elveket megtanulják, akkor a parasztgyerek is filozófussá és úriemberré válhat. Furcsa oktatás volt ez, mert aki itt végzett, annak a valós világról nem sok információja volt, de mentálisan sokat fejlődött. A rendszer a Han-korszakban kezdődött, a mi időszámításunk szerinti időkben. Úgy gondolták a kínaiak (és nem is rosszul), hogy az embereknek még azelőtt meg kell tanulniuk az uralkodást, a vezetést, mielőtt pozícióba jutnak. Ma talán úgy mondanánk, hogy menedzserképzés folyt, ám az oktatás csak morális alapokat adott. (A mai menedzserképzésből talán ez hiányzik a legjobban.)
A kormányzást tehát nem arisztokratikus, hanem tudás alapon valósították meg, de például színészek és szolgák nem indulhattak a próbákon, és a vizsgázás utáni pozícióhoz jutás is csak férfiak számára volt nyitott. A vizsgákon eleinte még matematika is szerepelt néha-néha, ám ez az ezredfordulóra már teljesen kihalt. Ettől a korszaktól kezdve állt meg a technikai haladás is; talán nem véletlen az egybeesés.
A legalsóbb fokú vizsga eredményes letétele után a boldog vizsgázó elnyerte a „szuicaj”, azaz a „virágzó tehetség” fokozatot, ami talán az érettséginek felel meg. Ezzel az irodalmár osztály büszke tagjává válhatott a jelölt, de ez még nem jelentett automatikusan kormányzati pozíciót. Volt olyan eset, hogy valaki nyolcvan évnyi tanulás után jutott túl az első fokozaton, és nem kevesen haltak meg a vizsgák izgalmai miatt. A következő szint a „csüzsen”, amit talán ma főiskolai, egyetemi szintnek nevezhetnénk. Efölött már csak egy fokozat volt, a „csinsi”, a „doktor” cím, ami már garantáltan állami hivatalhoz juttathatta elnyerőjét.
Az alapfokú vizsgákat vidéken tették le, a legmagasabb fokúakat viszont már a fővárosban. Évente öt-hatezren jutottak el ide, de mindössze két-háromszáz ember jutott át ezen a próbán. Aki megbukott, az három év múlva újra próbálkozhatott. A vizsgák jellegzetes kis cellákban, mindenféle kényelem nélkül berendezett, puritán odúcskákban zajlottak. Saját maguk gondoskodtak ilyenkor élelmezésükről, ágyneműjükről, és senkivel nem állhattak szóba. Tehetségüket nemcsak Konfúciusz tanainak elemzéséből kellett bizonyítaniuk, hanem például dolgozatokat írtak arról, hogy milyen az evezők hangja, a víz színe és a hegyek zöldje. Ahogy „fejlődött” a vizsgarendszer, úgy távolodott el a napi élettől, semmi köze nem volt a tudományhoz, a műszaki élethez, az iparhoz vagy az üzlethez. Egyre kevésbé a jelölt tudására, s egyre inkább jellemére voltak kíváncsiak.
Idővel ez a rendszer is fokozatosan korrumpálódott, nem kis baksisért a kérdéseket előre meg lehetett vásárolni, bár ez halálbüntetéssel járt. A valóság és a vizsgák egyre jobban elszakadtak egymástól, ez természetesen a gondolkozás formalizálásához, sematizmusához vezetett. A jelöltek azonban írni, olvasni biztosan tudtak, jó volt a memóriájuk, és valamiféle moralitás szikrája csak-csak megmaradt bennük, míg Európára az előbbiek egyike sem volt jellemző. A vizsgarendszer gyengesége idővel maguknak a kínaiaknak is feltűnt. Jan Juan (1635-1704) bírálta először eredményesen a vizsgarendszert, amit alapelveiben hamisnak és következményeiben károsnak tartott. Kutatatásai alapján úgy vélte, hogy az ókori kínai kultúra alapvetően gyakorlatias jellegű volt, beletartozott az íjászat, a számok tudománya és a kocsihajtás is. Úgy gondolta, hogy a kézügyesség és a fizikai erőkifejtés is fontos az ember fejlődésében.
Jan Juan egy Hebei tartománybeli helyi akadémia vezetője lett 1696-ban, ahol forradalmi módon felvette a tanrendbe a gyakorlati katonai kiképzést, a stratégiát, a lovaglást, az íjászatot, az ökölvívást, a mechanikát, a matematikát, a történelmet és a csillagászatot is. Jan Juan azért bírálta a klasszikus műveltséget, mert az egyébként helyes nézetek eltűntek a kommentárok és a kommentárok kommentárjainak áthatolhatatlan szövevényében. Bírálóinak azt szegezte szemébe, hogy mi lehet több, mint a cselekvés és a gyakorlat, hiszen azon túl nem létezhet valódi tudás.
A beteges tekintélytisztelet, amivel Konfúciuszt több mint kétezer éven át tisztelték és követték, a tudás alapú társadalom egyik gyengéjére mutat rá. Egyáltalán nem mindegy, hogy mit tekintünk tudásnak, mit tekintünk hasznos ismeretnek.
Európában, különösen C. P. Snow dolgozatának megjelenése után kezdtek el beszélni a kétféle tudásról, amelyben szembeállítják az irodalmi, művészeti ismereteket a gyakorlati, reális ismeretekkel. A humán és reál szféra szembeállítása azonban bizonyos szempontból mesterséges, hiszen nem kettő, hanem legalább négyféle alapvetően eltérő tudástípus létezik.
A humán szférán belül természetesen léteznek irodalmi és művészeti ismeretek, de ezen belül teljesen mások a gyakorlati vezetési ismeretek és fogások. A reál szféra sem egységes, hiszen a műszaki gondolkodás nagyon gyakorlatias, kizárólag a valóságra, vagy annak egyszerűsített verziójára vonatkozik; míg az utóbbi száz év terméke a természettudományban egy olyan, egyre dogmatikusabb, a valóságtól elszakadt elmélet, ami Konfúciusz tanaihoz hasonlóan elidegenedett a valóságtól, a természet megértését nem segíti, hanem gátolja. Ez az elméleti fizika, amellyel élesen szemben áll a mérnökök, feltalálók természetismerete, gyakorlatiassága. A feltalálók konfliktusai az elméleti emberekkel, Newton vagy Orffyreus szembenállása, Tesla vagy a fizikusok konfliktusai a teljesen eltérő gondolkodásmód miatt jöttek létre. Az erőviszonyokra az a jellemző, hogy mindig az elméleti emberek vannak többen, és ők vannak a pozíciókban, a hatalomban.

ÉLET A MENNYEI BIRODALOMBAN
Kína története talán a legjobb példa a fennartható és a fenn nem tartható fejlődési szakaszok változó periódusaira. A föld leggazdagabb, leghosszabb ideig létező birodalma számos példát mutatott mindkét esetre. Mivel a régi időktől kezdve nagyjából egységes államban éltek, melyet központilag irányítottak, ezért a legrégebbi népszámlálási adatok is Kínából maradtak fönn. A birodalom lakossága Kr. e. 280-ban csak 14 millió, nyolcvan év múlva már 28 millió, aztán egy hosszú háborús periódus után, 721-ben már 41 millió, majd ezer év múlva, 1644-ben 89 millió. A következő száz évben robbanásszerű népességnövekedés következik, mert 1743-ban már 150 millióan vannak, 1919-ben 330 millióan, most pedig már 1,2 milliárd lakosa van ennek az országnak.
Kezdetben nyugodtan lehetett terjeszkedni, bőven irthatták az erdőket, és helyükön rizsföldeket alakíthattak ki. A korlátlan erdőirtás miatt azonban, az esővíz behordta a talajt folyókba, és a meredek hegyoldalon gyakran csak kopár sziklák maradtak, a termőtalaj eltűnt. Délen viszont a meredek hegyoldalakon hatalmas munkával teraszos rizsföldeket alakítottak ki, melyeket vagy kézzel, vagy egy kistermetű bivalyfajtával tudtak csak szántani. Néhány császár alatt raktároztak rizst éhínségek idejére, de ez a rendszer ritkán működött Az ország szinte mindig borotvaélen táncolt, élelmiszertartalékok nélkül, a mezőgazdasági teljesítőképesség határán. Elég volt egy átlagosnál szárazabb vagy esősebb év (s ilyen valahol mindig előfordult), és máris ínséges idők jöttek az adott vidéken. A hirtelen esőzések nagy áradásokat okoztak, az emberiség történetében itt okozott legtöbb kárt emberéletben is a vizek vad áramlása. A löszös Sárga folyó egyébként is furcsán viselkedett. A folyó üledéke  folyamatosan lerakódott, és hiába magasították minden évben a gátakat, a folyó feneke is egyre emelkedett. Elég volt néhány háborús év, mikor a gátakkal nem törődtek, és egy nagyobb áradás átszakította az egyre magasabb töltést; a folyó máris irányt változtatott, néha többszáz kilométerrel odébb folyt, mint előtte, óriási katasztrófákat okozva. Kiutat mindig csak az ipar és a kereskedelem fejlődése jelentett, a kínaiak igazi jólétét sok-sok találmányuk biztosította – amikor törődtek ezekkel.
Az átlag paraszt rizst és makarónit evett (ez is kínai találmány), valamint zöldségeket és egy kis halat. A gazdagabbak elsősorban a kacsát szerették, a tej és tojás ritkaságszámba ment. Minden utazónak az emberek sokasága volt a legérdekesebb látvány – ma is azt látjuk, hogy a picinyke legelőkön minden tehénhez egy külön pásztor tartozik. Az előkelő hivatalnokok, furcsa módon, megvetették a kereskedőket, míg a parasztoknak, iparosoknak, katonáknak nagyobb becsületük volt. Már Kr. e. 500-ban fémpénzt használtak, és mikor elfogyott a pénzként használható réz, akkor Szieng-Cung császár bevezette a papírpénzt. Ezt főleg inflációs időkben lehetett használni az általánosan elterjedt ezüstpénz helyett, ezért az átlag kínai a papírpénz megjelenését mindig az ínséges időknek tudta be.
A kínai társadalom a vallás, a morál és a filozófia furcsa keverékén alapult, a tudomány még kevésbé eresztett gyökeret, mint az ókori görögöknél. Hittek a szellemekben, az ősi sírokat nem engedték megbolygatni, ezért nagy nehézségekbe ütközött előbb az utak, a csatornák, majd sokkal később a vasutak építése. Ám az ősök tisztelete nagyban hozzájárult a társadalom stabilitásához. Kodifikált törvények nem léteztek, mint például az Asszír Birodalomban vagy a görögöknél és különösen a rómaiaknál; mindent a hagyomány és szokásjog vezetett. Konfúciusz mester moralizálása – bár időszakonként tiltott volt – előkelő helyet foglalt el gondolkodásukban. Minden iskolában volt egy kis szentély, minden városkában egy templom, ahol megemlékeztek róla. A császár és a hivatalnokok füstölőket égettek emlékére, és áldozatokat mutattak be, istenként tisztelték.
Ez a vallás elismert egy, a föld és a birodalom sorsát mozgató legfelső vezető erőt, a császárt. A császár az ég fia volt, aki Isten akaratából irányított. Ezért aztán bármi furcsaság történt az égben, azt mindig lejegyezték, hiszen érinthette az uralkodót, és így a birodalom sorsát. Feng Shui mesterek irányították a települések és lakások elrendezését, és csillagászok, azaz asztrológusok jósolták meg a birodalom, egyes tartományok és egyes emberek jövőjét. Borotvaélen táncolt az egyének sorsa is: a „rossz” napokon született csecsemőket egyszerűen kidobták, vagy hideg napon halálra fagyasztották. Főleg a fiúkat kedvelték, hiszen azok többet tudtak dolgozni, katonák lehettek, nem veszett el a felnevelésükre szánt, mindig szűkében levő pénz.
A kínaiak szinte szentként tisztelték Lao-Ce mestert is, a taoista hit elindítóját. A taoisták néhány császárt át is állítottak a maguk oldalára, és hosszan intrikáltak a konfucionisták ellen, akik mindig közelebb voltak a hatalomhoz. Féltek a halottak szellemétől, ugyanakkor, ha a szükség úgy hozta, a nem kívánt leánycsecsemőket gyakran a szemétbe dobták. A 20-as években több magyar utazó is leírta a szörnyű látványt, hogy még mozgó újszülötteket látott szemétkupacokon. A lánygyermekeket a fiúktól elkülönítve nevelték, az elmúlt ötszáz év során fontos volt a lányok érintetlensége. Marco Polo leírásaiból ugyanakkor azt tudjuk meg, hogy Kublaj kán idejében számos városban az volt a szokás, hogy a házigazda feleségét és leányait felajánlotta a megbecsült vendég szórakoztatására. A legszebb lányokat az állam a külföldi követek rendelkezésére bocsátotta.
A házasságnak semmi köze nem volt a szerelemhez (mint egész Ázsiában), inkább gazdasági ügylet volt, mint emberi érzés dolga. Külön hivatalnok ügyelt minden városban, hogy a férfiak harminc, a nők húszéves koruk előtt házasok legyenek. A szegény embereknek csak egy feleség jutott, akinek még egy feleségre tellett, az már a gazdagság jele volt. Nagy tisztesség volt egy családban, ha a lány a császári hárembe juthatott. A háremeknek mindenhol eunuchok voltak az őrei. Az eunuchok jelentős szerepet játszottak a kínai császárok és a birodalom belső hatalmi intrikáiban. A kasztrálás lett a kitörés lehetősége a legtöbb, szegény sorban felnövő férfi számára. Ők kísérték a császári ágyasokat, feleségeket, de a gazdag emberek háremére is ők felügyeltek. A császárok bizalmas ügyeit is ők intézhették.
Az eunuchok kivételezett helyzetének egyszerű okai voltak: nem kellett attól félni, hogy saját dinasztiát akarnak elindítani, vagy pénzt lopnak azért, hogy szeretőjük legyen, elcsábítani sem lehetett őket. Jobb politikusnak vagy közszolgának bizonyultak, mint az írástudó mandarinok, mindenekelőtt azért, mert kevésbé voltak korrumpálhatóak, hiszen sem családjuk, sem szeretőjük nem volt. Az eunuchok intézménye nemcsak Kínában volt évezredeken keresztül tömeges és teljesen általános, hanem az ókori birodalmakban szinte mindenütt. A Római Birodalom is számos eunuchot alkalmazott, különösen a Bizánci (Keletrómai) Birodalom. Itt is ezrével kasztráltatták magukat a fiatalemberek, hogy a birodalom igazgatásának különféle szintjein tisztségviselők lehessenek.
Az egész birodalomban a család volt a legtartósabb, összefogó egység. Mindenki felelősséggel tartozott az összes többi családtag tettéért, és a társadalmi rend megtartásáért is mindig a család volt a felelős. Az idősekről mindig gondoskodtak, és számos illemszabályt nagyon szigorúan betartottak. Magas rendű civilizáltság, szocializációs fok, jó együttélési készség jellemezte ezt a birodalmat. Általában békés és jóindulatú, becsületes emberek voltak a kínaiak, és a háborús időket leszámítva, ez a művészetet és szépséget szerető nép minden kétséget kizáróan a földi civilizáció akkori legmagasabb csúcsára jutott; az 1800-as évek elejéig az ő életszínvonaluk volt messze a legmagasabb a földön, a háborús periódusokat leszámítva. Érdemes legalább villanásszerűen összehasonlítani a régi Kínát a régi Indiával, és annak talán legkiemelkedőbb uralkodójával, Akbarral, valamint egy másik nevezetes, véreskezű uralkodóval, Timur Lenkkel, hogy lássuk, mi az eltérés a kétféle ázsiai civilizáció között, és hogy a legjobb indiai uralkodó is gyengébb volt, mint egy átlagos kínai császár.

AKBAR – INDIA LEGJOBB URALKODÓJA; ÉS TIMUR LENK – A VÉRESKEZŰ
Akbar muzulmán uralkodó volt, a hindu indiai szubkontinenst meghódító muzulmánok leszármazottja. Ázsiában Kínán kívül döntően muzulmán uralkodók ültek a kisebb-nagyobb birodalmak trónjain, a hindu Dél-India kivételnek számított. Akbar azért emelkedett ki a muzulmán uralkodók közül, mert kedvelte az újdonságokat, és vallási türelmet hirdetett. Mielőtt részletesebben írnánk róla, érdemes egy pillantást vetni a többi jellegzetes uralkodóra.
Általában a muzulmánokat szélsőséges gaztettek és elképesztő brutalitás jellemezte ebben az időben. Az 1369-ben Szamarkandban trónra került Timur Lenk még Ázsiában is kifejezetten brutálisnak számított, bár kétségtelen, hogy a történelem legnagyobb, legvéresebb tömegmészárlásait a XX. századi „kulturált” Európában követték el, azonban „méltó” elődnek bizonyult ez a véreskezű muzulmán. 1386-ban a hadifoglyokat élve ledobatta egy magas szikláról, hetvenezer embert legyilkoltatott Iszfahánban, majd fejükből nagy hegyet rakatott ki. Ehhez képest kisebb bűntény, hogy Sivas erődjében az 1400-as évben négyezer keresztény katonát élve eltemettetett, miután megadták magukat. A levágott hadifoglyok fejéből húsz tornyot építtetett Szíriában. 1401-ben Bagdadban pedig szinte mindenkit kiirtatott, és a virágzó kalifátus fővárosát a földdel tette egyenlővé. Mezopotámia sivataggá vált, mert az egész öntözőrendszert elpusztították Timur Lenk csapatai.
Hasonló sorsra jutott Dél-India utolsó hindu királyságának fővárosa is. Viyayanagart 1336-ban alapították, és az 1420-ban odalátogató Nicolo Conti beszámolója szerint a város falainak kerülete körülbelül 100 kilométer volt. Az utazók mind elragadtatással beszéltek a hatalmas birodalomról és gyönyörű fővárosáról, amely akkora volt, mint Róma fénykorában. Abdul Razzag muzulmán utazó, aki 1743-ban látogatta meg a várost, úgy írta le, hogy ilyet még emberi szem nem látott, emberi fül nem hallott, és az egész földön ilyen szép város nincs. Persze nem tudta, hogy ez a félmilliós város kicsi azokhoz képest, amelyek Kínában már ekkor virágoztak. Amikor Delhi szultánja feleségül vette Viyayanagar király lányát, az utat 10 kilométer hosszan bársonnyal, szaténnel, arannyal átszőtt drága szövetekkel borították. Palotáiban a falak arannyal és féldrágakővel voltak borítva, mindenütt a gazdagság jelei látszottak. Szigorú törvények uralkodtak itt, elefánt általi agyontaposástól, karóba húzástól kezdve válogatott kínzások jártak erőszakért, lopásért.
Amikor a közelgő muzulmán hódítók egyesítették hadaikat, akkor Krisna Rádzsa király erői már nem voltak elegendőek. Hiába gyűjtötte össze a hétszázezer gyalogost, harmincezer lovast és ötszáz elefántot számláló hadseregét, mindez semmit sem ért. Egy bátor muzulmán támadó a csata elején elfogta a királyt, és hívei szeme láttára lefejezték. A hódító katonák a gazdag fővárost gyorsan bevették, és megkezdődött a rablás. A legutolsó katonának is jutott arany, ékszer, fegyver, ló és rabszolga. Öt hónapig maradtak, amíg szinte mindenkit lemészároltak, és minden boltot kiraboltak, minden palotát fölgyújtottak, minden festményt és szobrot megsemmisítettek. Utána ami éghető maradt, azt felgyújtották. Ez a viselkedés volt a rend Ázsiában, Kína kivételével, s Akbar uralmát leszámítva.
Miután a muzulmánok kialakították saját uralmi rendszerüket, élvezték újonnan megszerzett gazdagságukat. A szultán kezében volt a törvényhozás, a végrehajtás és a bíróság is. Megtiltották a hindu gyermekházasságot és a feleségek kötelező öngyilkosságát férjük halálakor, megengedték az özvegyek újraházasodását, és eltörölték a rabszolgaságot. Minden vallásnak szabadságot adtak, és fajra, hitre való tekintet nélkül bárki közszolgálati karriert futhatott be.
Akbar, aki a Delhi trónt örökölte, és szinte egész Indiát uralta, talán a legjobb atléta, a legjobb lovas, igen jó vívó és nagy építész is volt egyszerre. Egyszerűen öltözött és egyszerűen étkezett, jórészt vegetáriánus volt. Nézetei szerint az ember gyomra nem lehet állatok sírhantja. Uralkodásának kezdetén személyi problémáit általában még vitapartnerei meggyilkolásával rendezte, később azonban már ezt is feladta. Hatalmas háreme mellett még gyakran házasodott is politikai okokból, helyi hindu, radzsput hercegek lányait vette feleségül, így utódai ereiben már hindu vér is folyt. Állandóan új és új találmányokon jártak a gondolatai, mindenben talált javítanivalót. De csak neki volt erre joga, ezt senki mástól nem tűrte el. És ez az a pont, ami miatt egyáltalán megemlítjük a nevét. Egy birodalom, ahol csak az uralkodó újíthat meg és találhat fel valamit, az kölcsönzött időn él, bukása mindig csak idő kérdése.
Akbar gyakran járt-kelt éjszaka álruhában az egyszerű emberek között ugyanúgy, mint a bagdadi Harun al Rasid. Így ismerte meg alattvalói véleményét, és így próbált javítani helyzetükön. Akbar elődeitől eltérően felelősséget érzett alattvalói jólétéért, nem pusztán adóalanynak tekintette őket; az alattvalókból kisajtolt pénzből valamit vissza is juttatott. Óri;ási könyvtárat gyűjtött össze, több mint ötszáz gyönyörű palotát tervezett és építtetett, melyek közül mára már csak kevés maradt meg. Szenvedélyesen érdekelték a vallások: lefordíttatta perzsára, az udvar nyelvére például a Mahábharátát, az indiaiak szent könyvét. Amikor tudomására jutott, hogy van egy kereszténység nevű új vallás, aminek hírét portugál szerzetesek hozták el Goába, akkor pálos szerzeteseket (az egyetlen magyar alapítású rend) hívatott meg udvarába.
Megengedte a jezsuitáknak, hogy térítsenek, és többszáz fia közül az egyiket katolikus vallásban neveltette fel. Akkor, amikor Franciaországban Szent Bertalan éjszakáján protestánsokat gyilkoltak, akkor amikor Angliai Erzsébet katolikusokat öletett meg, és az inkvizíció módszeresen gyilkolta mind a katolikusokat, mind a zsidókat Spanyolországban, amikor Itáliában Jordano Bruno alatt égett a máglya, akkor ez az Akbar minden vallás képviselőjét közös konferenciára hívta meg, és mindenkit békességra szólított fel. Ő maga ezt úgy gyakorolta, hogy mindenféle vallású nőt feleségül vett. Ahogy öregedett, egyre kevesebb időt töltött nagy háremében, és egyre inkább filozófiai, vallási kérdések foglalkoztatták. Szép lassan eltávolodott mohamedán vallásától, sőt Xaviéri Szent Ferenc már így írt róla: „Ez az ember Mohamed hamis szektáját lerombolta és teljesen hiteltelenné tette. Városaiban egyetlen egy mecset sincs, sem egy Korán – ez az ő törvényük –, és a mecseteikben istállót vagy raktárt rendeztetett be.”
A szultán semmiféle kinyilatkoztatást nem fogadott el, csak azt, amit a tudománnyal vagy logikai érveléssel bizonyítani lehetett. Gyakran éjszakába nyúló vitákat rendezett a vallásokról. Az egyik muzulmán pap azt javasolta, hogy tegyenek próbát: egy muzulmán mullah fogjon a kezébe egy koránt, míg a keresztény egy bibliát, és menjenek a tűzbe. Aki sértetlenül kijön, azé az igazság. Akbar lelkesen támogatta ezt a javaslatot úgy, hogy kezdjen a mullah. A jezsuita azonban ezt istenkáromlásnak és veszélyes dolognak tartotta, így nem került sor a kísérletre. Aztán egy idő múlva belefáradt a kilátástalan vitákba, és összehívta a nagytanácsot, majd kijelentette, hogy ő alapít vallást, és ő lesz egyházának tévedhetetlen feje. (Ez volt az, amit a keresztény vallásból megértett és átvett.) Természetesen voltak hindu, zoroasztriánus és dzsain elemek is ebben a vegyes vallásban, de megtiltotta, hogy alattvalói mecseteket építsenek, hogy ramadán idején böjtöljenek, vagy ellátogassanak Mekkába. Aki a zarándoklatot mégis el akarta végezni, azokat száműzte országából.
Fia föllázadt ellene, de ebben talán annak is szerepe volt, hogy Akbar már negyven éve uralkodott, egészséges volt, így a fiú, Dzsahangir herceg a trón megöröklésének semmi reményét nem látta. Harmincezer lovas élén lázadást szított ellene, de az öreg uralkodó ezt leverte, fiának pedig megbocsájtott. A rossz nyelvek szerint Dzsahangir később megmérgeztette apját. A mullahok halálos ágyánál vissza akarták téríteni az iszlám hitre, de kísérletük nem sikerült. Így halt meg hát az az uralkodó, aki egész India történetében talán a legigazságosabb és legbölcsebb volt.
A legjobbnak számító muzulmán uralkodók támogatták a zenét, építészetet, költészetet, de a technika, vagy a csillagászat, s így a matematika már nem érdekelte őket. (A kínai birodalom ellenben – legalább halványan – támogatta a technikai fejlődést.) A kínaiak állami vas-, acél- és fegyvergyártó, só- és földgázkitermelő cégeket alapítottak, de ezen a szinten megrekedtek. Egyedül Akbar törődött valamit adófizető parasztjai, kereskedői jólétével, biztonságával – elődei, utódai alig-alig. Kínában – Konfúciusz tevékenysége nyomán – figyeltek az alattvalókra, nagy éhínségek idején legalább az adót elengedték. Rendőrség, orvosi ellátás, közoktatás viszont nem létezett, ezek a „szokatlan” gondolatok csak néha merültek fel egy-egy írástudó mandarin fejében.

BIRODALMAK ÉLETE ÉS HALÁLA
Ha összehasonlítjuk India, a mediterrán ókori Európa és Kína történelmét, azt látjuk, hogy ugyanazzal a kihívással, a nomád, vándorló, lóhátról nyilazó hadseregek folytonos támadásával kellett szembenézniük. A Római Birodalom nem bírta hosszabb ideig ezt a nyomást, összeroppant és darabokra hullott szét. Az indiai hindu királyságok is egymás után omlottak össze a hódító muzulmánok terjeszkedése nyomán. Kína csodálatosan hosszú ideig tartotta magát, pedig a legközelebb volt Mongólia steppéihez (füves puszta), ahonnan minden nomád nép elindult. Mai ésszel persze úgy gondolnánk, hogy viszonylag egyszerű technikai ellenlépésekkel, minőségi katonai fölénnyel vissza lehetett volna szorítani a nomádokat. Ám a fejlődés gondolata, egyáltalán a technikai fejlődés mint kiugrási lehetőség, mint társadalmi modell, a XIX. századig soha nem tudott érvényre jutni. Egyre másra roppantak össze  a civilizációk Eurázsia óriási térségeiben. Az összeomlások okaként mindig megtalálható valamiféle belső erjedés, stagnálás vagy polgárháború.
Nagy építkezések, technikai vállalkozások persze az ókorban is folytak a mediterrán birodalmakban, Eurázsiában. Ma úgy tudjuk, hogy Lesseps Ferdinánd építtette és fejezte be a Szuezi-csatornát 1869-ben, mint az európai műszaki tudás fényes bizonyítékát. Valójában ez már a harmadik sikeres építkezés volt. Amennyire a homályos feljegyzéseknek hinni lehet, először Kr. e. 1740-ben, egy Szeszosztrisz nevű, legendás hódító ásatta ki a Szueszi-csatornát, nagyjából a mai nyomvonallal párhuzamosan. Hatsepszut fáraónő már a kelet-afrikai partokra küldhette kereskedőflottáját a csatornán át (ez a thébai templomban meg is van örökítve). Mivel a betont akkor még nem ismerték, a homok lassan betemette a csatornát. II. Ramszesz fáraó Kr. e. 1250 körül újra kiásatta, kitisztíttatta, majd az utolsó egyiptomi születésű uralkodó, Nehó (Kr. e. 610-595) megint kiásatta. Hérodotosz feljegyzései szerint százhúszezren haltak bele az építkezésbe, amit aztán a perzsa uralkodó, Dáriusz fejeztetett be körülbelül Kr. e. 500-ban.
Kétségtelen, hogy az ókor legerősebb európai birodalma a római volt, mely fénykorában kiterjedt Észak-Afrikára és a Közel-Keletre is. Nem tudjuk, hogy hány alattvalója lehetett ekkor a Római Birodalomnak, valószínűleg csak egy kicsit kevesebb, mint az akkori Kínának vagy Indiának. Nem kétséges, hogy Kína volt a fejlettebb, hiszen már ekkor exportált selymet Rómának, és csak nemesfémet fogadott el cserébe. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a Római Birodalom – az állandó pénzkiáramlás miatt – meggyengült. Természetesen még sok apróság járult hozzá a bukáshoz. Az egyik legfurább talán a tömeges mínium-mérgezés volt: az előkelő római nők a narancssárga színű míniummal díszítették arcukat, szájukat, és természetes, hogy le-lenyalták ezt a mérgező ólomvegyületet. Így aztán az előkelő nők hiúsága heveny ólommérgezéshez vezetett, amihez a vízvezetékek is hozzájárultak, hiszen azok is jórészt ólomból készültek. Így éppen a legelőkelőbb, leggazdagabb családok maradtak gyakran gyermektelenül, tekintve, hogy itt az ágyasok tartásának szokása nem volt annyira elterjedt, mint a Távol-Keleten.
A rómaiak erőssége először szárazföldi hadseregük volt, de később erős flottát is építettek. Ez a flotta eljutott Arábiába és Indiába is.  Ennél hosszabb hódító vagy kereskedelmi utakat azonban a rómaiak nem tettek. Ez a fejletlen navigációs és hajóépítési módszerek miatt történt, hiszen evezős hajók csak a part menti hajózásra voltak használhatóak, hosszú utakra nem vállalkozhattak az óceánokon. Úgy tűnik, hogy az egyiptomiak viszont jártak valahogy Dél-Amerikában. 1979-ben ugyanis francia kutatók megvizsgálták Ramszesz tetemét. A múmia gyomrában bors és más távol-keleti fűszerek mellett finoman felvágott dohányleveleket is találtak, amik segítettek a múmia épségét megőrizni évszázadokon át. Márpedig a dohánylevél biztos, hogy ismeretlen volt a régi Egyiptomban, ez kizárólag Dél-Amerikában volt honos. Az utazás technikailag nem lehetetlen, ezt Thor Heyerdhal norvég kutató bizonyította be, aki 1970-ben papirusznád hajón átkelt az Atlanti-óceánon (Rá II-es expedíció), sőt ugyanezzel a módszerrel a mezopotámiai Tigris és Eufrátesz torkolatától az Indus deltájáig, majd az afrikai Dzsibutiig hajózott. Az ókori Európában a kontinensek közötti hajózás (expedíciók), és a térképkészítés nem vált rendszeressé, gyakorlattá, mert a kevesebb tudást igénylő partmenti hajózás volt mindennapos. Az expedíciók tapasztalatait nem rögzítették, a kézzel rajzolt térképeket nem lehetett pontosan sokszorosítani, sőt általában igyekeztek titokban tartani a térképészeti eredményeket. Ez a tudás átadásának hiányosságát mutatja, márpedig megbízható írásbeliségen alapuló tudásátadás nélkül nincs fejlődés, ez a haladás sarokköve.
Az ókori világ legnagyobb hajósai mégis a rómaiak által elpusztított karthágóiak voltak, akik Kr. e. 500 táján Hanno parancsnoksága alatt hatvan óriási evezős hajóval indultak el Afrika feltérképezésére. Mintegy harmincezer ember vett részt ebben az expedícióban. Átkeltek a Gibraltári-szoroson, majd a part mentén hajózva dél felé haladtak, egészen az egyenlítőig. Ez volt talán az ókori világ legnagyobb felfedező és hajósexpedíciója. Öt gyarmati kereskedővárost alapítottak, ezek azonban néhány száz éven belül elsorvadtak, hiszen minden erőforrás a birodalom megszilárdításához kellett.
Az ókor nagy műszaki teljesítményének lehet minősíteni Xerxész hídját is a Hellészpontoszon, de az ókori Görögországban létezett egy speciális „vasút” is Korinthosznál, amelynek segítségével hajókat vontattak át egy rövid földszoroson, így a hosszú hajóutat le tudták rövidíteni. Mindezek futó technikai kalandnak bizonyultak, nem maradtak tartósak. Ezzel szemben Kína ekkor lépett határozottan a technikai fejlődés útjára, s a technika segítségével messze-messze kiemelkedett a többi birodalom közül. Míg mások csak a „torta” újrafelosztását akarták kicsikarni (többnyire háborúval), a kínaiak a „torta” nagyságát növelték évről-évre. Kínában nemcsak kitalálták, de terjesztették is az újdonságokat; új iparágak, manufaktúrák sora alakult ki, melyek jelentősen hozzájárultak a birodalom fejlődéséhez. Okos emberek Európában is éltek, de találmányaik nem szolgálták a napi gyakorlatot, ezért nem is terjedtek. Ilyen volt a görögök órája is.

AZ ANTIKITHÉRAI ÓRASZERKEZET;
Kétségtelen, hogy az ókori mediterrán világ talán legnagyobb szellemi teljesítménye egy óraszerkezet volt. (Lásd ábra.) Valamikor, még a Krisztus előtti időkben Kréta szigetétől északnyugatra hajótörést szenvedett egy gálya, melynek rakományában találták ezt a csodálatosan precíz ókori óraszerkezetet 1901-ben.
A kis görög sziget, Antikithéra partjainál görög szivacshalászok ókori hajóroncs maradványait találták meg. A búvárok cserepeket, szobortöredékeket hoztak föl, és három felismerhetetlenül szétmaródott bronzdarabkát is találtak. Miután megszáradtak a töredékek, kiderült, hogy számok nyomai láthatók a roncsokon. Talán valamiféle hajózási műszer került elő? További száradás után a darabkák szétváltak és látszott, hogy egy fa tokocska málladéka tapasztotta össze a fém alkatrészeket. Meg lehetett állapítani a roncsok elsüllyedésének idejét is, körülbelül Kr. e. 65-ben keletkeztek a tárgyak, tehát a hajó ezután süllyedhetett el. A feliratokból az derült ki, hogy egy Geminosz nevű görög csillagász Kr. e. 77-ben összeállított naptári adatai alapján készült ez a bonyolult fogaskerekes gép. A lelet megtalálása után majd ötven évig semmi sem történt, amikor is a Yale Egyetem professzora, Derek de Solla Price újra elővette a darabokat és mintegy húsz éves munkával összerakta, rekonstruálta az eredeti gépet; keze nyomán egy régi óra kelt életre.
Ez a rendkívül ravasz, kifinomult óramű egyszerre volt alkalmas naptárszámításokra, valamint a Nap és a Hold mozgásának szimulálására. A belső központi kerék egy napév forgását jellemezte, míg a kisebb, hozzá kapcsolódó kerekek a legfontosabb csillagok és a Hold mozgását modellezte. A készülék számlapja az állatöv jegyeit, a Nap látszólagos évi mozgását, az ismertebb csillagok keltét és nyugtát mutatta. Igen pontos kis készülék volt ez, az egyik ívdarabon például 45 foknyi osztás látszott, és csak 1 fok negyedrészének megfelelő hiba található rajta összesen. Az óra állagából, beállításából kikövetkeztethető, hogy utoljára Kr. e. 80-ban állíthatták be, és ezután még legalább harminc évig használták.
A római ókorból fönnmaradtak írástöredékek, melyek megemlítenek hasonló gépeket. A híres római ügyvéd Cicero (Kr. e. 106-43) barátjáról, a filozófus és tanár Poszeidoniuszról írta, hogy olyan gömböt készített, amely forgása közben megmutatta a Nap és a bolygók éjjeli és nappali mozgását ugyanúgy, mint ahogy azok az égen jelentek meg. Azt is leírta, hogy a nagy Archimédesz egy olyan gépet készített, amely az égitestek mozgását imitálta. Kétségtelen, hogy ez a szerkezet volt az egész ókori világ legmagasabb rendű technikai alkotása keleten és nyugaton egyaránt.
Az antikithérai lelet pontosan megmutatja az ókori görög csúcstechnológiának a korlátait is. Kétségtelen, hogy bonyolult fogaskerekekkel működő, talán rugós, talán súlyra járó csillagászati óra lehetett. Egy kis, szűk csoport tehát viszonylag magas fokú matematikai, csillagászati ismeretek alapján fejlett gépet tudott előállítani. Ennek a találmánynak azonban semmilyen hatása nem lett a társadalomra, semmit nem javított, jobbított az átlagemberek életén. Hiába volt a meglevő tudás és technológia, ha az nem terjedt el, nem vált közkinccsé: értéktelen maradt. Szerszámgépeket valószínűleg nem tudtak készíteni, ami lehetővé tette volna a tömeggyártást. A kiválasztott szellemi elit titkos, mindenképpen szűk körben ismert szerkezete volt ez, nem is gondoltak rá, hogy átadják ezeket az ismereteket a társadalom széles rétegeinek. Hát kiknek adták volna? A földműveseknek, vagy a belőlük lett katonáknak? Vagy a rabszolgák tömegeinek? Föl sem merült, hogy a fogaskerekes szerkezetekkel, vagy lánchajtással esetleg kerékpárt, varrógépet, vagy tömegtermelésre alkalmas esztergákat, marókat, szerszámgépeket lehetne készíteni. Nem a gondolkodás színvonalával, hanem társadalmi megalapozottságával, minőségével volt a baj az ókori társadalmakban. Nem létezett a tudás átadásának, terjesztésének igénye.
A lelet talán azt a téves képzetet sugallja, hogy az ókori Európában egy fejlett technikai civilizáció alakult ki. Ez abszolút téves elképzelés. A technikai civilizációt úgy írhatnánk le, hogy a nehéz, veszélyes munkát már gépek végzik, az emberek csak felügyelik ezeket, a civilizáció nem véges, kimerülő forrásokra épül, és mindenki számára elérhetők a vívmányai. Ezek alapján ez a csodás óraszerkezet csak a kihagyott lehetőségeket mutatja.
Míg az ókori Kínában és a Közel-Keleten széles körben elterjedtek a szélerőgépek és a vízkerekek, addig az ókori Rómában messze nem használták ki a természet erőforrásait, s így alig szabadult fel emberi munkaerő hasznosabb célra. Csak a Bizánci Birodalom összeomlása előtt, s akkor is csak Itálián kívül alkalmazták, pl. a vízimalmokat. Galliában, a mai Arles melletti Barbegal dombjainak oldalán épült fel a legnagyobb őrlőüzem, nyolc darab párosan működő vízkerék segítségével, melynek összteljesítménye kb. 30 lóerő lehetett – egy Trabant teljesítménye. Ma egy kis tanyán is nagyobb gépi teljesítmény akad, mint az akkori Európa legnagyobb birodalmában.
A birodalom összeomlása után aztán még ezer évig nem érték el ezt a szintet sem, Kínában viszont gyakran találkoztak az utazók szél- és vízkerekekkel. Valahol itt, az áramlástechnikai erőgépekkel kezdődik a technikai kultúra, ezek elterjedése alapfeltétel az „állati sorból” való kiemelkedéshez. Csak az a civilizáció életképes, amely a lehető legolcsóbban, a környezet legkisebb mértékű rombolásával tud energiát előállítani. Az energia ára, előállításának korlátai egyértelműen jelzik egy-egy kultúra fejlettségét, jövőbeli kilátásait. Az energia olcsó előállítása talán a legfontosabb tudás, amit egy társadalom birtokolhat, s ezek alapján világosan lehet kategorizálni fejlettség szerint az egyes társadalmakat. Kína ebben a tekintetben is messze megelőzte Európát, számunkra szokatlan függőleges tengelyű szél- és vízimalmok dolgoztak mindenütt az országban.

A KÍNAIAK ELŐNYE
Az ókori görög, római, egyiptomi civilizáció elbukott. Felélte tartalékait, kimerült, összeroskadt az általuk barbárnak tartott népek katonai csapásai nyomán. Csak dinamikusan fejlődő, egyre termelékenyebb technikai civilizáció képes a folyamatos fejlődésre. A stagnáló társadalmak, ahol nem terjedhetnek el a találmányok, előbb-utóbb feléli természeti, emberi forrásait, kimerül, elpusztul. Egy ilyen fejlődőképes, technikai civilizáció csak humánus, demokratikus társadalomban valósulhat meg, ahol a természet, az élet védelme a legfontosabb értékek között van. Ha emberhez hasonlítanánk a társadalmat, akkor a moralitás lábain kellene állnia, a keze a technika, a feje pedig a tudás és annak átadása lenne. Az ókori nyugat társadalmai pedig alapvetően immorálisak voltak, brutálisan ember és természetpusztító módon éltek, történelmi léptékben mért gyors és végleges összeomlásuk elkerülhetetlen volt.
Nehogy azt higgyük, hogy ezekből a durva hibákból mi már rég tanultunk, és egy állandóan fejlődő társdalomban, mindenki számára elérhető, mind kényelmesebb technikai civilizáció felé tartunk. Ez ugyanolyan durva tévedés, mint az ókori birodalmak polgárainak elégedettsége, amikor Róma, vagy Hangcsou, esetleg Konstantinápoly szép palotasorait végignézték, s nyugtázták a fejlődést. Mítosz az, hogy napjainkban a fenntartható technikai civilizáció felé haladunk, és egyszer biztosan eljutunk oda. Nem, éppen az ellenkezője igaz: véges, gyorsan kimerülő készleteken alapul a mi részleges technikai civilizációnk is. Ahhoz, hogy egy sikeres, legalább kezdetleges technikai civilizáció létrejöjjön, széles körű munkamegosztásra, tudásátadásra, valamiféle elemi gondolkodási szabadságra van szükség. Szerencse is kell hozzá abban, hogy az adott állam területén a természet megfelelően bőkezűen hagyjon érceket, erdőket, folyókat, tavakat.
A görögök például nem ismerték a vasat, nem voltak vasbányáik, csak rezet és ónt tudtak bányászni, fegyvereik is jórészt bronzból készültek. A rómaiak ismerték már a sokkal magasabb hőmérsékleten kinyerhető vasat és nagyra is becsülték – eleinte jegygyűrűik is vasból készültek. A rómaiak hadiipara az Elba szigetén talált vasérctelepekre és az ottani kohókra támaszkodott. A római technológia fából készült szenet, faszenet használt a kohósításra. Amint azonban letarolták Elba erdőit, fel kellett hagyniuk az ottani vasgyártással, mert a nagy tömegű vasérc szárazföldre szállítása rendkívül drága lett volna. Föl sem merült bennük, hogy a fa újra telepíthető (Elba szigete ma is kopár), inkább otthagyták az egész területet, és – sáska mentalitással – más bányákat kerestek a birodalom területén. Hatalmas térségek semmisültek meg így az ókorban, az egész dalmát tengerpartot, Észak-Afrikát kopár sivataggá változtatták, pedig az utóbbi hosszú ideig Róma gabonatermelő éléstára volt. Az ókor népei mohóságukkal mérhetetlen természeti károkat okoztak. Felélték természeti tartalékaikat, a föld kimerült, egyre kisebb népességet tudott csak eltartani, akik viszont már nem tudták megvédeni magukat a lovas nomád nemzetek támadásaitól.
Történelmi tapasztalat, hogy a technika fejlődését – már amikor egyáltalán fejlődik – vagy luxusigények, vagy a hadviselés segíti. Nem igaz, hogy ha valamire fizetőképes kereslet van, akkor azt nagyon gyorsan feltalálják. A golyóscsapágyat például már ismerték a rómaiak, hiszen a Nemi tóból kiemelt üdülőhajók egyikén ilyen gördülő talpcsapágyon forogtak azok a szobrok, melyek Caligula gályáit díszítették. Ezen a gályán találták azt a vedres, láncos vízkiemelő berendezést, ami a beszivárgott vizet eltávolította, de az itt alkalmazott lánc ötlete sem terjedt el, nem adták át, nem terjesztették el ezt a tudást.
A kínaiak abban voltak jobbak az ókori mediterrán kultúráknál, hogy a találmányokat elterjesztették, így kevésbé voltak sérülékenyek, elpusztíthatóak. Kína azért emelkedett, emelkedhetett ki, mert a többi hasonló adottságú öntözéses kultúrával ellentétben, némi tudásgazdálkodást, a tudás átadásának intézményes lehetőségeit könyvek és az oktatás formájában kiépítették.
Jól ismert, hogy az emberi kultúra termékei közül talán a találmányoknál a legmagasabb a „csecsemőhalandóság”, a legtöbb ötlet idejekorán elpusztul. Kétségtelen, hogy eltűntek szép versek, drámák, festmények és zeneművek, de van helyettük más, talán azzal egyenértékű. Találmányoknál nem ez a helyzet. Például a porcelán története is jól példázza, hogy egy viszonylag egyszerű dolgot is milyen nehéz újra feltalálni, lemásolni. Egy termék előállításához szükséges tudást igen nehéz megszerezni, és nagyon könnyű elveszteni. Agyagedényeket mindenütt tudtak készíteni, ez az ókor egyik egyszerű, jól elterjedt találmánya volt. Ám a porcelán finomsága, szépsége, áttetsző vékonysága különleges volt, s ez megdöbbentette az arab és európai embereket, ám másfélezer éven át hiába kísérleteztek a porcelán újbóli kitalálásával, pedig minden nyersanyag megvolt Európában, vagy az arab térségben is, csak a tudás hiányzott.

A PORCELÁN
Az első kínai porcelán kb. Kr. u. 300-ból maradt meg. A porcelán titka nem pusztán anyaga, összetétele, hanem az elkészítési eljárás is a titok része. Míg a szokásos cserépedényeket 500 és 1100 Celsius-fok között égetik ki, a porcelánhoz 1200-1300 Celsius-fok szükséges, tehát nem mindegy, hogy milyen kemencében, milyen tüzelőanyagot használunk. A tüzeléshez faszén és koksz kell, és valamiféle jó szellőztető, esetleg befúvató rendszer. A kaolin nevű (kínai elnevezés) ásványon kívül még földpát és homok, azaz kvarc szükséges. Többszörös mosás, derítés, víztelenítés után kapjuk meg azt a pépet, amit nagyon pontosan előírt hőmérsékleten kiégetve porcelán lesz az eredmény. A ráfestett művészi mintákat már egy másik hőmérsékleten, más technológiával kell kiégetni.
Valószínűleg sok ezer kísérlet után, lépésről-lépésre fejlesztették tökélyre a kínaiak a porcelángyártás művészetét a Szung dinasztia alatt (960-1279) a mongol hódításig. Porcelángyártó telepek sorát hozták létre. Külön csoportok, specializálódott szakemberek végezték az alapanyagok mosását és előkészítését, mások az égetőkemencék építését és üzemeltetését, újabb csoportok a faszén és koksz készítését, és természetesen igen képzett, nagyon tapasztalt szűk technológus csoport végezte magát az égetést. Tudták, hogy a porcelánt részben oxidáló, részben redukáló közegben kell elkészíteni, más állagú, más színű festéket más eljárással lehet elérni. Csak csodálni tudjuk, hogy minderre alapvető kémiai ismeretek nélkül jöttek rá.
A portugálok ugyan 1520 körül már megszereztek néhány kaolin darabot, de ez az „ipari hírszerzés” sem segített, mert hiányzott az igen fontos technológiai eljárás. Európában ekkor kezdett terjedni az alkímia, az aranycsinálás „kutatása”, melynek során, szép lassan legalább az alapvető kémiai fogalmakat, folyamatokat megismerték. Ebből indult ki később az első tudományos alapokon nyugvó „ipar”, amit Európa először föl tudott mutatni: a vegyipar.
Európában a félig szélhámos német Johann Friedrich Boedger (1682-1719) találta meg a porcelán viszonylag egyszerű előállításának módját. Ez a Boedger egy Leszkalisz nevű görögtől, egy másik szélhámostól, úgynevezett „bölcsek kövét” vásárolt, és híre futott, hogy aranyat tud vele készíteni. I. Frigyes porosz király, aki azt hangoztatta, hogy a megváltás Isten dolga, de minden más rá tartozik, el akarta fogatni Boedgert, hogy a háborúskodásai miatt kiürült államkincstárt az aranycsinálás módszerének segítségével föltöltse. Boedger Wittenbergbe menekült, de itt meg a szász király fogatta el, és erős őrizettel Drezdába vitette. Sikertelen aranycsinálási kísérletei során negyvenezer tallért költött el a szász király udvarában. Ekkor az uralkodó egyik megbízható fizikusát, Tschirnhausent adta mellé, és munkájuk során teljesen véletlenül rájöttek a porcelángyártás titkára, mely később legalább annyi pénzt hozott, mintha az aranykészítés módját találták volna meg.

Meissen városának kastélyában rendezték be műhelyüket, és 1707-től kezdve kísérletek sorát végezték el; sokféle anyag hevítésén, kiégetésén keresztül eljutottak a kaolinhoz. Tschirnhausen 1708-ban, vérhasban meghalt, de ekkorra már megvetették a porcelángyártás alapjait. A porcelángyártás titkát természetesen szigorúan őrizték, ennek ellenére a franciák már húsz év múlva ellopták a titkot, az angoloknak ez még újabb tíz évbe telt, és a dánoknak ismét újabb húsz évbe. Onnantól kezdve már nem számított nagy újdonságnak. Immár Európában is tudtak porcelánt készíteni, bár soha nem érték el azt a színvonalat, amit Kínában már ezer évvel azelőtt. A porcelángyártás története arra mutat rá, hogy milyen lassan, milyen kínlódva követte Európa a kínai nagyipart. Most nézzük meg, hogyan születtek Kínában a találmányok, hogyan kötődtek a kínai történelemhez, a kínai gazdasághoz, hogyan befolyásolták ennek a kontinensnyi népnek a sorsát, boldogulását.

KÍNAI TALÁLMÁNYOK
Kínára alapvetően jellemző, hogy sokkal többféle találmány, sokkal jobban elterjedt, mint Európában, s egészen a gőzgép megjelenéséig ez a helyzet nem is változott. Kínában nagy állami és magán manufaktúrák ontották az acélt, a selymet, a porcelánt, a lakktárgyakat, de állami monopólium volt a hajóépítés, a sólepárlás, s az ezüst- és rézbányászat is. A kézműves réteg szinte kaszttá tömörült, tudásukat nemcsak szóban, hanem nyomtatott könyvekben is továbbadták gyermekeiknek. Ez nemcsak specializálódáshoz vezetett, hanem kis mértékben a modern nagyipart jellemző szabványosításhoz, minőségbiztosításhoz is. Míg az arab, muzulmán világ csak az úgynevezett damaszkuszi pengében mutatott kimagasló teljesítményt, a kínai iparosok nagy mennyiségben tudták gyártani az öntöttvasat, majd később a sokkal jobb minőségű ötvözött acélokat, így jelentős számban tudtak vasekéket, fém- és kőmegmunkáló szerszámokat, láncmeghajtásokat készíteni.
Az ipar, és a művészet több ponton is összekapcsolódott, például a papírgyártás megjelenése után szép könyveket, grafikákat nyomtattak; a selyemgyártás megjelenése után szép színezett ruhákat varrtak, a porcelángyártásról nem is beszélve. Európában a technika és a művészet csak jóval később kapcsolódott össze. Nyilvánvaló, hogy szép zenét csak jó hangszerekkel lehet előadni. Jó hegedű, szépen szóló orgona vagy zongora kell ahhoz, hogy Bach, Händel, Vivaldi vagy Mozart alkothasson. Mindaddig, amíg ezek a jó minőségű zeneszerszámok nem jelentek meg, százával halhattak meg zenei tehetségek, akik lehetőségek, megfelelő zeneszerszámok híján sohasem bontakozhattak ki. Talán nem véletlen, hogy Európában csak az 1700-as évek után bukkantak fel nagy számban tehetséges zenészek, hiszen ekkorra alakult ki az a minimális technikai szint, ami a jó zenei eszközök elkészítéséhez kellett. Persze Stradivari mester hegedűkészítési titkai is elvesztek, de más mesterek tovább tudták adni a szakma fogásait. (Vásznat, meg festéket hamarabb tudtak készíteni, így a festészetben előbb jelenhettek meg a tehetségek Európában.) Például a német orgonakészítés a korabeli Európa csúcstechnikájának számított. Ám méreteit és fejlettségét tekintve az általános mechanikai tudásszint Kínában még ezt is meghaladta.

A VAS ÉS ACÉL ORSZÁGA
Akkora üzlet volt a vasöntés, hogy a Han dinasztia Kr. e. 119-ben állami monopóliummá tette a vasgyártást. Negyvenhat állami vaskohó volt a birodalom területén, s ezek ontották a vas edényeket, vas szerszámokat, vésőket, gyalukat, fűrészeket, fegyvereket. Olyan jól ismerték a vasöntés technikáját, hogy Kr. u. 1000-ben Santung tartományban kb. 20 méter magas öntöttvas pagodát készítettek. Egy hatalmas vasoszlopot is építettek 695-ben Vu-Tse császárnő kérésére, amely a nagy Csu dinasztia dicső emlékét volt hivatva megőrizni, mint egy „mennyei oszlop”. A 4 méter átmérőjű, kb. 30 méter magas, 1325 tonnás oszlop tetején négy bronz sárkány állt, melyek egyenként kb. 4 méter magasak voltak.
A kínaiak igazi erőssége – az európai technológiát messze megelőzve – az acélgyártás elterjedése lett. Az acélban jóval kevesebb a szén, mint az öntöttvasban, ezért kevésbé törékeny, nagyobb a húzó- és csavarószilárdsága. A kínaiak hamarabb találták ki a tömeges vas- és acélgyártást, így hamarabb tudták ezek eredményeit fölhasználni. Már Kr. e. a IV. században használták az öntöttvas készítés technikáját, mert sok jó minőségű agyagot bányásztak, amiből hőálló kemencéket készíthettek. Azt is tudták, hogy van olyan ásvány – ők feketeföldnek nevezték –, ami vasfoszfát tartalma miatt lecsökkenti a vas olvadási hőmérsékletét, és mintegy ezer évig használták ezt az ásványt a vasgyártásban. Sok-sok vaseke készült, és az állatokat nem fojtogató szügyhám segítségével, jóval nagyobb területeket lehetett fölszántani kevesebb emberrel. Ez hatalmas előnyt jelentett Európához képest.
A nyersvas és a kovácsoltvas keverésével is elő tudtak állítani acélt, de hosszabb időt igénylő diffúziós eljárásokkal is ki tudták vonni az öntöttvasból a szenet, hogy acélt nyerhessenek. Mindez csak magas hőmérsékleten vihető végbe, s az ehhez szükséges szellőztető, fújó gépeket is föltalálták, használták a kínaiak. A XI. századra már évente 125 000 tonna volt a vastermelés. Az 1 millió főből álló hadsereg, a mezőgazdaság, az építkezések, azaz a kőfejtés hatalmas acéligénye állandóan munkát adott a vas- és acélgyártásnak. 1736-ban, pont akkor, amikor a még fejletlen és meglehetősen szegény Angliában egy Abraham Darby nevű vállalkozó coalbrookdale-i vaskohói elkezdtek dolgozni, a kínaiak leállították a termelést. Honan és Hopej tartomány nagy olvasztóinak bezárása a vég kezdete volt Kínában, bár ők erről akkor még nem vettek tudomást. Ennek okait azonban egy kicsit később ismertetjük.
Kevés olyan alapvető találmány van, mint pl. a kerék, a tűzgyújtás, vagy a vaskohászat. Az összes többi akkor fejti ki igazán a hatását, ha már sok-sok hasznos találmány van az emberek kezében. Olyan ez, mint a telefon: akkor igazán hasznos, ha sok ember rendelkezik vonallal. A találmányoknak is van egy összegző, kumulatív hatásuk, sőt egyik találmány elvezethet egy másikhoz. Ha a találmányok fonala megszakad, ez újabb, talán még fontosabb ötletek, eredmények elhalásához vezet.
A kínaiaknak három másik nagy találmánycsoportjuk volt még: az egyik a már említett papírgyártás és könyvnyomtatás, amellyel egyfajta „informatikai nagyhatalommá” lettek Európát messze megelőzve. A másik az áramlástechnikai gépek csoportja volt: a számunkra teljesen szokatlan, függőleges tengelyű kis szélmalmok, melyek az öntözéshez felhasználható kanalas vízkiemelőket működtették, vagy éppen a rizs, vagy a gabona őrléséhez szükséges malomköveket hajtották. Harmadik, talán legjelentősebb találmányuk volt a fantasztikusan jó minőségű hajók elkészítése, de erről kicsit később lesz szó.

PAPÍRORSZÁG
Nehéz lenne mai életünket papír nélkül elképzelni, s hogy információkat kaphatunk rádión, televízión, vagy az Interneten keresztül is, nem jelenti azt, hogy sokkal kevesebb papírra lenne szükség. A papír az emberiség legolcsóbb információátviteli anyaga volt évszázadokon át, feltalálása, használata ugyanolyan alapvető, mint a tűz, vagy az acél ismerete. Az egyiptomiak a papiruszsás egyik oldalát használták írófelületként, de ez messze nem volt olyan jó minőségű, mint a kínaiak által kitalált papír, ami növényi szálak megszárított zúzalékából készült, szárítási és ragasztási eljárás után. A ragasztóanyag hozzáadása tette a papírt írásra alkalmassá. A legrégebbi papírdarab is Kínából maradt meg, Kr. e. 140-87 között keletkezhetett. (A papír, története során nem mindig növényi zúzalékból készült, például Európában péppé zúzott rongyokat használtak, és ez is igen jó minőségű, tartós anyagnak bizonyult.)
A kínaiak hosszú ideig ruházkodásra is használták a kenderrostokból készült, a mainál erősebb papírt. Ez olcsóbb volt, mint a selyemruházat, ugyanakkor meleg, és szokatlanul tartós is. Turfani sírokban Kr. u. 418 körül keletkezett papírsapkát, papírövet és papírcipőt találtak, de készítettek belőle takarókat, függönyöket, sőt a vékonyabb papírfajtákból ablakot is szúnyogháló gyanánt. Sőt, a golyóálló mellény korai elődje is papírból készült, ugyanis több vastag, erős papírréteget egymásra rakva igen jó, az éles acélnyílhegyeknek is ellenálló „páncélingeket” tudtak készíteni. Az acélból és bronzból készült pikkelyes páncélingek ugyanis a keményre edzett acél nyílhegyeknek nem álltak ellen, eltörtek, vagy fölhasadtak. A sokrétegű papír azonban elnyelte az energiájukat, így megakadt bennük a nyílvessző. (Elképzelhetjük, hogy festett egy kínai harcos heves nyílzápor után…) A XII. században, egy kalózhajó elfogása során száztíz papírból készült „páncélinget” is átadtak a kalózok a hatóságoknak. A papírból és selyemből készült több rétegű „páncéling” további előnye volt, hogy nem rozsdásodott, könnyű volt a viselése, amikor nehéz terepeken, hosszú ideig kellett menetelni. Ez a vastag, golyóálló papírmellény még a japán kalózok puskagolyói ellen is védelmet nyújtott.
Természetesen a papírtapétát is a kínaiak használták először, előre nyomtatott mintázattal. Sőt, WC-papírt is gyártottak. A feljegyzések szerint 1393-ban a császári udvar ellátó hivatala hétszázhúszezer darab nagyméretű toalettpapírt gyártatott, melyek egyenként kb. 60 centiméterszer 1 méteresek voltak. A császári család különlegesen puhított és illatosított változatot kapott. A WC-papírt általában rizsszalma szálaiból készített pépből ülepítéssel nyerték, ez olcsóbb és egyszerűbb eljárás volt a szokásos írópapírnál. Hatalmas mennyiségű papírt gyártottak a kínaiak, amikor a középkori Európában még rendkívül drága és ritka anyag volt ez, a WC-papír pedig teljesen ismeretlen volt. (A személyi higiénia területén sem az ókori Róma, sem a középkori Európa nem jeleskedett. WC-papír hiányában rongyokat, kukoricacsutkát használtak, vagy semmit sem; a koszos, bűzös városokban könnyen felütötte fejét egy-egy betegség, mely járvánnyá növekedve egész országok lakosságát tizedelte meg.)
A papírkészítés technológiája sem maradt titokban, Indiát az eljárás feltalálása után kb. ezer év múlva, a VIII. században érte el ez a találmány. Ezután az arabokhoz került, akik öt évszázadon keresztül még mindig titokban tudták tartani a gyártási eljárást, és csak a kész papírt adták el Európának, nagy haszonnal. Nem tudjuk, hogy az európaiak hogyan tanulták meg maguk is előállítani a papírt, de a XIII. századtól megindult a papírgyártás Itáliában. Hiába volt a kódexmásoló szerzetesek előtt a papír sok száz éven át, ezerötszáz évig kellett várni, míg ez a kulcsfontosságú iparág meghonosodott.
A papír, nemcsak mint szerkezeti anyag, hanem mint információ-hordozó is fontos volt. Természetesen a kínaiak találták fel a tust is. Korom és ragasztóanyag, alkohol, vagy víz hozzáadásával készítették el ezt a festékanyagot. A tussal és a számunkra ma is rendkívül idegen és nehezen megtanulható képírással született meg az első információrobbanás. A kínai betűk furcsasága és bonyolultsága azonban nem siettette az általunk jól ismert cserélhető szabványos betűket használó nyomtatás kialakulását. Természetesen nyomtatott papírokat, könyveket és újságokat is a kínaiak készítettek először, és tömeges méretekben gyártották is. Ennek egyik vadhajtása lett a pénzhamisítás, és a kártyajátékkal a szerencsejáték felvirágzása.
A másolási technikák kifejlesztésében, elterjesztésében a buddhisták jártak élen, mert szent szövegeiket minél nagyobb számban szerették volna sokszorosítani, és ahhoz kevesen voltak, hogy hosszadalmas munkával, kézzel másolják. A nyomtatás alapötletét a kemény kőbe vésett jelek, képek puha papírra való átsatírozása adta. Szent szövegeiket úgy sokszorosították, hogy a kövekre papírlapot nyomtak, majd valamilyen fémdarabkával, ólommal vagy cinkkel satírozták. Így elég jó minőségű, néha fényképszerű lenyomatot kaptak. Ebből a technikából fejlődött ki lassan-lassan a fametszetekről történő nyomtatás. Ábrákkal és szövegekkel együtt magas művészi színvonalú lapokat, majd tekercseket tudtak készíteni így, igen nagy példányszámban. Koreában maradtak fönn az első ilyen ősnyomtatványok, ezek valamikor Kr. u. 700-ban készülhettek. A VIII. században már százezer számra készültek ezek a fametszetek, számos példányuk ma is megvan. Az első teljesen épen megmaradt könyvet vagy papírtekercset – a 868-ban készült buddhista „gyémánt szutrát” – 1907-ben találta meg Stein Aurél, magyar származású orientalista.
A X. században Feng-Tau miniszterelnök parancsára a konfucionista tanokat tartalmazó tizenegy klasszikus mű (130 kötetben) nyomtatását fejezték be, s még két kommentárokat tartalmazó könyvet adtak hozzá. Huszonkét éves munka után 953-ban fejezték be a nyomtatást. Ez a világ első hivatalosan nyomtatott könyve, amit az akkori kínai nemzeti akadémia adott ki. Ekkorra a könyvnyomtatás már általánosan elterjedt technikává vált, a X. században kinyomtatott buddhista szöveggyűjteményből a mai napig is négyszázezer példány van meg. Ugyanebből az időből egy selyemre nyomtatott buddhista istennő képe húszezer példányban maradt meg. Talán el tudjuk képzelni azt a kulturális különbséget, ami a korabeli Kína és Európa között fennállt. Ekkor már teljesen mai formájú könyvek – számozott könyvoldalakkal – terjedtek szerte a birodalomban, és ha már megvolt és elterjedt a technológia, egyre több és több költő és író bukkant elő. Míg ekkor Európában a nagyon drágán behozott papírra, vagy kecskebőrből készült pergamenre kézzel írták a szerzetesek a kevés számú könyvet, addig Kínában már az 1200-as években egyetlenegy helyen, a Haein-sa templomban, Dél-Koreában több mint nyolcvanezer nyomtató klisével dolgoztak. Az 1600-as évekre a császári nyomda ötezer kötetes birodalmi enciklopédiát nyomtatott ki. Ezekből több, teljes sorozat a mai napig megvan. Értelemszerűen a többszínű nyomtatást is kínaiak találták föl, vízzel oldható festékeket használva. Ezek nagyon szép színekben, jó minőségben maradtak ránk.
Különleges tudást kívánt a kínai nyomdászat, hiszen számos karaktert csak ritkán használtak, csak kevesen ismertek. A 990 és 1051 között élt Pi-Sheng készített először cserélhető karaktereket, és ha éppen nem volt kéznél az előre kivésett fából vagy bronzból készült lenyomó minta, akkor gyorsan cserépből égetett egyet. Egyes elképzelések szerint a nyomtatott szövegű kínai papírdarabkák Európába is eljuthattak, például a mongol hódítókkal, hiszen Lengyelországban 1259-ben, Magyarországon 1283-ban jelentek meg a mongolok.
A jó nyomdatechnika lehetővé tette a papírpénz elterjedését. A Ming dinasztia idején csak egyféle címletet nyomtattak, de az emberek nem bíztak a papírpénzben csak az ezüstben, hiszen az fémtartalma miatt tartotta értékét. A papírpénzt könnyű volt hamisítani is, mintegy tíz nap alatt elkészült a nyomóblokk. Ezzel a gonddal sose tudtak megbirkózni, ezért aztán ki is halt a papírpénz Kínában.

TRÜKKÖS TALÁLMÁNYOK
Számos általunk Európainak vélt találmányt használtak a kínaiak, többek között a bütykös-tengelyt, lánckerék-meghajtást, és a kardántengelyes felfüggesztést is. Régóta használtak bambusznád botot és orsót is a horgászásnál. Ők találták ki a pörköltgabonából készült whisky-t és másfajta pálinkákat is.
Amint már említettük, az első igazi jó minőségű, valószínűleg rugós órát a görögök készítették Kr. e. 100 körül. Mechanikus órát a kínaiak is kitaláltak, de teljesen más okból, mint a görögök. A kínaiak is mélyen hittek az asztrológiában, és számukra azért volt fontos az óra, hogy a trónutódlás során szóba jöhető hercegekről pontosan meg lehessen mondani, hogy melyik órában foganhattak. Rossz időpontban, rossz órában történő fogantatás ugyanis eleve kizárhatta az utódlást, bármennyire is tehetségesnek, alkalmasnak látszott a jelölt. A kínai közgondolkodás szerint a császár – az ég fia –, maga volt a férfiasság megtestesítője, azaz a jang típusú energia. Az első számú feleség, a császárnő pedig maga volt a megtestesült nőiesség, azaz a jin erő. Teliholdkor, amikor a nőiesség a legerősebb, csak a császárnő hálhatott a császárral, az volt a feladata, hogy jin energiáival táplálja a császár jang erejét. Az ekkor megfogant gyermekektől nagyon pozitív dolgokat vártak. Más időszakokban, amikor a hold fogyott, vagy nőtt, alacsonyabb rangú háremhölgyek, ágyasok látták el ezt a szolgálatot, belőlük egyszerre kilenc kellett, hogy a császárnőt pótolni tudják. A császári rendtartás évszázados hagyománya szerint az uralkodónak minden éjjel kilenc nővel kellett együtt hálnia, természetesen ebből is számos utód származott.
Az órakészítés tehát abból az igényből indult ki, hogy pontosan tudni lehessen a császári utódok fogantatási idejét. Éppen ezért az órából egyetlen példány elég volt az egész birodalomnak. Az idő mérésére politikai okokból volt szükség, és nem üzleti vagy navigációs célból, mint Európában. A tudás megvolt a mechanikus óra elkészítéséhez, de a társadalmi igény ez esetben hiányzott.
A kínai óra egy vízzel hajtott, több emelet magas szerkezet volt. Ez az első vízhajtású, mechanikus óra azonban hajtóanyaga miatt gyorsan tönkrement, hiszen megrozsdásodtak vas és bronz alkatrészei. Ekkor egy jobb órát készítettek 976-ban Csang-Su mester segítségével. Ezt tökéletesítette tovább Su-Sung mester, az ő órájának leírása maradt fenn kínai szövegekben. Kaifengben, a birodalom egykori fővárosában 1092-től 1126-ig működött ez a gép, ekkor mongol hódítók szerezték meg. A zsákmányolt órát Pekingbe vitték, ahol néhány uralkodóváltás után megsemmisítették. Ezután az óragyártás teljesen más alapokon, Európában támadt fel újra. Az idő megmérésének tudása, és talán igénye is elveszett Kínában.
Az időszámítás előtti időkben Si Huang-ti császár, aki először egyesítette a birodalmat, már tízezer szobát számláló palotában lakott, tizenháromezer-száznegyven ágyasával együtt, akiknek csak egy része volt igazi feleség. Ezekből a kapcsolatokból kétezer-nyolcszáz gyermek született, ami a császár erejének, férfiasságának fényes bizonyítéka volt, e nélkül nem is ismerték volna el jó uralkodónak. Ugyanez a mentalitás uralkodott egész Ázsiában, az iszlám birodalomban, és a hindu maharadzsáknál is. Számukra egyszerűen elképzelhetetlen lett volna egy vezető, akinek nincs megfelelő férfiereje, aki nem tud egyszerre több nőt is kielégíteni, akinek nincs elegendő utódja. A kínai küldöttség, aki az ókori Rómában járt, bizonyára zavartan és döbbenten tapasztalta, hogy a római császároknak csak egy feleségük van, és legfeljebb csak egy-két nem hivatalos ágyasuk, rabnőjük. Ez az ő szemükben a gyöngeség, az impotencia biztos jele volt, nem is tekintették embernek azt a vezetőt, aki naponta nem tudta bizonyítani férfiasságát.
Kínában külön irodalma és kultúrája volt a szexualitásnak, részletes technikák alakultak ki arra, hogyan lehet egy éjszaka alatt minél több nőt égi örömökben részesíteni. Egy ízben Huang-Ti császár megkérdezte Szu Nüt, egyik női tanácsadóját: „Fáradt vagyok, és nem találom a helyem. Szomorú vagyok és nyugtalan. Mit tehetek?” Szu Nü így felelt: „A férfi minden gyengesége annak tulajdonítható, hogy rosszul szeret. A női szervezet erősebb, mint a férfié, erősebb a szeretkezésben is, miként a víz erősebb a tűznél. Azok, akik ismerik a szeretkezés tao-ját, összhangba tudják hozni a jint és jangot, akik pedig nem, időnap előtt fognak meghalni anélkül, hogy egyszer is igazán élvezhették volna a szeretkezés gyönyörét. Nem ez az, amivel Fenségednek foglalkozni kéne?” Ezek az iratok – a szeretkezés tao-ja – is fennmaradtak, bár sajnos csak töredékesen. (Ez is egyfajta tudás, ami a keresztény és az iszlám világban nem terjedt el.)
A kínaiak számára döbbenetes lehetett a római, vérszomjas kultúra, ahol gladiátorok gyilkolták egymást a tömeg előtt, és ahol a földeken, és a bányákban gyakran rabszolgák és nem szabad emberek és gépek dolgoztak. A kínaiak, és általában az ázsiaiak szemében ez brutális és barbár gondolkodás volt, ők az élet szeretetére, az örömök fokozására, maximalizálására törekedtek minden helyzetben.
A kínaiaktól indult el a sárkányeregetés is. Könnyű bambusznádra erősített papírdarabokkal, vékony madzagokkal, jó szélben órákig is lehetett sokféle, érdekes, színes papírsárkányt röptetni. Az északi Csi birodalom császára, Kao-Jang (550-559) legyőzött ellenfeleit rendszeresen sárkányrepüléssel végeztette ki. Felcipeltette őket egy 30 méter magas toronyba, ahol hátukra papírból vagy selyemből készült sárkányt erősíttetett, majd ledobatta őket. A szerencsétlenek szörnyethaltak a kísérletek során, s a császár roppantul élvezte a látványt. A félőrült uralkodó, hogy áldozatai szenvedéseiben tovább gyönyörködhessék, tökéletesíttette a sárkányokat. Így 559-ben, uralkodásának utolsó évében már olyan sárkányt tudott készíttetni, hogy az egyik Vej herceg, az aranyfőnix toronyból való ledobása után legalább két mérföldet repült, és élve ért földet. Később taoisták fejlesztették tökélyre a sárkányrepülést, titkos szertartásaikon nagy hegyek ormáról maguk is repültek. Ez a ma gyerekesnek tűnő játék alapozta meg később a kínaiak áramlástechnikai tudását. A sárkányrepülést pár évtizede elevenítették föl Európában.
A gyufa is kínai találmány, amit egy ostrom alatt álló palotában talált fel két éhező udvarhölgy, hogy segítségével ételt tudjon készíteni. Részletek nem maradtak fönn az esetről, csak azt tudjuk, hogy fenyőfapálcikák végére kénes anyagokat kentek, és kis mozgatás után a pálcikák meggyulladtak. Az udvarhölgyek „fényhozó szolgá”-nak nevezték el. Később „tüzes pálcikák”-nak hívták, és az országban mindenütt árusították. Európában csak az 1830-as években fedezték föl újra a gyufát, részben Németországban, részben Magyarországon. Ekkor foszforból, kénből és nátrium-klorátból készült a bevonat.
A lakk-készítés is kínai találmány, itt egy olyan előnyt használtak ki, amit az európaiaknak sosem nyújtott a természet: 1000 méter fölötti magasságokban terem Kínában az őshonos lakkfa. Ennek kérgét megvágva, gyantaszerű anyag bukkan elő, mely hamarosan megkeményedik. Ezt az anyagot színezve, több rétegben fölhordva nagyon szép bevonatokat kapunk, amely sav- és lúgálló és legalább 200 Celsius-fokig hőálló is. Tizenöt éves korában lehetett a fát először megcsapolni, majd utána öt-hat évig pihentetni kellett, és csak utána lehetett újra megcsapolni. Egy-egy fából mindössze kb. 5 dkg lakkot lehetett nyerni, és azt is gyorsan föl kellett használni. Észrevették, hogy ha rák ollójának darabkáját beteszik a még folyékony lakkba, akkor a lakk hosszú ideig megőrzi folyékonyságát, nem szárad be egykönnyen. (Hogy szándékos volt-e ez a keresés, vagy véletlen felfedezés eredménye, nem tudjuk, de ez az eset is mutatja kínaiak találékonyságát, szorgalmát.) Ezeket a fákat egy idő után már tervszerűen ültették, hogy újabb és újabb csöppeket nyerjenek belőlük. Különböző színezéssel a színtelen lakk gyönyörű felületet adott, néha aranyporral vagy gyöngyházbetéttel is ékesítették az így készült tárgyakat. Az apró lakktárgyak is az európai piac kedvelt luxuscikkei voltak, és a kínai exportáradat egyik, bár nem a legfontosabb tényezőjét adták.
ORVOSI TAPASZTALATOK
A kínaiak évszázadokkal az európaiak előtt felismerték, hogy a vér áramlik az emberi testben és a szív ennek a motorja. Máig sem tud mit kezdeni az európai orvostudomány az úgynevezett „belső erős” kínai harci sporttal, a csi-kung gyakorlatokkal és a vu-shuval. A hosszú időn át kolostorokban tanult vu-shu mesterek ugyanis testük egyes részeit annyira meg tudják keményíteni, hogy nem hatol át rajtuk a penge. Az évek alatt elsajátított vu-shu technika segítségével például a magasról földobott tégla összetörik a mester fején, míg ez egy átlagembernek azonnali koponyatörést és halált hozna. Ma is nyilvánosan bemutatják, hogy éles kardpengéken tudnak sétálni, vagy hanyatt feküdni, és vastag botokat lehet összetörni karjukon, lábukon anélkül, hogy megsérülnének. Európában ilyen típusú harcművészet egyáltalán nem alakult ki. Ők ezt a jang és jin energiák áramlására vezetik vissza, és azt állítják, hogy minden emberben az úgynevezett meridiánok mentén mozognak, keringenek ezek az energiák. Ha megbillen az energiák egészséges aránya, betegség alakul ki. Hogy ez nem pusztán pszichés hatás, az is bizonyítja, hogy egyszerű, elemi formában növényeken és állatokon is megfigyelhető. A mai természettudomány még nem érti a jelenség fizikáját, fiziológiáját és biológiáját, ezért pusztán tagadására rendezkedett be.
A kínaiak jól ismerték az élőlények biológiai ritmusait, a Holdhoz kapcsolódó női ciklust és az ember napi ciklusát, azaz, hogy mikor, mely belső elválasztású mirigyek működnek, és a gyógyszeradagolást is ehhez igazodva végezték el. Jól ismerték például a hiánybetegségeket is, ezalatt nyomelem- és vitaminhiányt kell érteni. Míg az európai hajókon évszázadokon át ezrével haltak meg a matrózok a friss gyümölcsök hiánya, azaz a C-vitamin-hiány, a skorbut miatt, ez a sokkal nagyobb kínai hajókon sosem fordult elő, mert ismerték a megelőzés módját.
Talán legfontosabb orvosi eredményük az immunológiához kapcsolódik. A fekete himlő már az ókorban is terjedt, Görögországban, Rómában és Egyiptomban is följegyeztek súlyos járványokat. A kínaiak észrevették, hogy ha annak a néhány embernek, aki meggyógyult a betegségből, és kellő immunitásra tett szert, a himlőhólyagját bedörzsölik a még meg nem betegedett emberek orrába, akkor ők is ellenállnak a betegségnek. Először Vang-tan (957-1017) miniszter kezdte használni ezt az eljárást. Gyermekei ugyanis sorra betegedtek és haltak meg himlőben, és szenvedélyesen kereste a gyógymódot. Állítólag egy öreg taoista remete, aki elmondása szerint szellemektől tanulta meg ezt, beavatta a minisztert a titokba, és ettől kezdve terjedt el Kínában ez az eljárás. Európát többször is végigpusztította a betegség, mire több száz év múlva – török közvetítéssel – megérkezett a megoldás.
Persze azt nem tudták, hogy vírus okozza ezt a betegséget, de arra már módszert dolgoztak ki, hogyan lehetne az ellenanyagot tárolni, anélkül, hogy hatóereje gyöngülne. Olyan hőkezelési módszereket találtak ki, ami a vírusok 80 százalékát elpusztította a kezelés során, ezért nem voltak veszélyesek a páciensre, de az immunreakciót már kiváltották. Annak ellenére, hogy Kínában is pusztított a himlő, mintegy ötszáz évet kellett várni, hogy a védekezés széles körben elterjedjen. Az 1500-as évek végére azonban már – Jü Tien-csi leírásai szerint – az egész országban alkalmazták. A XVII. században terjedt át a muzulmán és török területekre, és innen vették át az európaiak. Lady Wortley Montague (1689-1762), az isztambuli brit nagykövet felesége figyelte meg ezt a módszert és 1718-ban már egész családját „beoltatta”. 1721-ben már széles körben kezdett terjedni Európában is ez az eljárás.
Az iránytűt is kínaiak kezdték először tömegesen használni, de eleinte csak épületek tájolására használták a feng-shui mesterek. Az első primitív iránytű vízen úszó apró magnetit tárgyakból állt ezután alakult ki a finom tűre fölfüggesztett mágnes darab, azaz a mai iránytű őse. Igaz, hogy a görögök is ismerték a mágneses érceket, de ők nem használták semmire, pedig a part menti hajózás helyett az iránytűvel való tájékozódás számukra is igen hasznos lehetett volna. Az emberiség történetében az iránytű esetében használták először a mágneses mezőt, s egyáltalán az erőteret. Az erőtér, a mező alapvetően más tulajdonságokat mutatott, mint a testek összekapcsolásakor jelentkező kontakt erő. A kínaiak megértették, s fel tudták használni a Föld körül levő gyenge, állandómágneses mező tulajdonságait, felismerték hasznát, jelentőségét, ami a görögöknek, vagy a rómaiaknak nem sikerült. A mező, a folyamatosan elosztott erőtér fogalma belefért a mindent felölelő jin-jang világnézetbe, ami Európában nem vert gyökeret.
A mező, az erőtér fogalma csak hosszú vajúdás után nyert polgárjogot a XIX. század végén az európai tudományban, annak ellenére, hogy a gravitációs vagy elektromos mezőt már régóta ismerték. Ez is példa arra, hogy egy újszerű koncepciót, látásmódot milyen nehéz elfogadni, megemészteni még akkor is, ha ezen az elven már léteznek működő, közhasználatban levő eszközök. A tudás nem keletkezik, és nem terjed automatikusan, hanem kínlódva, lassan; és sosincs garancia a tudás megmaradására. Az iránytűt ugyan elterjesztették a kínaiak, s később az itáliai Amalfi városka hajósai elhozták Európába is, de például az egyenáram termelésére alkalmas első Volta-oszlopok készítési fogásai a feledés homályába merültek, s csak nemrégiben bukkantak rájuk Kr. e. 600 körüli mezopotámiai sírokban.

A HAJÓZ;ÁS
A hajózás technikáját részletesebben is érdemes ismertetni, hiszen az, hogy áruk egyik helyről a másikra jussanak, népek egymással kereskedjenek és ismereteket adjanak át, hajózás nélkül megoldhatatlan lett volna. A hajóépítés lett és maradt a csúcstechnológiája hosszú ideig minden népnek, mert ebben a feladatban szinte az összes mesterség ismerete együtt jelenik meg: a térképészet, iránytűhasználat, áramlástechnika, fa- és fémmegmunkálás, valamint a tájékozódás. Az egész gazdaság működéséhez alapvető a jó hajók építése, és ez az, amiben a kínaiak messze felülmúlták az európaiakat, és ez az, ahol bukásuk is elkezdődött.
A kínaiak már a mongol hódítás előtt hatalmas belvízi hajózási csatornarendszert építettek, és ezeken szállították az adóként beszedett gabonát, vagy éppen szenet, vasércet, teát, selymet fuvaroztak, de tömegközlekedésre is használták. Mintegy ezer éven át ásták ezt a kiterjedt csatornarendszert, ami olyan széles volt, hogy két nagyobb hajó is elfért egymás mellett. Kr. e. 2000-ben a kínai vízimérnökök már többszintes folyó-kereszteződéseket tudtak építeni, ilyen csatornarendszerrel oldották meg a katonaság szállítását és utánpótlását. Ritka volt a többevezős gálya, mert a belvízi csatornákon állatok húzták a hajókat, a tengereken pedig igen jó vitorlákkal közlekedtek. Áramlástechnikai ismereteik olyan jók voltak, hogy hamar rájöttek a hátul alkalmazott kormánylapát előnyeire. A kínai nagy, tengeri teherhordó hajó, a dzsunka vitorlázata pedig áramlástechnikailag szintén messze kedvezőbb volt, mint az Európában mindvégig használt kereszt- és orrvitorlázat.
A kínaiak lapátkereket is használtak hajóikon, ezt kézzel vagy állatokkal hajtották. Míg az európai hajókon két nagyobbacska evező szolgált hátul a kormányzásra – elég rossz hatékonysággal –, addig a kínaiak a nagyobb, átjuggatott hátsó kormánylapáttal a hajók sokkal jobb fordulékonyságát érték el. A kínai dzsunkák vitorlázata sokkal jobban hasonlított egy valódi, ívelt szárnyprofilhoz, mint az európai vitorla. A bambusznád merevítők segítségével, valamint a bambusznádszálakból, vagy gyékényből font hálóból készült vitorlával igen jó aerodinamikai tulajdonságokkal bíró vitorlákat készítettek. Az Európában elterjedt haránt vitorláknak az volt a hatalmas hátrányuk, hogy nem tudtak elég nagy egységes szárnyfelületet kialakítani, a keresztvitorlázat durván rontotta az áramlást a parazita áramlások kialakulása miatt.
A szárnyfelület akkor működik jól, ha eltérő nyomás alakul ki a domború és a homorú részei között. Ha megbontjuk például a keresztvitorlázattal ezt az egységes felületet, akkor a nyomáskülönbség kiegyenlítődhet, és ez a szárny hatásának drasztikus romlásához vezet. A bambuszmerevítéses vitorlázat másik nagy előnye az volt, hogy jóval kevesebb és egyszerűbb kötélzet kellett hozzá, így könnyen lehetett föl-le mozgatni. Kevesebb matróz, kisebb erőfeszítéssel, jóval nagyobb tolóerejű vitorlát tudott kezelni, mint az európai hajók matrózai. Ezért a kínai hajókat, a nagyobb tolóerő miatt sokkal nagyobbra lehetett építeni, így több embert tudtak befogadni, több lehetett az utas vagy a katona.
A gyékényből készült jellegzetes, bordásan merevített dzsunkavitorlákat erős szélben is gyorsan össze lehetett csukni, így könnyen lehetett szabályozni az ideális tolóerőt. Ha harcban netán kilyukasztották, akkor sértetlenül maradt részeivel még jól működött az egész vitorlázat; az európai vitorláknál egy komolyabb szakadás a teljes vitorlát használhatatlanná tette. A kínai dzsunkákon egymás mögött több vitorlát használtak, néha három-négy, vagy öt árbocot is, akkor, amikor Európában egy vagy csak két árboc volt szokás. A kínai többárbocos dzsunkavitorlázattal szél ellenében is tudtak haladni, ezáltal mintegy kétezer évvel előzték meg az európai hajósok tudását. Még a XVII. században is, amikor Európában már általánosan elterjedt a hajózás, komoly gondot okozott szél ellenében haladni, csak cikk-cakkban, lassú manőverezéssel tudtak mozogni.
Európa sorsát, egyes országok fölemelkedését vagy hanyatlását gyakran döntötték el tengeri csaták. A hajózásban, és a hajózással szorosan összefüggő kereskedelemben elért eredmények emelték föl a kis és szegény Angliát, Németalföldet, vagy a Hanza-városokat. A török birodalom a lepantói tengeri ütközet után kezdett süllyedni, a gazdag spanyol birodalom sorsa az Armada elvesztésével pecsételődött meg, és Napóleon szerencsecsillaga is a trafalgari vesztes tengeri ütközet után kezdett hanyatlani.
Mindegyik esetben csak apróságokon múlott a csata sorsa, elvileg bármelyik fél győzhetett volna. Ha az európai hatalmak közül akármelyik lemásolja a sokkal jobb dzsunkavitorlázatot, biztos, hogy felülkerekedik az ellenfelén. Jól látszott ez például a trafalgari ütközetben, ahol a számbelileg és minőségileg nagyjából azonos erőt képviselő egyesített spanyol-francia, valamint az angol hajóhad ütközött meg, igen gyenge szélmozgás közepette. Az angol hajóhad az egy sorba fölfejlődött egyesített francia-spanyol flottát a gyenge szél miatt kettős sorban, de csigalassúsággal tudta csak megközelíteni. A „T” alakban felfejlődött francia hajók közül az volt kedvezőbb helyzetben, amelyik oldalát mutatta az ellenségnek, hiszen az ágyúk többsége itt volt, nem a hajó orrában. Ahhoz, hogy az egész flotta teljes tűzerővel álljon szemben az angolokkal, fordulni, manőverezni kellett volna. A francia hajók a kedvezőtlen szélben, kis tolóerejű vitorlákkal nem tudták ezt megtenni, csak az orrukon elhelyezett néhány ágyút tudták használni. Ha a franciák lemásolják a kínai vitorlákat, akkor ilyen kis szélsebesség mellett is jól tudtak volna manőverezni, így viszont csak álltak, amikor a brit flotta közelített feléjük.
Ez az eset is jó példa arra, hogy hiába van az emberek orra előtt egy hasznos találmány, nem biztos, hogy a létező, működő dolgokban észre is veszik a hatalmas lehetőséget.
Bár túlzó leegyszerűsítésnek tűnhet, azért a kínai vitorlázat lemásolása sok esetben átírhatta volna a történelem menetét, és egyáltalán nem véletlen, hogy a hajózás technikáját, technológiáját jól ismerő nemzetek emelkedtek föl; akik ebből kimaradtak, egyértelműen lemaradtak a többiekhez képest. Mind gazdaságilag, mind az ezzel egyenértékű hadi terjeszkedés során, a jó és gyors hajók építése kulcsfontosságú volt minden nemzetnek. Döbbenetes, hogy az európaiak mennyire nem voltak tisztában a vitorlakonstrukciók megépítéséhez szükséges alapvető áramlástechnikai ismeretekkel. Az európai vitorlák alig hasonlítottak a szárnyprofilhoz, s még a XIX. században is ugyanazokat a rossz vitorlákat gyártották, csak jobb hajótesttel.
Az a tény, hogy az európaiak a sokkal gyengébb hajózási technikájukkal végül is meg tudták hódítani Ázsiát, nem az ő erősségüket, hanem Ázsia belső, társadalmi gyengeségét, megosztottságát mutatja. Hogyan lehetett ez a társadalom gyenge, amikor technikailag ilyen fejlett volt? A technikai háttér áttekintése után ismerkedjünk meg vázlatosan a kínai történelemmel. Látni fogjuk, hogy pusztán egy találmány kitalálása nem elég, annak hasznosítása a társadalom működésén, s a vezetés minőségén múlik.

Eszes alattvalók, ostoba császárok
Amikor 1644. február 25-én reggel Csong-Zen, az utolsó kínai származású császár felakasztotta magát a Szén dombon, nemcsak saját, hanem elődei több száz évvel azelőtt elkövetett hibáiért lakolt. Az éhínségek nyomán szükségszerűen kialakult, addig elszigetelt parasztlázadások kis, helyi csoportjai nagy sereggé nőttek ekkorra, és egymás után semmisítették meg a császári csapatokat. A belső lázadást követte a külső hódítás; amint meggyöngült ez a nagy ország, azonnal beözönlöttek északról a nomád hódítók. Csong-Zen látva országa pusztulását, öngyilkosságba menekült. Kínai soha többé nem ülhetett Kína trónjára. Az új dinasztia egy mandzsu-dzsürdzsi dinasztia lett (egészen az I. világháborúig uralkodtak). Annak, hogy Kínában idáig romolhatott a helyzet, a Ming korszak tekintélyelvűsége, rugalmatlansága, a parasztság iránti durva érzéketlensége, és a korrupció elharapózása volt a közvetlen oka. Közvetve azonban sokkal mélyebb, lassabban észrevehető, de mindennél fontosabb okok húzódtak meg.
A történelem olvasásának, tanulásának nem a dátumok és uralkodók neveinek megjegyzése a legfontosabb része (ahogy ez ma iskoláinkban történik), hanem a tendenciák megértése, a tanulságok levonása. A megfelelő következtetést csak akkor tudjuk levonni, ha a felszín alatt húzódó, kevésbé látványos, de erősen ható tendenciákra is figyelünk. Mindennél fontosabb talán, hogy az egész Ming uralkodó-dinasztia alatt (1368-1644) egyetlen új találmány sem született. Az utolsó fontos kínai találmány a puskapor volt, amit még a mongol hódítás előestéjén fedeztek föl, és hamarosan rakétákban, ágyúkban és primitív puskákban is alkalmaztak. Ám a mongol hódítók – már az 1100-as években is – egy fejlődésében megtört, államgépezetében korrupt országot találtak. Amikor az utolsó kínai Ming szászár fölakasztotta magát a Szén dombon, Kína még mindig potenciális nagyhatalom volt, de a primitív belső vezetési hibák, és az a nagyfokú tudatlanság, mely a már elért technikai eredmények alkalmazásának hiányában mutatkozott meg, megpecsételte sorsát. A mongol hódítás előtt kb. kétszáz évvel megtört Kínában a technikai fejlődés, a tudás gyarapításának addigi lendülete, s az ezáltal kialakult fölény az elkövetkező században elenyészett a vezető rétegek alkalmatlansága miatt.
Mikor a császár öngyilkos lett, a világ más országaiban is fontos változások indultak el. 1639-ben Japán bezárta kikötőit a világ előtt. Egy évvel később megkezdődött az angol polgári forradalom, ami tulajdonképpen Európa számára egy új kor kezdetét jelentette. Az angol parlamenti demokrácia kialakulásának ez az első lendülete, ugyan lassan ható, de mindennél sodróbb erejű változásokat hozott létre a társadalmak fejlődésében. Egy jelentéktelen kis gyarmaton, valami Észak-Amerikán, egy Cambridge nevű városkában megalapították a gyarmat első nyomdáját, és talán mindennél fontosabb, hogy egy Galilei nevű ember Itáliában megírta az első valamennyire modern fizika tankönyvet.
1641-ben az angol király felvette az Írország királya címet, s ezzel megkezdődött a hosszú-hosszú ír nemzeti felkelés az angol uralom ellen. Franciaországban meghalt Richelieu bíboros, ami egy korszak végét és egy új kezdetét jelzi. 1642-ben kirobbant az első polgárháború Angliában. Evangelista Torricelli, itáliai fizikus föltalálta a levegőnyomás mérésének műszerét, a higanyos barométert. Egy év múlva Aurelio Severini megírta az első összehasonlító anatómia könyvet, és a velencei köztársaság megkezdte az oszmán birodalom tengeri hatalmának szétverését, megtörését. Pár évvel később az európai kontinensen, a vestfáliai békekötéssel véget ért a harmincéves háború. Magyarországon megélénkültek a végvári harcok, így a török birodalom napjai is meg voltak számlálva. 1651-ben Cromwell megszavaztatta a hajózási törvényt, melynek értelmében az angol kikötőkbe csak olyan hajók futhattak be, melyek saját árujukat szállították. Ez a holland kereskedők ellen irányult, akik az Indiába vezető út első állomásaként ekkor alapították meg dél-afrikai gyarmatukat, ebből fejlődött ki a mai Fokváros (Capetown). Az addig tespedt Európa, ekkortájt kezdett felélénkülni a kínai találmányok segítségével, éppen akkor, amikor a kínai Ming dinasztia hibát hibára halmozva összeomlott. Az önálló kínai állam megszűnése egybeesett Európa lassú gazdasági, szellemi ébredésével, mely részben a kínai találmányoknak volt köszönhető.
Amikor tehát a császár a Szén dombon fölakasztotta magát, hosszú stagnálási periódus után Kína mint önálló hatalom összeomlott, uralkodói idegenek lesznek, de teljes hanyatlása csak később következik be. Történelme során végig követhető uralkodóinak hatása, tehetsége, vagy tehetségtelensége. Világosan látszik, hogy a birodalom legfényesebb napjai, a fellendülés időszaka mindig az innovációhoz kapcsolódott, az ország gazdaságilag mindig akkor fejlődött, amikor találmányok jelentek meg és terjedtek el. Innováció nemcsak technikai találmány lehet, hanem ösztönző gazdasági intézkedések sora, például adóreformok is. Önmagában az innováció, az ötlet értéktelen, ha nem használják a találmányokat, vagy akár az új, igazságosabb államigazgatási, adóbeszedési eljárásokat. A történelemben gyakori hódító hadjáratokkal együtt járó országegyesítések is furcsa módon innovációnak tekinthetők, mert egy egyesített ország – ahol különböző tartományok nem háborúznak egymással – mindig jobb lehetőséget teremt lakosai számára, részben a nagyobb piac, részben a béke miatt. Igaz, a történészek szerint bizonyos mennyiségű kihívás segíti a fejlődést. Így például a széttagolt Európa, mely nyelvekben, vallásokban igen árnyalt volt, a későbbiek során ösztönzően hatott a fejlődésre, mert volt egyfajta versengés az országok, tartományok között. De a versengéshez, a fejlődéshez mindenekelőtt béke kell, s a béke Kínában gyakoribb volt, mint környezetében.

AZ ELSŐTŐL AZ UTOLSÓ CSÁSZÁRIG
Kína első nagy császára, aki az agyagkatonák hadseregét temettette el saját magával együtt, Sih Huang-ti (Kr. e. 221-210) korlátlan hatalmat szerzett a birodalom egyesítése után. Minden feudális intézményt megszüntetett, az egyedüli földbirtokos ő maradt, azaz a császár. Minden eddigi különálló királyságból tartományt hozott létre, melyek élére saját embereit állította. Kötelezővé tette a katonai szolgálatot, és egyes tartományokból tömeges be- és kivándorlásra kényszerítette az embereket. Az értelmiséget mélyen gyűlölte, olyannyira, hogy Konfúciusz, Mo-ti és sok más filozófus munkáit összegyűjtette és elégettette. Csak a császári könyvtárban maradhattak meg tiltott könyvek lakat alatt, de még a mezőgazdaságra, tudományra, orvoslásra és jóslásra vonatkozó könyveket is bezáratta saját könyvtárába. Ezeket az akkor még bambusznáddarabokra írt és összefűzött nagy könyveket nem volt könynyű elrejteni, halálbüntetés várt arra, aki megszegte a tilalmat.
Egységes törvényeket alkotott az országban, a súlyokat, hosszmértékeket, pénzeket egységesítette, sőt még a kocsik tengelyméretét is. Ezzel csereszabatossá tette a kerekeket, így keréktöréskor gyorsan lehetett pótolni a hibás alkatrészt. Ez volt az első szabványosítás a világon. Egyszerűsítette az állami ceremóniákat és egységesítette az írást is. A észak felől gyakran betörő hun seregek ellen megépíttette az első falat, nem kizárt, hogy épp a Nagy Fal léte terelte a hunokat nyugat felé, a Római Birodalom irányába. Ez a hatalmas fal az ókori építészet legnagyobb munkája volt, tömegét tekintve sokkal nagyobb, mint az egyiptomi piramisok. Több mint 2000 kilométer hosszú, 10-15 méter magas, néhány helyen kőből, téglából vagy agyagból készült őrtornyokkal és kapukkal. Kb. egymillió ember halt meg a tíz éves építkezés során, ahol a bűnözőket, és a bűnözőkként kezelt kereskedők tízezreit is halálra dolgoztatták. Számos írástudót is munkára parancsolt a császár, és több mint százat élve eltemettetett az építkezések során. A fal építése rendkívüli emberveszteségekkel járt, nem volt család, ahol ne gyászoltak volna valakit az építkezés miatt. Ezért a császárt többször is megpróbálták megölni, állandóan karddal a kezében járt és aludt, még háremében is.
Ahogy már említettük, óriási palotájában tízezer szoba volt, de kellett is a hely tizenháromezer-száznegyven feleségének és kétezer-nyolcszáz gyermekének. Gyakran utazott az országban, hogy birodalmának tartományait közvetlenül is szemmel tartsa. Idős korára az örök élet elixírjét próbálta kerestetni, nagy vagyonokat költött ilyen kutatásra. Egyik országjáró utazása során halt meg. Hogy halála ki ne tudódjék, udvartartása éjszaka haladt a tetemmel, és egy szekérnyi döglött halat is vittek magukkal, hogy annak bűze elnyomja az uralkodó testéből áradó szagot. Hatalmas síremlékben temették el, állítólag közvetlen családját, rokonait és néhány száz ágyasát élve temették mellé. A mondák szerint, a vele eltemetett hatalmas kincsek miatt azokat a munkásokat is megölték, akik a síremléken dolgoztak.
Néhány évtizedes zavaros periódus után, négyszáz évre a Han dinasztia következett. Az új dinasztia erkölcse már Konfúciusz tanain alapult, kevésbé tiltotta az önálló gondolkodást; a szabad beszédet és írást megengedték, sokat fejlődött a gazdaság is. A Han dinasztia alatt indultak az első nagy tevekaravánok selyemmel megrakva Róma városába. Kr. e. 36-ban érkezett meg az első nagy karaván, selymet, teát, papírt, porcelánt és kártyákat hozott Rómába – egy-egy út két-három évig tartott. Az ókori Róma nem sok iparcikket tudott cserébe fölajánlani, pontosabban semmit, ezért ezüsttel, arannyal fizettek.

RÓMA; ÉS A KÍNAIAK
A történészek szerint a rómaiak a selyemmel először a balsikerű párthus hadjárat idején találkoztak. Marcus Licinius Crassus, aki Cézár és Pompeius uralkodótársa volt, hét légióval indult az Eufráteszen túlra a párthusok ellen. A hadjáratot balszerencsés előjelek sora kísérte: Crassus fia megbotlott, elesett, és rázuhant az apja is, amikor kiléptek a hierapoliszi templomból, ahol áldozatot mutattak be a harcok sikeréért. A párthusok – a perzsák kései leszármazottai – nem közelharcban, hanem távolról, nagy erejű nyilakkal, fokozatosan morzsolták föl a római légiókat, s azok semmire sem mentek rövid gyalogsági kardjukkal, hosszú lándzsáikkal: hadi tudományuk haszontalannak bizonyult.
Az egyenlőtlen küzdelem már régóta tartott, amikor déltájban a párthusok hirtelen kibontották ragyogó selyemzászlóikat és a monda szerint ezzel úgy elvakították a római katonákat, hogy a fáradt, szomjas római légiók összeroppantak, és a futásban kerestek menedéket. A hadjárat néhány órán belül véget ért, Crassust csapdába ejtették és megölték. Fia már előbb megölette magát, nehogy élve kerüljön az ellenség kezébe. Húszezer rómait nyilaztak le, és további tízezer fogságba esett. Így végződött a carrhai csata, melyben egy félelmetes római hadsereg úgy morzsolódott föl, hogy szinte egyetlen parthus katonát sem tudtak megölni.
Magát a selymet a legendák szerint az agyaghadsereget készíttető, és a Nagy Falat építtető, könyvégető Huang-Ti császár első ágyasa találta föl, pontosabban ő találta meg annak a módját, hogy a selyemgubóról a báb elpusztításával (a selyemgubó leforrázásával) hogyan lehet hozzájutni a hosszú és erős selyemszálhoz. Bár a technológiát évszázadokon át fejlesztették, és nagyon sokan ismerték, hosszú ideig kínai titok maradt a gyártás. Nemcsak a selyemhernyó tömeges tenyésztését kellett megoldani, hanem újfajta gépeket is kellett készíteni a selyemszál gubóról történő legombolyításához, valamint a selyemszálak összefonásához, és a fonálból készülő selyemszövet megszövéséhez. A selyemszövés hatalmas iparrá fejlődött nők, gyerekek százezreinek adva munkát, és igen sok kereskedő is meggazdagodott belőle. Ismét egy helyi előnyt használtak ki a kínaiak (mint a lakk esetében). Az északi nomádokat is ilyen ajándékokkal vagy adókkal tartották féken hosszú ideig; amíg kapták az évi hatalmas hadisarcot, nem támadtak. Nemcsak selymet, hanem bronz- és vastárgyakat is adtak a nomádoknak, jó teherbíró képességű, gyors lovakért cserébe. A kínai birodalomnak már akkor sem volt elég helye a lótenyésztésre – minden jó föld a növénytermesztéshez, a mezőgazdaságnak kellett.
A kínaiak mindvégig meg tudták tartani ezt a tudás és technikai fölényüket a rómaiakkal szemben. Később Augustus után, Trajanus császár alatt a rómaiak legyőzték ugyan a párthusokat és elfoglalták fővárosukat is Ktszeszifont, ám még ekkor is csak a párthusok közvetítésével jutottak selyemhez és keleti fűszerekhez. A selyem, a tea, a porcelán egyfajta megújuló exporttermék maradt. A rómaiak pedig csak véges készletekkel bíró bányákból nyert nemesfémekkel tudtak fizetni, aminek a birodalomban is híján voltak. A rómaiak igyekeztek kiküszöbölni a közvetítőket, ezért Marcus Aurélius, a főleg Pannóniában székelő, szinte állandóan a barbárokkal harcoló filozófus császár kérésére követség indult a Mennyei Birodalomba, de csak rinocéroszszarvat, teknősbékahéjat és faragott elefántagyarakat tudtak vinni, ami a kínaiakat nem igazán érdekelte.
A Kr. u. 69-79 között uralkodó Vespasianus császár alatt már fojtogatta Róma gazdaságát az indiai fűszerek és kínai luxuscikkek behozatala miatti állandó pénzkiáramlás. Ez évente huszonötmillió dénárt jelentett, ami ma kb. évi negyvenmillió dollár lenne. Ennyi volt a Római Birodalom egész évi adóbevétele. A rómaiak csak a spanyolországi és ázsiai (Törökország) aranybányák véges termelésére hagyatkozhattak, melyek évente csak ötvenmillió dénárt adtak, azaz az Ázsiába kiáramló nemesfémforgalom kétszeresét. Ugyanakkor Van-Mang császárnak 156 000 kg-nyi aranya gyűlt össze ebben az időben. A selyem ára Rómában kb. százszorosa volt annak, mint amennyiért Kínában hajókra került: ez mutatja a kereskedelmi haszon mértékét. Nem a szállítás költsége volt a fő árfelhajtó tényező, hanem az, hogy sok-sok veszélyt kellett leküzdeni, míg a selyem Rómáig eljutott. (A szállítás ára tonnamérföldenként ugyanannyi volt, mint Angliában a gőzvasút megjelenésekor a szállítás költsége: egy képzetlen munkaerő egy napi bére.)
A selyem- és porcelánmanufaktúrák egy része császári monopólium lett, mert mint állandóan előállítható, megújítható termék – a selyem, a porcelán, a tea – az ókori és középkori világ legjobban eladható terméke volt, és állandóan hozzájárult a kínai államkincstár bevételeihez. Ahogy már említettük, elképzelhető, hogy a Római Birodalom összeomlásának egyik oka a kínai import volt, mert ez a folyamat lassan, de folyamatosan szivattyúzta a Birodalom pénzét, ezzel fékezte fejlődésének egyébként is lassú tempóját. Mikor a Római Birodalom már összeomlott a nomádok (hunok, germánok, gótok, gepidák, vandálok) csapásai alatt, Kínában is nagy bajok kezdődtek. Néhány gyengekezű Han császár idején tönkrement a gazdaság, és parasztfelkelések sora gyengítette az országot. Természetesen azonnal megjelentek északról a tatárok és más népek.
Ezekben a sötét, kaotikus időkben kezdett terjedni a buddhizmus, hasonlóan ahhoz, ahogy Róma végnapjaiban terjeszkedett a kereszténység. A rövid, átmeneti, sötét korszak Kínában hamar véget ért. 589-ben egy rövid életű Sui dinasztia következett, mely újra egyesítette az országot. Ekkor kezdődtek a nagy csatornaépítések, többek között a Sárga folyót a Jangcéval összekötő hatalmas csatorna építése is, amit aztán a mongolok fejeztek be. Több millió embert köteleztek kényszermunkára, és százezrével haltak meg az éhség és betegségek miatt. A császár ugyanakkor teljes udvartartásával fényűző hajókról szemlélte meg az építkezést. A 160 km hosszú hajókaraván szolgákkal, udvarhölgyekkel, ágyasokkal megrakott hajók sorát vonultatta föl. Ez a csatorna partján dolgozó, robotoló embereket úgy fölbőszítette, hogy felkelés tört ki, és megölték a császárt is. Ezután, 618-ban kezdődött Kína igazi fénykora, a Tang császárok uralma.
A legnagyobb császár a második Tang volt, Thai-Tsung, aki 627-től uralkodott. A birodalom ekkor kezdett terjeszkedni és a legtöbb találmány is ebben az időszakban született meg. Elterjedt az acélgyártás, ekkor készítették a vasból készült lánchidakat, és ívelt, szépen méretezett kőhidak sorát, egyszóval virágzott az ország. Az állami hivatalokat ekkortól kezdve kötötték teljesen a vizsgarendszerhez, itt pedig elsősorban az irodalmi, művészeti, esszéírási képességeket jutalmazták. Még sok száz évig néha-néha technikai tárgyú esszéket is lehetett találni a vizsgafeladványok között – ilyen például az egyetlen császári vízóráról írt néhány tanulmány –, bár nem ez volt a jellemző. A találmányok sora már a mongol hódítás előtt az 1100-as években megszakadt, bizonyára nem véletlen, hogy a Konfúciusz tanait egyedül üdvözítőnek tartó vizsgarendszer is ekkorra szilárdult meg.
Az a lényegtelennek tűnő döntés, hogy csak Konfúciusz tanainak ismerete a fontos, és a technikai, kereskedelmi tudás, azaz a szervezőképesség nem jelentős, nem tiszteletre méltó: lassan, de biztosan ölő méregként hatott. Ezzel az értelmiséget kizárólag a „humán vonalra” állították, ami hosszabb távon egyértelműen leállította a fejlődést, a növekvő számú népességnek az új találmányok nélkül sosem volt elegendő munkája, kibontakozási lehetősége. A társadalom nagy többsége, a parasztok számára állandósult a nyomor. A hatalom a mesteremberek tudását leértékelte, az írástudó filozófusokét pedig túlbecsülte. (A tudás és tudás közti különbséget ma is önkényesen értékelik, ez a mindenkori hatalom előjoga. A hibák csak lassan derülnek ki, de sokszor addigra már helyrehozhatatlanok.) Ettől kezdve a birodalom állandóan borotvaélen táncolt. A kisszámú értelmiség csak a humán tárgyakra figyelt, a katonai, technikai tudást, és a szervezést igénylő kereskedelmet pedig lenézte.
Igaz, hogy a Tang kormányzat igyekezett a parasztok adóját csökkenteni, és állandó hadsereget állított föl, azonban ezek rosszul fizetett zsoldosok voltak, s nem hazájukért lelkesedő katonák. A császár után a vizsgák által kiválogatott értelmiségnek volt a legnagyobb tekintélye, s ha a sikeres vizsga nem is mindig párosult kormányzati állással, vitathatatlan társadalmi rangot adott. Ettől kezdve Kínában folytonosan nyomon követhető a technika és szervezőképesség felhasználásával meggazdagodott kereskedők, és a vizsgákon átment szegényebb, de jóval tekintélyesebb „irodalmárok” (mandarinok) harca. Rendeletek sora szabályozta, hogy milyen ruhát szabad viselnie a vizsgázott állami hivatalnokoknak, és azt is aprólékosan előírták, hogy a különböző szintű vizsgákon átjutott mandarinok milyen színű, milyen hosszúságú és díszítésű ruhákat hordhattak. Ezek a jogok nem illették meg például a kereskedőket. A császárvárosban a főút közepe mindig a császár és közvetlen kíséretének, a mandarinoknak és az eunuchoknak volt fönntartva, és piros vagy fekete sorompóval volt elkülönítve a köznép által használható közúttól.
A hivatalnokok és a kereskedőréteg közti állandó vetélkedés, a tekintély és a gazdagság harca ásta alá ezt a hatalmas és gazdag birodalmat. Ha az uralkodók odafigyeltek volna arra, hogy a technikai, tudományos haladás mennyire fontos, ha az oktatás és a vizsgák tárgya, legalább részben lehetett volna technikai jellegű, akkor a birodalmat senki és semmi nem állíthatta volna meg, s ma Kína lenne a világ vezető hatalma. Szinte mindig több száz, néha több ezer évnyi előnye volt Európához képest a Kínai birodalomnak, s már akkor megnyerték volna a versenyt, ha csak hagyják, hogy a technika spontán módon, magától fejlődjön. A császári udvar azonban állandó színhelye volt az eunuchok és írástudó mandarinok közti folyamatos intrikáknak, áskálódásoknak, az ágyasok árulkodásának, vetélkedésének; jóval többet foglalkoztak lakomák, ünnepségek, áldozatok szervezésével, mint a gazdaság egyengetésével. Ezek a történelmi távlatból nézve is súlyos hibák a mai napig ismétlődnek a népek történelmében, mert ha nem tanulunk a hibákból, kénytelenek vagyunk megismételni azokat.

AZ ÖREG CSÁSZÁR SZERELME
A VIII. században újabb polgárháború robbant ki egy operába illő történet nyomán. Ming-Huang császár, aki hadvezérként egész életében az ország megnagyobbításán fáradozott, és mind e mellett ismert költő, zenész és a művészetek pártfogója volt, hatvanéves korában szerelmes lett. Aki addig maga is puritán éltet élt, és erre biztatta alattvalóit is, fia ágyasába Jang Huaj-fejbe lett olthatatlanul szerelmes, s ez annyira lekötötte figyelmét, hogy teljesen felhagyott az államügyek intézésével. Ezeket az új barátnő népes rokonságára hagyta, akik mérhetetlenül önteltek és korruptak voltak, és a vizsgákat sem tették le. Ezért gyűlölték őket a mandarinok, de kapzsiságuk miatt a kereskedők is, hatalmuk miatt az eunuchok, pazarlásuk miatt pedig a katonák úgyszintén. A fülig szerelmes, és orránál fogva vezetett ég fia egyre jobban átadta magát a szerelemnek. A történet ezen a ponton vett operába illő fordulatot: egyik fővezére, a tatár An Lusán, szintén szerelmes lett a híres és nagyon szép ágyasba. Északon felkelést robbantott ki, és császárrá kiáltotta ki magát, hogy a hatalmat és az ezzel járó háremet megszerezze. A császárhoz hű katonák is föllázadtak, letartóztatták, és lefejezték a császári szerető rokonságát, aztán az uralkodó előtt végső dühükben lefejezték szeretőjét is. A megtört szívű császár lemondott trónjáról, ezzel kezdetét vette egy újabb polgárháború, amely ismét több millió ember halálát követelte.
Csak 762-ben állt helyre a rend, ekkor az öreg császár visszatért trónjára, de néhány hónap múlva meghalt. Ám a Tang császárok sohasem nyerték vissza többé a birodalom régi fényét és hatalmát. Kína megint polgárháborús periódusba zuhant, és több részre szakadt. Az új dinasztia, a Szung (960-1279), állítólag úgy indult, hogy részeg katonák megszerezték a császári hatalmat jelképező sárga palástot és rádobták egyik tábornokukra. Az egyetlen jelentős technikai találmány az ő korszakukban már csak a puskapor és a lőfegyverek felfedezése volt, de ezt sem tudták jól kihasználni. A Szungok idejére a teljesen megmerevedett vizsgarendszer már nem hozott intellektuális újdonságot, a Szungok ezért nem is tudták megvédeni országukat a betörő mongolok, tatárok ellen.
A letelepült, fejlett kereskedelemmel és valamilyen iparral rendelkező társadalmak mindig egyfajta civilizációs hátrányban voltak a gyorsan támadó, egész életükben katonáskodó nomádokkal szemben. A nomád népek akkor váltak igazán veszélyessé, amikor akadt egy vezér, aki az egymással is torzsalkodó törzseket erős kézzel egyesíteni tudta, mint például Dzsingisz kán. Az ő rettenetes uralma alatt értek el a mongolok Magyarország, Németország és Lengyelország határaira is, és ők kezdték el a kínai birodalom lassú, de biztos fölmorzsolását. A Szungok országuk fokozatos megszállását, lassú bekebelezését tehetetlenül hagyták, pedig nem voltak eleve vereségre ítélve, a hatalmas és gazdag hátországra számíthattak volna.
A Szung dinasztia uralkodása idején, még a mongol hódítás előtt, 1012-ben Vietnamból korai érésű rizsfajtát hoztak be, így Dél-Kínában évente kétszer tudtak rizst aratni. Ez lényegében a földterület megkettőződését jelentette. Egymás után csapolták le a tavakat és mocsarakat, ezzel is tovább növelve a felhasználható területet. Ez a fordulat a kézműipar és a kereskedelem példátlan fejlődését is eredményezte, ami a lakosság létszámán is látszott: a VIII. századi ötvenmillióról közel százmillióra emelkedett az ország lakossága, ami a mai Európában is rendkívüli nagy szám lenne. Már nemcsak a császár és szűk környezete élhetett fényűző módon, hanem a hivatalnokréteg és egy széles kézműves-, kereskedőréteg is. Ekkor már a kínai porcelánt olyan nagy mennyiségben vitték Kelet-Ázsia és Afrika országaiba, Japánba és Borneóra, hogy a sok-sok fennmaradt példány segítségével nyomon lehet követni a kínai kerámiatechnika fejlődését. Ez volt az utolsó periódus Kína történelmében, amikor az alkotó kíváncsiság még jellemző volt, és még fejlődött a matematika, a természettudományok, például a mágnesesség kutatása. Egyre jobb térképek készültek, tudtak a parttól távol is navigálni, s ha kissé lassan is, de a fejlődés a mongol hódítás megjelenéséig megmaradt.
Először a történelemben a kínaiak ismerték meg a puskaport, 1044-ben írták le a szénből, salétromból és kénből álló robbanószer pontos összetételét. A Tang-kori taoista csoportok titkos alkímiai kísérleteinek lett eredménye a puskapor. Hamarosan többféle tűzfegyvert, és a „repülő tűznek” nevezett gyújtóbombát is kifejlesztették. 1161-ben katapultokkal robbanó bombákat lőttek az ellenségre, ezekkel még meg tudták állítani az ugyancsak nomád dzsürdzsi hadsereget. A nomád mongolok eltanulták tőlük ezt az eljárást; vasköpenybe burkolt robbanótöltetet úgy nevezték, hogy az „eget megrázó villámcsapás”. 1132-ben már mozsárágyút használtak, melynek csöve fából készült még, később tértek át a vas-, majd a rézágyúra. A kínaiak fedezték föl a rakétahajtás alapelvét: puskaporral töltött nyílvesszőket helyeztek bambuszból készült kivető csövek sorába. A vaságyúk 1280 körül jelentek meg a kínaiak és mongolok közti háború idején. Ezeket a mongolok is hamar megismerték és a meghódított területeken élő kínai mesteremberekkel gyártatták le. A hagyomány szerint a mongolok a muhi csatában is bevetettek tűzfegyvereket 1241-ben, ám ennek inkább csak pszichológiai hatása volt, nem tudtak még pontosan célozni.

A MONGOL HÓD;ÍTÁS
Dzsingisz kán seregei évről-évre egyre beljebb nyomultak a birodalomba. A mongolok először szomszédaikat, a hasonlóan nomád dzsürdzsiket, aztán a tengerparti Mandzsúriát igázták le, és 1215-ben értek Pekingbe. Az első támadás után huszonhárom évvel Észak-Kína a mongolok uralma alá került. A kissé délebbi Szecsuán tartományt újabb tizenhárom év alatt hódították meg, és további negyven év alatt foglalták el a Jangce völgyét és a déli vidékeket. Vietnamba és Burmába is be-betörtek később, de ott a terep nehézségei miatt uralmuk nem maradt tartós. Dzsingisz kán csapatai gyors betörésekkel az Észak-Kaukázusba, a Krím-félszigetre és Dél-Lengyelországba is elértek 1221-1224 között. Az eurázsiai kontinens nyugati részeire, azaz Oroszország, Kazany és Moszkva környékére könnyebben sikerült benyomulniuk, mint Kínába. A kínaiak talán ügyesebben védekeztek, de nem voltak eléggé invenciózusak, pedig a technikai fölény az övéké volt. A kínaiak néhány ütközetben vaslemezekkel bevont mozgó erődökkel – a kor tankjaival – sikeresen védekeztek a nomádok ellen, ezek a „tankok” sokkal hatásosabbak voltak, mint a nagy költséggel emelt óriási falak, vagy várárok-rendszerek.
A mongolok látták, hogy egy ekkora birodalmat csak fejlett adminisztrációval lehet megtartani, ehhez azonban nem volt elég saját emberük.  Mivel a kínaiakban nem bíztak, Ázsiából, Perzsiából, sőt a meghódított oroszoktól is toboroztak hivatalnokokat. A mongolok még be sem fejezték az ország meghódítását, már 1237-ben hivatalnoki vizsgákat rendeztek, és a következő évben megnyitották Pekingben a császári könyvtárat. (1321-ben a legmagasabb szintű Pekingben tartott vizsgákon egy orosz lett a vizsgaelső, és húsz évvel később magas posztra nevezték ki ezt az „importált” hivatalnokot Kína egyik tartományában.) Marco Polo is ekkor került a mongol birodalomba, mely ez idő tájt már egyre inkább kezdte átvenni a helyi szokásokat.
A mongolok kínos helyzetben voltak írástudatlanságuk miatt, mert a vizsgákon sosem tudtak megfelelni, az országot viszont igazgatni kellett. Ezért 1315-től új vizsgarendszert vezettek be: a háromszáz kinevezés egynegyedét – vizsga-kötelezettség nélkül – a maguk számára tartották meg, egynegyedet adtak a „színes szemű”, azaz külföldi idegeneknek, és csak a többi posztot tölthették be kínaiak.
Mindössze az adóprés fokozását tartották fontosnak, ezért – a Marco Polo által tehetségesnek lefestett – Kubiláj kán uralkodása után a birodalom gazdasága, a szükségszerűen bekövetkező ínség és áradások nyomán kezdett összeomlani. Hiába lehetett kétszer aratni, a népesség mindig gyorsabban nőtt, mint az ország eltartó képessége, ami elszegényedéshez, lázadásokhoz vezetett. A mongolok száz év alatt hódították meg az országot, és csak száz évig maradtak uralmon, az egyre szervezettebb parasztfelkelések miatt nem tudták az országot megtartani.
A belviszályok, az összeesküvések a mongol császári udvarban is egymást érték, a gyilkosságok és trónfosztások miatt néha egy-két évente változtak a császárok. Az egymás után alakuló titkos társaságok futótűzként terjedtek az országban, így aztán az 1351-es úgynevezett „vörös turbános” felkelők, akik egy nagy áradás során a gátjavítási munkáknál találkoztak és fogtak össze, végül is a felkelés motorjává és győzteseivé váltak.
A mongolok külpolitikája egyfajta nyitás volt a külföld felé, és Európában – ha még nem is ismerték a nyomtatást – kéziratban terjedtek Marco Polo úti beszámolói. Ettől kezdve Európa és a Kínai birodalom többé nem vesztette el egymást szem elől, bár kapcsolataik még sokáig igen esetlegesek, lazák maradtak.
Érdekes módon a tudományok és az ipar fejlődése kevésbé szenvedte meg a mongol megszállást. A nomádok gyakran meghagyták a kézművesek, mesteremberek életét, és a papokat is tisztelték. Kubiláj kán 1271-ben például a matematikus, csillagász és mérnök Guo Suo-jinget (1231-1316) bízta meg az ország folyószabályzásával, öntözési feladataival. A mongolok uralma alatt még kínai matematikai könyv is megjelenhetett, útleírások és térképek is készülhettek. Az államgépezet irányításával, és a rendszeres munkával viszont hadilábon álltak, s alattvalóik éreztették is velük szellemi fölényüket.
A mongolok kisöprése, a felkelők győzelme az egyik felkelővezér császárrá avanzsálásával ért véget, ekkor kezdődött a viszonylag hosszú Ming dinasztia uralma. Ez az 1368-tól 1644-ig tartó korszak, amelynek végén az utolsó Ming császár fölakasztotta magát a Szén dombon, három eltérő szakaszból állt. Először a lerombolt ország gazdasági újjáépítésének periódusa kezdődött, ez diplomáciai és katonai terjeszkedést is jelentett. Egyszer s mindenkorra meg akarták törni a nomádok erejét, azonban a XV. század közepén már vereségeket szenvedtek a kínai hadseregek. 1520-tól kezdve ugyan megint elindult egy gazdasági és szellemi megújulás, de az élvhajhász utolsó Mingek is gyakran azt hitték, hogy minden kitalálható ki van már találva, csak használni kell azt a technikát, ami már létezik. A Mingek idején esett meg az a hatalmas szégyen, és durva hiba, hogy a középkor legfontosabb csúcstechnológiáját, a kínai vitorlások, a többárbocos dzsunkák építését betiltották.

A MINGEK TÖRTÉNETE
1365-ben Timur Lenk került Szamarkand trónjára és nemsokára megkezdte Belső-Ázsiában ámokfutását. Ha a kínaiak nem is tudtak róla, ez lett Kína legnagyobb szerencséje, mert Timur Lenk első dolga volt, hogy Kína örök ellenfeleit, a nomád lovas törzseket pacifikálta, azaz vagy saját uralma alá hajtotta, vagy könyörtelenül megsemmisítette őket, így Kína lélegzethez jutott.
1368-ban foglalta el Pekinget Csu Jüan-csang buddhista szerzetes, az ő seregei vetettek véget a mongol uralomnak, és Csu Jüan-csang természetesen császár lett. A volt szerzetes, miután megszerezte a hatalmat, hatalmas háremet tartott (fogadalmával ellentétben), és utódok sokaságát nemzette. Ez a dinasztia azonban már despotikus volt, a császár korlátlan hatalmat épített ki. (A nomádok békén hagyták a kínaiakat, mert Timur Lenk seregével való küzdelemmel voltak elfoglalva.)
Európában egy év múlva, 1369-ben V. (Bölcs) Károly francia király felújította a háborút az angolok ellen, ezzel elkezdődött a százéves háború második szakasza. Közép-Európában a német lovagrend a litvánokkal harcolt, és Nagy Lajos magyar király megkapta a lengyel koronát is, ezáltal a Magyar Királyság Közép-Európa legnagyobb hatalma lett. Európában (Nürnbergben) ekkor készítettek először tömeges méretekben szerszámokat acélból, és a Hanza Szövetség, mely kétszáz várost tömörített, fénykorát élte, de az ezen kívüli Európára szellemi homály borult. A Velencei Zsinat ekkor engedte meg az orvosoknak, hogy évente egyszer boncolhassanak. Európa még nem indulhatott fejlődésnek, az arabok ott voltak Spanyolországban, a technika szintje pedig még mindig nem érte el az ezer évvel ezelőtti görögök és rómaiak szintjét, de új veszedelem is közeledett. Európában a török fenyegetés egyre erősödött, és 1371-ben török csapatok először lépték át a magyar határt.
Kína azonban a véres és korrupt mongol uralom alól éppen felszabadulva az országépítés lázában égett. Az öntözőgátak elpusztulása miatt parlagon heverő földterületek újra művelhetővé váltak. 1371-ben Kína még csak félmillió hektár újra megművelhető területtel rendelkezett, nyolc év múlva ez már másfélmillió hektár volt. Ehhez mintegy ötvenezer víztározót és csatornát kellett rendbe hozni vagy építeni. A lakatlanná vált vidékeket lakosságcserével ismét benépesítették.
A földterületek növekedésével, és a lakosság életerejének visszatértével néhány év alatt mintegy háromszorosára nőtt a beszedhető adógabona mennyisége. A legmerészebb terv azonban egy hatalmas tengeri flotta megépítése volt, mellyel Kína újra eljuttathatná termékeit külföldre, és így a még mindig meglevő hatalmas technikai fölényét pénzre tudná váltani. (A szárazföld Timur Lenk hadserege miatt járhatatlanná vált, csak a tengeri út maradt.) A flottaépítéshez azonban sok fa kellett volna, de az erdőket addigra jórészt kiirtottak. Ezért az államtól kapott földbirtokokon mindenki köteles volt kétszáz eperfát és kétszáz jujubafát ültetni. Az eperfa a selyemkészítéshez, a jujuba pedig a hajépítéshez volt szükséges. Az első Ming császár, Hongu alatt elültetett facsemeték száma meghaladta az egymilliárd darabot – talán a történelemben azóta sem indítottak ilyen mértékű erdőtelepítési kampányt.
Az első Ming császár halála után utódait detronizálták. A császár egyik nagybátyja, Zu Di-jan herceg felkelést robbantott ki, s eunuchok segítségével elfoglalta a fővárost. Az ő uralkodása volt a legdicsőségesebb az egész dinasztia során (1403-1424), Kína tovább terjeszkedett s öt csatában is legyőzte az újra ébredező mongolokat. Az addig megállíthatatlannak tűnő, véreskezű Timur Lenk – Kína nagy szerencséjére – 1405-ben meghalt. Éppen Kína elleni hadjáratra készült. Ha nincs ez a véletlen, a még nem egészen erős Kína, vagy belerendül Timur Lenk csapásaiba, vagy teljesen meg is semmisül. Mivel a második Ming császárt az eunuchok segítették hatalomra, ebben az időszakban már az eunuchoknak legalább akkora szerepük volt, mint az írástudó mandarinoknak. A Ming korszakot ezért végig a mandarinok és eunuchok intrikái, belső küzdelmei jellemezték. Az eunuchok irányítása alatt működött a belső kémszolgálat, mely az árulások, lázadások megakadályozására szolgált.
Azt gondolnánk, hogy a Kína lelkét, hagyományait ápoló művelt mandarinok tanultak az eddigi hibákból. Nos, nem. Továbbra is hosszú körmöt növesztettek, a fizikai munka, a technika, a kereskedelem mélyen lenézett, megtűrt tevékenység maradt a szemükben. Erre az időszakra esett a középkor legnagyobb tengeri felfedező útja, mely minden tekintetben meghaladta a korabeli Európa teljesítményét, lehetőségeit. Egy vállalkozó kedvű muzulmán eunuch, Cseng-Ho admirális hatalmas hajóhadának élén, Európában akkor még elképzelhetetlen távolságú és méretű expedíciókat indított. Kína – története során – ekkor tehette volna meg, hogy (Timur halála miatt) mint a világ egyedüli katonai és műszaki nagyhatalma, akár Európát is elfoglalja, de legalább a kereskedelem segítségével kiszivattyúzhatta volna teljes nemesfém-készletét. De a kínai gondolkodás más volt, megelégedtek azzal, hogy a környező országokba erőfitogtatásként megérkezzenek óriási flottájukkal, és az ottani uralkodóktól jelképes ajándékokat fogadjanak el, akik ezzel elismerték a Mennyei Birodalom fensőbbségét, nagyságát.
Cseng-Ho admirális, ez a tehetséges eunuch, pályafutását a hercegi ágyasok lakosztályának felügyelőjeként kezdte, majd néhány fontos katonai posztot töltött be. Sikeres katonai küldetései után bízták meg az expedíciók vezetésével. Politikailag jó lépés volt, hogy a muzulmán Cseng-Ho vezette ezeket az expedíciókat, hiszen a meglátogatott területek jó részén ekkor terjedt el az iszlám vallás, így baráti fogadtatásra találtak. Később az admirális tiszteletére templomokat is emeltek, néhány helyen még ma is szentként tisztelik őt.
Leghosszabb tengeri útját 1417 és 1419 között tette meg, ekkor a Perzsa-öböl déli részén levő Hormuzig jutott el. A flotta néhány hajója pedig Mekkáig hajózott, még Afrika keleti partjait is bejárták. Technikailag minden lehetőségük megvolt, hogy Afrikát megkerülve Európába jussanak, hiszen az út nagyobb részét már megtették. Technikailag és létszámbélileg az akkori Európa fölé tornyosultak, és kereskedelmi fölényüket katonailag is meg tudták volna támogatni. Ha valamely európai hatalomnak nem tetszett volna a kínai exportdömping, akkor a flotta ágyúi puhíthatták volna meg a makacskodó fejedelemségeket. Az expedíciók eljutottak az amerikai földrészre is, így ha annyira agresszívek lettek volna, mint az európaiak, meghódíthatták volna Dél-Amerikát, megnyithatták volna ezüst- és aranybányáit. De a kínaiak úgy gondolták, hogy a Mennyei Birodalmon kívül csak primitív barbárok léteznek, akiknek nincs más dolguk, csak hogy hódolatukat kifejezzék, egyébként pedig komolyabb veszélyt már nem jelentenek.
1415-ben, amikor Cseng-Ho admirális Hormuzban járt, Tengerész Henrik portugál herceg Sagresben tengerész iskolát alapított. Európa legjobb hajósai nevelkedtek itt, és Henrik herceg felfedező expedíciókat is szervezett. Ekkor, és csak ekkor készült el az új európai hajótípus, a kisméretű karavella, ami már alkalmas volt hosszabb utakra, de a kínai dzsunkák minőségét még évszázadok múlva sem érte el. Kína gazdasági és tudásbeli fölénye ekkor még nyomasztó és vitathatatlan volt.
Cseng-Ho admirális hajóflottájának megjelenése valószínűleg meglepetést és pánikot keltett volna a korabeli Európában. A flotta mintegy háromszáz hajóból állt, s ebből hatvankettő több, mint 100 méter hosszú és 60 méter széles, nagy vízkiszorítású, kilenc árbocos, tizenkét vitorlájú óriás hajó volt. A sok-sok luxuskabinnal, tiszta ivóvíztartályokkal és mosdási, fürdési lehetőségekkel felszerelt hajók még háromszáz évig sokkal jobbak voltak, mint európai társaik. Az expedíciók résztvevői között – a tolmácsokon, katonákon, kereskedőkön és matrózokon kívül – orvosok és csillagászok is helyet foglaltak, az ugyancsak résztvevő mandarinok pedig az expedíció eredményeit örökítették meg. Számos útleírás született, például „A nyugati óceán külföldi országainak leírása”, vagy a „Csillagtól vezérelt hajókból történő gyönyörű látomások”, melyek ugyanolyan kelendőek voltak Kínában, mint 1298-ban a Marco Polo utazásairól szóló kéziratos könyvek.
ZENIT ÉS NADÍR
Kétségtelen, hogy az expedíció során Kína nagy tekintélyt szerzett a környező országokban. Nyugtázták, hogy a mongol veszedelemnek vége, és elismerték: Kína maradt az úr a térségben. Kereskedelmi jelentősége is volt ezeknek az utaknak, mert Japánból jó minőségű kardokat, Indonézia szigeteiről pedig nagy mennyiségű fűszert hoztak. Alapvetően azonban az expedíció mégiscsak diplomáciai, katonai jellegű volt, számottevő anyagi haszon közvetlenül nem származott az utakból.
1433-ban azonban már nem engedélyezték Cseng-Ho újabb útját, és az admirális hamarosan meg is halt. Ettől kezdve a kínai hajózás és ezzel együtt a kínai csúcstechnológia folyamatos hanyatlásának lehetünk tanúi. A lecsúszás esősorban az eunuchok és a mandarinok közti állandó küzdelem következményeként alakult ki. A legelső Ming uralkodó megtiltotta az eunuchoknak, hogy olvasni tanuljanak és a politikában részt vegyenek, de ők ismerték legjobban az udvari pletykákat, ők irányították a különböző belső titkosszolgálati szervezeteket, a kémhálózatot, és értesüléseiket saját üzleti vállalkozásaikban fel is használták. Az eunuchok minél több részt akartak a gazdasági és politikai hatalomból, a vizsgákon kiválasztott írástudók pedig igyekeztek az eunuchok szándékait minden módon megakadályozni, még akkor is, ha azok jók voltak. Ezért tiltották be Cseng-Ho halála után a sokárbocos hajókat, már csak kétárbocosokat lehetett építeni. Oly mértékű volt az írástudók bizalmatlansága az eunuchok és általában a meggazdagodott, általuk lenézett iparosokkal és kereskedőkkel szemben, hogy Cseng-Ho admirális naplóját is felgyújtották, megsemmisítették.
Ugyanakkor a birodalomnak új kihívásokkal is meg kellett küzdenie: az északi lovas, nomád népek újra mozgolódni kezdtek. Formálisan azért tiltották be a nagy hajók építését, mert fontosabbnak tartották a hadseregre költeni, a felfedező utak – úgy látták – csak vitték, és nem hozták a pénzt. A történelmi tapasztalat figyelmen kívül hagyására, tragikus rövidlátásra vall ez a lépés. A nomádok ellen egy technikailag fejlettebb hadseregre lett volna szükség, ehhez pedig éppen a kereskedelem, s így a hajózás tudta volna biztosítani a megfelelő mennyiségű pénzt. Erre a társadalmi kihívásra technikai választ lehetett volna adni, egy mozgó, a nomádok fölött messzemenő technikai fölényben levő hadsereget kellett volna felszerelni. Ehhez azonban segíteni kellett volna a minőségileg jobb fegyverek fejlesztését, amihez kreatív, önálló műszaki értelmiségre lett volna szükség. Ezt azonban a hatalomban lévők egyik csoportja sem kívánta: sem az eunuchok, sem a császárok, sem az írástudók. Legfeljebb a gazdag, de vékony kereskedőréteg érdeke lett volna, őket azonban a fegyverfejlesztés egyáltalán nem érdekelte, hiszen az állami feladat volt.
Kína, a barbár fenyegetést csökkentendő megtiltotta, hogy oda vasat, fegyvert, vagy bármilyen stratégiai cikket adjanak el. Azért is korlátozták a külkereskedelmet, hogy a kereskedőréteg hatalmát megtörjék. A helyzet ellentmondásossá vált, mert Kína gazdagsága elsősorban külkereskedelméből származott. A kínai luxuscikkekért Európában, a Fülöp-szigeteken, vagy Indiában nemesfémet adtak, és így Kína elkerülhetetlenül a világgazdaság része lett. A dél-amerikai ezüstbányák termelésének a fele Japánon keresztül jutott a Birodalomba, a másik fele viszont Európán át érte el Kínát. A selyem, a porcelán és a tea iránti állandó érdeklődés tartotta életben ezt a folyamatot. (A csempészet is virágzott, az állami adóztatás kikerülése olyan hatalmas profitot jelentett, hogy a kis kínai magándzsunkák a legnagyobb viharban is elindultak.) Az állam pedig ahelyett, hogy felismerte volna ennek a folyamatnak a gazdasági jelentőségét, inkább korlátozni és tiltani igyekezett a külvilággal való kereskedést. Az azonban, hogy korlátozták a hajózást és a hajóépítést – például megtiltották a hajók eladását külföldieknek –, hosszabb távon behozhatatlan hátrányt jelentettek a Mennyei Birodalom számára.
A Kínában ekkor élő jezsuita tudós szerzetes, Matteo Ricci elég pontos képet festett a korabeli viszonyokról. Leírta az eunuchok túlkapásait, bemutatta, hogy a kiterjedt császári család nagyszámú hercege mekkora terhet jelentett az államnak, költekező életmódjuk, saját kis udvartartásaik, nagy magánhadseregeik fenntartása miatt. Az adók jelentős része tehát ilyen luxusszolgáltatásokra folyt el, és nem a gátépítésekre, oktatásra, iparfejlesztésre. Egyszerűbb volt a kereskedőket és a parasztokat megadóztatni, mint reformokon, új lehetőségeken gondolkodni. A Jangce és a nagy csatorna mentén létesített vámhivatalokban beszedett pénz eltűnt, és a helyi ezüstbányák élén álló eunuchok is szemérmetlenül loptak. Az adóterheket többé nem bírták a kereskedők, számos becsületesen helytálló, nagy múltú cég ment tönkre. A parasztok sem bírták az adóprést, elszöktek földjeikről, rablóbandákba szerveződtek. A züllés feltartóztathatatlanná vált, de az intrikákban elmerült mandarinok nem érzékelték a veszélyt.
1621 és 1644 között egyre erősödtek, állandósultak a felkelések. Ezek tipikus éhséglázadások voltak, melyek az ipar, a kereskedelem, a halászat, a mezőgazdaság további fejlesztésével elkerülhetők lettek volna, csak békén kellett volna hagyni a kereskedőket és az iparosokat. De a kevély presztízs többet ért az alattvalók életénél. Amikor aztán 1644-ben az utolsó császár felakasztotta magát (a Szén dombon), évtizedek túlkapásaiért és évszázadok hanyagságáért kellett fizetnie. A kínai nép hányattatása azonban ezzel még nem ért véget. A sorozatos éhséglázadások, parasztfelkelések úgy meggyöngítették az országot, hogy természetesen újra támadtak a nomádok, most a dzsürdzsik és a mandzsuk, akik ezután több mint háromszáz évig maradtak Kína trónján.
Az utolsó Ming császár idején, a technika hanyatlása és a nagy felfordulás közepette, érdekes módon a kínai irodalom megújulása figyelhető meg. Ekkor jelent meg a világ első nagyregénye 1619-ben, Szépasszonyok egy gazdag házban címmel. A történet egy gazdag kereskedő életéről, a társadalmi szokások átalakulásáról szól sok humorral, ma is érdekes olvasmány. 1623 és 1632 között még nagy történetgyűjteményeket adtak ki, ilyen volt például „A történetek, melyek elképesztik a hallgatót és megrázzák az asztalt”, vagy a „Történetek három gyűjteménye”. Ezek már nyomtatott könyvek formájában, hatalmas példányszámban jelentek meg. Ekkor már Európában is ismerték a könyvnyomtatást, talán éppen a kínai befolyás hatására (mint erre már utaltunk), de egészen más célja volt a könyvnyomtatásnak; a reformáció tanai terjedtek így, szépirodalmat európai nyomdák csak több száz év múlva nyomtattak ki.
A Mingek uralma alatt Kína nemcsak luxuscikkekkel látta el, és nemesfémjeitől könnyebbítette meg Európát, hanem a kereskedők révén – és ez a legfontosabb – számos további technikai találmányuk került át Európába. Nemcsak a jól ismert iránytű, vagy a lánchíd ötlete, hanem arab közvetítéssel a puskapor is, amit aztán az európaiak fejlesztettek tovább.
Az érdekesség kedvéért érdemes összehasonlítani Cseng-Ho és az olasz Kolumbusz vállalkozását, mentalitását. A kínai expedíciók egy addig soha nem látott mértékben erős és jó flottával felderítették a számukra érdekes világot, de nem vették észre a hatalmas gazdasági, és fejlődési lehetőséget, pedig minden anyagi és emberi erejük megvolt ahhoz, hogy a Mennyei Birodalmat méreteiben és gazdasági erejében is tovább növeljék. A mandarinok azonban féltek az eunuchok további hatalomnyerésétől. Mi lesz, ha az új gyarmatokon, kereskedelmi képviseleteken is eunuchok ülnek a vezető pozíciókba? Mi lesz, ha a szemtelen kereskedők megtollasodnak a kereskedelmi utakon? Mi lesz, ha a katonák tekintélye megnő a császár előtt egy győztes gyarmatszerző háború után? Mi lesz akkor az ő pozíciójukkal, rangjukkal, befolyásukkal? Inkább minden pusztuljon – és pusztult is. Ha nem is azonnal, de „a felirat megjelent a falon”.
Mintegy hatvan évvel később egy Kolombusz nevű éhenkórász genovai fantaszta – aki udvarról udvarra járt nyugati hajós expedíciójának ötletével – a spanyol király udvarában végre kedvező meghallgatásra talált. A muzulmán mórokkal vívott háborúban leszegényedett, kiéhezett ország három kicsi hajót (kevesebb mint száz emberrel) adott a bizonytalan útra. Ez azonban elegendő volt ahhoz, hogy Európa szerencsecsillaga felragyogjon. Cseng-Ho egyetlen átlagos hajóján harmincszor annyian utaztak, mint a Santa Marián. De nem mindig a puszta számok fontosak, hanem sokszor inkább a vezetés szándéka: merre menjünk? Kína nagyot lépett hátra, a rongyos kis Európa nagyot lépett előre.

A MANDZSU URALOM
A mongoloknak majd száz évre volt szükségük az 1200-as években, hogy egész Kínát elfoglalják. A mandzsu-dzsürdzsi lovas nomádoknak csak körülbelül harminc év kellett, hogy teljesen bekebelezzék az akkor már nem mennyei Birodalmat. A gazdag kereskedővárost, Jang Csaut például hét napos ostrom után vették be. A betörő csapatokat a lakosság utcai harcokban próbálta visszaszorítani, több százezer ember halt meg a tíznapos tömegmészárlás alatt. Ugyanez történt Csiang Jin kereskedővárossal is, itt nyolcvanegy napig tartott a védekezés, és csak a jezsuita misszionáriusok segítségével öntött ágyúkkal tudták a hódító mandzsuk áttörni az erődítmény falait. Az ország déli részén még egy pár évtizedig tartotta magát a régi Ming dinasztia utódaiból és híveiből álló hadsereg, ám ezeket is lassan-lassan felmorzsolták. Ez a néhány évtizedes harc hihetetlen mértékben elpusztította az országot, a lakosság létszáma ötvenegymillióról tizenkilencmillióra csökkent, részben a mészárlások, részben az éhínségek nyomán. Ezért egyértelműen a Ming császárokat, és természetesen az őket kiszolgáló eunuchokat és mandarinokat terheli a felelősség.
Újabb külföldi hódító telepedett meg tehát Kínában, aki egyfajta kormányváltást vitt véghez, de nem rendszerváltást. A gondolkodás, a korszellem továbbra sem változott. A nomádok ügyesen alkalmazták az „oszd meg és uralkodj” elvét: a kínai tábornokokat meg lehetett vásárolni rangokkal, címekkel és pénzzel, ha pedig ez nem ment, erőt alkalmaztak. Aztán lassan a többség beolvasztotta a kisebbséget; Kína fokozatosan magához idomította a lovas, nomád hódítókat, azok felvették szokásaikat, nyelvüket, kultúrájukat. Néhány évtized múlva a mandzsu uralkodók már olyan szépen írtak kínaiul, hogy a legjobb írástudó is megirigyelhette kalligráfiájukat.
A mandzsuk újra bevezették a vizsgarendszert, és így úgymond visszahelyezték jogaiba az irodalmár réteget, akik ugyanúgy folytatták, ahogy addig: kereskedő és technikaellenes gondolkodásuk csírájában fojtott el minden újító, jobbító szándékot. A fellendülést csak annak köszönhették, hogy a rend, és az elnyomók által diktált béke uralkodott Kínában, és a lélekszámában megfogyatkozott országban újra volt elég termőföld, a mezőgazdaság újra el tudta tartani a parasztságot, és újra engedélyezték az Európával történő kereskedelmet. Ekkor azonban már több mint ötszáz éve nem terjedt el új találmány, s kétséges, hogy egyáltalán születtek-e új eredmények, hiszen a feltalálók generációjának már az emléke is elenyészett. A harcok során sok porcelán-manufaktúra is megsemmisült a dolgozókkal s tudásukkal együtt. A mandzsuk felvették a Csing nevet, és újra viszonylag békés periódus kezdődött az ország életében. Az értelmiséget úgy vásárolták meg, hogy nagy állami megbízásokkal enciklopédiákat, nagy történelemkönyveket kellett írniuk, és így mindenki meg volt elégedve. A béke éveiben gazdasági fejlődés indult meg, néhány évtized alatt Kína visszanyerte régi termelőképességét, és létszámát.
Az 1662-ben, nyolcéves korában trónra lépett mandzsu Kang-Szi császár már tizenhárom évesen kezébe vette a kormányzást, és ötvenöt éven át irányította a Mennyei Birodalmat. Az ország a hódító hadjáratok nyomán területileg is növekedett: Közép-Ázsia és Mongólia egy része is az országhoz tartozott. A békének köszönhetően 1700 és 1770 között a lakosság száma újra megkétszereződött, majd 1840-ig ismét, így tehát a mandzsuk alatt újra megjelent a régi probléma: a földterületek már nem tudták eltartani a lakosságot.
Eközben Európa is szép lassan változni kezdett. A döntő változást a reformáció elterjedése okozta, és ennek nyomán a protestáns munkaerkölcs. Az Atlanti-óceán keskeny parti sávjában levő protestáns országokban (Anglia, Svédország, Németalföld, Németország, Franciaország egyes részei) már úgy gondolták, hogy a munka nem szégyen, sőt dicsőséges dolog. Puritán, becsületes élettel, mindig új dolgokon gondolkodva, az új iránti nyitottsággal, érdeklődéssel lassan-lassan javulni kezdett a protestáns országok életszínvonala. Még mindig nem érték el azt, ami békeidőben az átlag kínai életszínvonala volt, kereskedőik még mindig szegényebbek voltak, mint a kínaiak, és Kína még mindig jóval több nemesfémet importált, mint Európa országai, de a tendencia már kezdett megfordulni.
Angliában már jó ideje, legalábbis a tehetős polgárok beleszólhattak sorsuk irányításába, míg Kínában az adózás csak kötelesség volt, ami semmiféle joggal nem járt. Talán ez is az egyik fontos momentum, ami Európa felemelkedését, és közvetve Kína lesüllyedését okozhatta. A Mennyei Birodalomban soha nem ismerték fel, hogy milyen hatalmas ereje van annak a gondolatnak, hogy az emberek maguk választhassák meg irányítóikat. Európában évszázadok alatt ugyan, de ez a gondolat lassan-lassan elterjedt (persze a tudomány intézményrendszerében a mai napig ismeretlen), de Kínában és a világ más részein ma sem jellemző.
Egy újabb, szokatlan jelenség is terjedt Európában, ami Kínában csírájában már létezett – az egzakt természettudomány. Galilei, Leibnitz, Newton és társainak munkássága elindította a kísérleteken és matematikán nyugvó egzakt természettudományt. Ennek évszázadokig nem volt semmilyen gyakorlati jelentősége a vegyipar kivételével. Newton törvényeit soha nem használták még ágyúgolyók röppályájának számítására sem, mert a gyakorlatban sok minden torzította az eredményt. Ám maga az elv, hogy a természet megismerhető, kiszámolható, racionális és nem csak a jin és jang küzdelmének az eredménye, az európaiakat gondolkodásra ösztönözte.
Amikor a mandzsu dinasztia megszilárdult, az első primitív gőzgépek már működtek Angliában. Évszázados hátránnyal ugyan, de 1709-ben Angliában kokszot kezdtek használni a vasolvasztáshoz. Sőt, a szabadalmi jog garantálása után megjelent a szerzői tulajdonjog – a copyright – fogalma is. Ezek az apróságok Kínában és Ázsia más részein elképzelhetetlenek és érthetetlenek lettek volna, hiszen ezek a jogok segítik az új gondolatok terjesztését, bátorítják annak szerzőit, egyfajta védelmet, biztonságot adnak. Ebben a korban már a szappan is kezdett terjedni Európában, a módosabb emberek mosakodni kezdtek, és már ennek az elemi higiéniának is az lett a következménye, hogy nőtt az átlagéletkor. Egy fontos találmány is segítette az innovációt Európában: az üvegcsiszolás tökéletesítésével elterjedtek a szemüvegek. Így az európai értelmiség hosszabb ideig tudott alkotni (olvasni), mint a kínai, és ez a kísérletező kedvvel együtt egyre növekvő fölényt adott Európának. Egy francia orvos, Denis Papin elkészítette az első kísérleti gőzgépet. A Mennyei Birodalomban is minden feltétel megvolt a gőzgépek elkészítéséhez, mégsem itt született meg. A rabszolga-kereskedelemből, gyapjútermelésből és szénbányászatból gazdagodó, egyelőre szűk angol protestáns kereskedő és iparos réteg karolta fel ezt a találmányt, amellyel munkáskezek ezreit tudta olcsón, megbízhatóan helyettesíteni.
Ekkor Kínában a felszínen mintha minden rendben lenne még; a mandzsu császárok hatályon kívül helyezték azt a rendelkezést, mely a textilmanufaktúrákban korlátozta a szövőszékek számát, majd a mandzsuk nemsokára feloldották a tengeri zárlatot, újra engedélyezték a kereskedelmet. Igaz, hogy ekkor csak a nevetségesen kicsi, 30 tonna űrtartalom alatti hajókat engedték kereskedni, a régen épült, Cseng-Ho admirálist és expedícióit szállító óriáshajók építésének tudománya örökre feledésbe merült. A Mennyei Birodalom azonban továbbra is öntelt, pökhendi volt, és vezetői nem figyeltek fel a barbár világban megmutatkozó, igen lassú változásokra. Néhány kínai matematikusnak és csillagásznak feltűnt ugyan, hogy az európaiak szép és érdekes órákat tudnak készíteni, de az uralkodó rétegek továbbra sem látták meg a lehetőséget népük tehetségében. A pontos óra Európában közszükségleti cikk lett, az ipar egyik hajtóereje. Kínában csak a császári hálószobában volt szükséges az utódlások feljegyzése, pontos rögzítése miatt. A hajózás újabb technikai, tudományos igényeket gerjesztett, és különösen az óra tökéletesítésével, és a hosszúsági fok pontos meghatározásának kidolgozásával egyre pontosabban tudtak tájékozódni. A Mennyei Birodalom még mindig a múltból élt, de még meglehetősen jól.
A 20-as évek végén írta meg Bach a Máté passiót, amikor a kínai császár birodalmában betiltotta az akkor már szórványosan létező ópiumszívást. Magyarországon, Szegeden ekkor, 1728-ban fejeződött be az utolsó boszorkányper. Ezzel Európa belső részén is véget ért az inkvizíció kora, ezután már csak ritkán végeztek ki valakit boszorkányságért, míg Kínában még évszázadokig hittek ördögök és tündérek létezésében. Európában ekkor már a hajózás vált a technológia motorjává. Az, hogy Angliában kiirtották az erdőket, és többé nem lehetett faszénnel működtetni az acélkohókat, kikényszerítette a kőszénből készült anyag, a koksz felfedezését. Évtizedes fejlesztés nyomán legalább annyi és olyan minőségű acélt gyártottak Európában is, mint Kínában, ahol viszont egyre kevesebb acél kellett, hiszen nem volt hova felhasználni, építkezések már nem voltak, a mandzsu hadsereget sem kellett fejleszteni. A porcelán, a tea, a selyem gyártásához alig kellett acél, így igények hiányában egymás után zárták be a kohókat, s e hosszan tartó folyamat során elveszett az acélgyártás tudása is.
A mandzsuk tartottak a külföldiektől (csak a pénzük kellett nekik), mindössze egyetlen kikötőben, Kantonban kereskedhettek a birodalommal, így könnyebben lehetett ellenőrizni őket. Az angolok rászoktak a kínai selyemre és a teaivásra, ami ugyanúgy fenyegette ezüstkészletüket és emiatt gazdaságukat, mint annak idején a Római Birodalomét. Ezért népes küldöttséget indítottak a császárhoz, hogy a kereskedelemről tárgyaljanak. Ebben az időben, az 1700-as évek végén a kínai birodalom újra a szokásos túlnépesedési válsággal nézett szembe. Már a fejlett mezőgazdasági módszerek sem voltak elegendők, hogy a százmilliós lakosságot jó színvonalon eltartsák, a selyemipar, a porcelánipar vagy a halódó acélipar pedig nem tudta felszívni a fölösleges munkaerőt. S amikor a kreativitás tilos, vagy legalábbis gyanús, nem születnek új találmányok, és emiatt nem köthető le a munkaerő-fölösleg, nem teremthető új piac, nem emelkedhet az életszínvonal; szükségszerű a készletek felélése, az elszegényedés, nyomában pedig a lázadás.
BOROTVAÉLEN
Mikor a brit küldöttség 1793-ban McCartney vezetésével Kínába ért, már újabb felkelések kezdődtek – és többé soha nem volt olyan időszak, hogy valahol ne dúlt volna polgárháború. 1795 és 1840 között tizenöt nagy felkelés tör ki. Egyedül a Fehér Lótusz nevű titkos szervezet mozgalmának leverése több pénzbe került, mint a központi kormány teljes évi adóbevétele. Ezektől az évektől kezdve elfogynak Kína belső tartalékai, látszik, hogy a mandzsuk nem tanultak a Mingek, a mongolok, sem a Tangok hibáiból. Aki pedig nem tanul a hibákból, újra elköveti, és megszenvedi azokat.
Európa mozgatóereje, motorja ekkor már jórészt a protestáns munkaetikából származó fejlődés volt, a hajózás, a mezőgazdaság, a bányászat (de besegített a mindenféle etikát nélkülöző rabszolga-kereskedelem is, bár a hivatalos állami kalózkodást már befejezték az angolok). Ez a fejlődés még messze nem a tudományon alapult, a tudományos akadémiák inkább csak néhány okos és értelmes ember beszélgető helyei, de az ipar köszöni, nem kér a tudomány eredményeiből. Az akkori hivatalos tudomány egyetlen „eredménye” Orffyreus gépének elutasítása volt.
Európa mozgatóereje, motorja ekkor már jórészt a protestáns munkaetikából származó fejlődés volt, a hajózás, a mezőgazdaság, a bányászat (de besegített a mindenféle etikát nélkülöző rabszolga-kereskedelem is, bár a hivatalos állami kalózkodást már befejezték az angolok). Ez a fejlődés még messze nem a tudományon alapult, a tudományos akadémiák inkább csak néhány okos és értelmes ember beszélgető helyei, de az ipar köszöni, nem kér a tudomány eredményeiből. Az akkori hivatalos tudomány egyetlen „eredménye” Orffyreus gépének elutasítása volt.
Amikor a McCartney küldöttség a főváros, Peking felé hajózott, a mandzsu uralkodók még mindig úgy gondolták, hogy egy veszélytelen, primitív, távoli, szegény államocska követeit kell fogadniuk, akik szegényes portékájukkal a fényes császári udvar magasabbrendűségét jöttek elismerni. A nagy csatornán felfelé hajózó bárkájukra azt a feliratot írták a mandarinok: az angolok országából érkező, hódolati adó átnyújtói.
Az akkor háromszázmilliós kínai birodalom, és a feleakkora lakosságú Európa között még mindig hatalmas volt a különbség. Az angolok előtt gyakran jártak a pekingi császári udvarba oroszok, hollandok és portugálok, sőt néha vatikáni követség is, de kereskedelmi célja, állandó kapcsolatfelvételi igénye csak az angol követségnek lett volna. Az angol küldöttség egy gondosan megmunkált, igen magas technológiai szintű planetáriumot is vitt magával teleszkópokkal és más optikai eszközökkel, mert úgy gondolták, hogy a kínaiakat ez nagyon fogja érdekelni.
Meg akarták mutatni a brit tudomány és technika eredményeit – brit vitorlás hadihajó modelleket, a legjobb textileket, lőfegyvereket –, és azt várták, hogy a császári udvar érdeklődését felkeltik ezek a cikkek. A mandzsu uralkodó (Quianlong) azonban egyszerűen nem értette, hogy az ajándékok egy része mire való.
Ugyanakkor a betegeskedő brit nagykövet, McCartney pedig az uralkodó által átadott arany jogar – a béke, barátság és prosperitás jelképe – jelentőségét nem értette meg, úgy gondolta, hogy ennek semmi értelme és értéke nincs. Két teljesen eltérő gondolkodásmódú kultúra találkozott, és a legjobb szándék mellett sem értették egymást.
A brit nagykövet nem volt hajlandó térdet hajtani a kínai császár előtt, úgy gondolta, hogy az Európában szokásos egyenlő elbánás elve szerint kell a diplomáciai küldetést végrehajtani; a kínaiak pedig saját nagyságuk és hatalmuk tudatában a legteljesebb hódolatot várták volna el. A Mennyei Birodalom császára végül is nem engedélyezte az állandó pekingi nagykövetség létrehozását, úgy vélték, hogy csak gondjuk lenne ebből, számos újabb titkosrendőr kellene, hogy a pekingi brit diplomatákat figyeljék. A császár, III. György angol királyhoz küldött – azóta sokat idézett – levéllel bocsátotta el a követséget: „Ó uralkodó, messze lakozol, sok tengeren túl, és mégis attól az alázatos kívánságtól vezettetve, hogy civilizációnk jótéteményeiben osztozhass, követséget küldtél, mely engedelmesen eljuttatta hozzánk üzenetedet. Ami azt a kérelmedet illeti, hogy egy alattvalódat mennyei udvaromhoz küldhesd, hogy ellenőrizze országod kereskedelmét Kínával, úgy ez a kérés ellentmond dinasztiám minden szokásának, és semmilyen módon nem fogadható el. Ha úgy rendelkeztem, hogy az általad küldött hódolati ajándékot, ó uralkodó, elfogadjuk, ez kizárólag azért történt, mert figyelembe vettük azt az érzést, amely arra indított, hogy elküldd őket. Dinasztiánk hatalmas győzelmeinek híre elhatolt az ég alatti minden országba, és a szárazföldek és tengerek valamennyi nemzetének uralkodói elküldték értékes ajándékaikat…” A levél végére ezt a figyelmeztetést írta: „Reszkess, engedelmeskedj, és ne kövess el tiszteletlenséget.” A lényeg azonban a következő mondatban van: „Amint követed maga is meggyőződhetett róla, nekünk mindenünk megvan. Számomra nincs értéke furcsán vagy ravaszul készített tárgyaknak, és nincs szükségem országod készítményeire.”
A kínai császárnak fogalma sem volt róla, hogy a mikroszkópok, távcsövek vagy szemüvegek alapvetően fontosak egy ország ipari felemelkedéséhez. A kínai uralkodó látszólagos közönye mögött azért volt érdeklődés, de elsősorban a jezsuita misszionáriusokat kérdezték ki Európa dolgairól. A legfontosabb kérdésük az volt (ami a kínai filozófusokat régóta izgatta), hogy mi volt először: a tyúk, vagy a tojás?
A hatalom tudatlansága, közönye azonban a császár leveléből az utókorra maradt. Ez a fennhéjázó magatartás még jóindulat mellett sem elég már a túlnépesedett ország sorsának megfordításához. Csak az ipar, a tudomány, a tudás felhasználása jelenthetett volna kiutat, mint már annyiszor a történelem folyamán. De ez az út a dekadens korszellem miatt már nem volt járható.
A követlátogatás évében, 1793-ban találta fel az Egyesült Államokban Elli Whitney (aki a csereszabatos alkatrészek, a tömeggyártás egyik apostola is volt) a gyapotmagtisztító gépet. Az addig lassú kézimunka így gépesíthetővé vált, és az Amerikában honos, rövid szárú, de erős gyapotszálak is könnyen feldolgozhatók lettek. Ezzel nagyon olcsóvá vált a gyapotszálak és az abból készült textilek előállítása, ami valóságos textilipari forradalmat indított el. A gyapot, jóval olcsóbb lett a gyapjúnál, és miután sokkal célszerűbb viselet, hatalmas piaca miatt közszükségleti cikk lett, a selyemnek komoly vetélytársa. A császárok azonban nem látták meg a bekövetkező változások mélységeit. Ekkor már kétszáz fürkésző külföldi tartózkodott Kínában, és egy kínai sem Európában. Az 1816-ban útnak indított második angol delegáció szintén kudarcot vallott, mert a brit követ, Robert Morrison nem volt hajlandó térdet hajtani az uralkodónak.
A britek azonban módot találtak arra, hogy súlyos kereskedelmi mérleghiányukat kiegyenlítsék. Már nem csúcstechnológiával próbálkoztak, hanem egy másik, kelendőbb cikkel, az ópiummal. A Brit Kelet-indiai Társaság vezetői, Watson és Wheeler 1773-ban szabályos piackutatás után elhatározták, hogy olcsó ópiummal fizetnek majd a kínai luxuscikkekért és teáért. Már évtizedek óta tiltott volt Kínában az ópium fogyasztása, az angolok azonban a Kanton környékén kikötött hajóikról addig-addig csempészték az ópiumot, míg a kínaiak közül sokan rászoktak, és keresték. Az ezüst és drága nemesfémek áramlási iránya így szép lassan megfordult. Míg 1729-ben csak kétszáz ládányit szállítottak, 1823-ban már kilencezer ládányit adtak el. 1873-ra már kilencvenhatezer ládányi ópiumot vettek meg a kínaiak; gondolhatjuk, hogy hány család összeomlását, hány ember tragédiáját okozta ez. Csak 1917-ben szűnt meg az ópium-behozatal, amikor a kínaiak maguk kezdték termelni. Az ópiumszívást csak Mao kommunistái tiltják be halálbüntetés terhe mellett. A tea-, selyem- és porcelánexport nem bírta az ópium-behozatalt ellensúlyozni, Kína egyre több és több ezüstöt veszített ezzel a kereskedelemmel.
A Mennyei Birodalom ezután zuhanásszerűen hanyatlani kezdett, ettől kezdve megállíthatatlanul csúszott a lejtőn. Az udvar egy Lin nevű mandarint nevezett ki az ópium elleni harc vezetőjévé, aki 1839-ben érkezett Kantonba, és húszezer láda ópium átadására kényszerítette a külföldi cégeket. Ez a lépés vezetett az első kínai-angol ópiumháborúhoz. Megjelent a brit flotta, és ágyúzni kezdte Kanton falait, de azok olyan jól bírták az ostromot, hogy ezzel fölhagytak. Egyszerűbb megoldást választottak, és ezután védtelen városokat fosztogatott a négyezer fős brit flotta. A brit ágyúk ekkor már megtették hatásukat, aki élve maradt, mindent hátrahagyva menekült. Innentől kezdve a britek diktáltak, egymás után erőltették rá Kínára – jobb fegyvereik támogatásával – az előnytelen szerződéseket, és hatalmas hadisarcot, büntetéseket róttak ki a birodalomra. Az egész évszázad először brit, majd francia, német és amerikai fegyverek zajától volt hangos. Kína elkerülhetetlenül félgyarmati sorba süllyedt, egyre több és több kikötőbe ágyúzták be magukat az európaiak. A kínaiak egyre inkább megtanulták, hogy mi az a globális gazdaság, és azt, hogy az erősebb fegyverrel rendelkező hatalomé minden jog.
Ma biztosan felháborodna az amerikai vagy az európai közvélemény, ha a kolumbiai kokainmaffia hadihajói Los Angelest vagy Londont ágyúznák, hogy engedjék be terméküket a piacra. Pedig ugyanez történt százötven évvel ezelőtt Kínában; nem a morál számított, hanem egyedül az erő, nem is volt ez más, mint nyílt rablás. Mindezt azért tehették meg a britek, mert az évszázadok óta stagnáló Kínai birodalom gazdaságilag kivérzett. Ide vezetett a hosszú technikai, tudományos elnyomás politikája. Legalább mi most levonhatjuk a tanulságot: a találmányok segítése, támogatása nem egy haszontalan, öncélú dolog, hanem a nemzetbiztonságot alapvetően segítő, befolyásoló tényező.
A vesztes ópiumháborúkat követő büntetések, és a csökkenő ezüstkészlet miatt megemelkedett az ezüst ára, amiben az adót kellett fizetni, s ezt a drágább fémet a parasztok képtelenek voltak előteremteni. Kínát sorozatos és kegyetlen parasztfelkelések rázták meg, melyek közül talán a legnagyobb az 1851-ben megindult Nagy Egyenlőség Mennyei Birodalmának (Taj Ping) megalapításáért folyó harc volt. A mozgalom célja egyfajta egyenlőségen nyugvó „parasztköztársaság” megalapítása volt, és a mandzsuk elűzése a birodalomból. A mintegy húsz éven át tartó felkelés és a birodalom déli, nyugati részein szinte ezzel együtt megindult etnikai, vallási zavargások sora szabályosan kivéreztette a birodalmat. Csak e felkelés során mintegy húsz millióan haltak meg, kétszer annyian, mint az I. világháború lövészárkaiban. A sok évszázados stagnálás ide vezetett, semmiféle kiút nem látszott. Pedig volt egy megoldás, amire a kínaiak képtelennek bizonyultak, a japánok azonban megvalósították.

A JAPÁNOK HANYATLÁSA ÉS TÜNDÖKLÉSE
Amikor egy politikus azt mondja, hogy kényszerpályán mozgunk, nincs más lehetőségünk, csak az az út járható, amit ő kigondol, akkor ezzel saját tudatlanságát mutatja. Japán Kínától eltérő fejlődése nagyon jól példázza ezt. A portugálok „fedezték fel” Japánt 1542-ben, amikor egy tengeri út során eltévedtek. Hamarosan jezsuiták is érkeztek a szigetre, és téríteni kezdtek, de Hideyoshi sógun elzavarta a hittérítőket. 1616-ban betiltották a kereszténységet, és néhány évvel később kétszáznyolcvanezer japán keresztényt kivégeztettek. Nem sokkal a Ming dinasztia bukása után Japán a külföldiek előtt kétszáz évre becsukta kapuit. Csak egy kis szigeten engedték meg a portugáloknak a kereskedést évente pár hónapig. Egy nagyon erős feudális állam alakult ki, és stagnált évszázadokon át, míg 1854-ben minden megváltozott.
Négy amerikai, fekete színű hadihajó jelent meg a mai Tokió kikötőjénél. Matthew Perry kapitány felszólította a japánokat, hogy nyissák meg kapuikat, de ekkor még nem lövetett. A tűzokádó amerikai hajók látványára a japánok meghajoltak, és aláírtak egy szerződést, amelyben megengedték, hogy az amerikaiak kereskedőházakat létesítsenek, és hajóik horgonyt vethessenek a japán kikötőkben. Ezután a nyílt konfliktus kitörése már csak idő kérdése volt, és 1862-ben ez be is következett.
Ebben az évben Facuma tartományban egy Charles Lennox Richardson nevű brit kereskedő valószínűleg megvetéssel nézett egy szamuráj lovasra, de hogy mi történt, azt sosem fogjuk megtudni, mert a szamuráj azonnal lecsapta Richardson fejét. Ezt kívánta a szamuráj etika, a brit kormány viszont azt, hogy a gyilkost büntessék meg, és tetemes jóvátételt is fizessenek. Facuma tartomány nagy dajmiója azonban visszautasította a követeléseket. Válaszul a brit hadiflotta reflexszerűen megjelent a tartomány fővárosánál, Kagosima kikötővárosnál. Cooper admirális azonnal elsüllyesztette a kikötőt védő három ósdi hadihajót, és mivel a város nem adta meg magát azonnal és feltétel nélkül, tüzet nyittatott. Az akkor még vitorlás sorhajók sorozatos ágyútüzében a város fele pillanatok alatt kigyulladt, a másik fele egyszerűen romba dőlt.
A várost védő szamurájok tehetetlennek bizonyultak, hiába hívták ki a briteket, hogy harcoljanak férfihoz méltóan: kard kard ellen. A japán ellentűz hatástalannak bizonyult, csak egy tucat brit katona halt meg, a japán halottak ezreit vagy tízezreit soha nem számolták össze. Hatalmas szégyen volt ez a japán hadseregnek. Egyetlen kiút maradt, olyan hajókat, ágyúkat készíteni, amilyen az angoloké. Belátták, hogy ehhez drasztikus és átfogó változásokra van szükség, és Japán az egész emberiség történetében példátlan átalakulásba fogott. Évtizedeken át egymást érték Európában és az Egyesült Államokban a japán küldöttségek, és busásan megfizetett külföldi szakértők tanították meg őket mindenre, amit az európaiak tudtak.
Fogcsikorgatva felszámolták a szamuráj-rendszert (leverték a szamurájok felkeléseit), és újra visszaállították a császár tekintélyét. A mezőgazdaságban ugyan nagyrészt érintetlen maradt a feudalizmus, de mindenütt másutt gyökeres, forradalmi mértékű változások indultak meg: a régi Japánnak egyszer s mindenkorra vége lett. A japánok soha nem tudtak igazán újat alkotni, de másolni most megtanultak.
Az Európaiak kinyitották bankjaikat a szorgalmas japánok előtt, így egymillió fontos brit kölcsön segítségével távírókábeleket és vasúti síneket fektettek le, azaz átvették az európai infrastruktúrát, ami nélkül gazdaság nem létezhetett. Az ország mintegy húsz év alatt annyira megváltozott, hogy alig lehetett ráismerni. Először csak a koreaiakat, majd a kínai flottát is több ütközetben megverték. A japánok nemcsak az európai fegyverek használatát, hanem a hadvezetés módszereit is megtanulták, és ugyanolyan agresszíven léptek fel, mint az európaiak a kínaiakkal szemben.
1904-ben megtámadták a távol-keleti orosz flottát, és ostromzár alá fogták Port Arthurt. A kikötőt elaknásították, és az orosz flotta zászlóshajója is aknára futva süllyedt el. A dühöngő orosz cár elhatározta, hogy megbünteti a „makákó majmokat”, ahogy a japánokat nevezte, és útnak indította a majdnem teljes balti flottát. Az út Afrika megkerülésével több mint fél évig tartott. Úton Japán felé egy vodkamámoros éjszakán néhány angol halászhajót ellenséges torpedónaszádoknak néztek, és tüzet nyitottak rájuk. Tizenkét percig lőttek, mire rájöttek a baklövésre. Több angol halász belehalt a tévedésbe, hosszan és kínosan kellett magyarázkodniuk az orosz diplomatáknak. Afrika partjainál egy nap lőgyakorlatot tartottak: egy torpedóromboló vontatta kivénhedt halászbárkát kellett eltalálni. Az orosz ágyúnaszádok több ezer lövés után egyetlen találatot értek el, amellyel a vontató torpedórombolót süllyesztették el, és nem a mögötte húzott ócska hajót.
A flotta ebben a szellemben folytatta útját, míg 1905 egy ködös reggelén, május 16-án japán vizekhez ért a Csuzimai-szorosba. Az oroszok teljes elsötétítést rendeltek el, hogy ne találhassák meg őket a ködben (ekkor még csak Tesla tudott volna radart készíteni). Ám szokásos lazaságuk miatt egy kis segédhajón még égtek az irányjelzők, így a japán őrhajók hajnalban észrevették az oroszokat. Bár a japán flotta szám szerint és méretre is kisebb volt, de gyorsabb, jobban felszerelt és nagyobb tűzerejű. Az orosz flotta – négy csatahajó, nyolc nehéz- és tizenhat könnyűcirkáló és huszonegy romboló, valamint ötvenhét torpedóvető hajó – szinte órák alatt elsüllyedt a japánok tüzében. A japánoknak addigra már a Marconi-féle rádióval volt felszerelve az összes hajójuk, míg az oroszok csak fény- vagy hangjelekkel tudtak kommunikálni, pedig a feltaláló, Popov a fekete-tengeri flotta hajóin kezdett kísérletezgetni, de senki sem figyelt fel az orosz parancsnokságból erre a technikai lehetőségre. A japánok az oroszokhoz képest háromszoros tűzgyorsasággal semmisítették meg ellenfelüket. A csata kimenetele egy percig nem volt kétséges, az oroszok teljes és megalázó vereséget szenvedtek az első technikailag fejlett ázsiai hatalomtól. Ezután egyértelműen Japán lett a Távol-Kelet katonai és gazdasági vezető hatalma. Egy generáció alatt hozta be fejlődési hátrányát, sokkal kisebb erőforrásokkal, mint ami Kínának valaha is rendelkezésére állt.
A japánok példája mutatja, hogy kiút mindig van, csak a már meglevő tudást kell használni, és gondolkodni, dolgozni kell. De ha nem gondolkodunk, az még több szenvedéssel, kínlódással jár, mint ahogy Kína példája mutatta. A győzelem után már a japán hadsereg is beállt Kína fosztogatói közé, és minden eddiginél hatalmasabb hadisarc megfizetésére kötelezte a birodalmat.

AZ ALÁMERÜLÉS
Kínát ekkor a császár egyik volt ágyasa irányította a háttérből, aki kedvenc eunuchjai segítségével állandóan intrikált, sőt hatalma megőrzéséért gyilkoltatott is. A kínai lakosság gyűlölte a külföldieket, szerettek volna megszabadulni tőlük, de saját (idegen) uralkodóiktól is. Az „irodalmár” mandarinok nagy részének mentalitása erre a japán típusú fejlődésre sem volt már alkalmas. Ez a „vezető réteg” a japán példa utánzására sem volt képes, azaz a másolás másolására. A példátlan kudarcok sokasága, az egykori nagyság látványos és gyors elvesztése letaglózta az értelmiséget, nem tudták, mit tegyenek. Konfúciusz tanai inkább akadályt jelentettek, mint segítséget. A köznép számára nem látszott más kiút, mint a nyílt felkelés, a maroknyi külföldi elzavarása. Végső elkeseredésükben föllázadtak a külföldiek ellen, ez volt az első globalizáció-ellenes felkelés, a híres, hírhedt boxer-lázadás.
A lázadás leverése után több tucat titkos mozgalom próbált meg nyílt felkelést, palotaforradalmat, vagy államcsínyt szervezni, a mandzsuk azonban az „oszd meg és uralkodj” elv felhasználásával még mindig tartották magukat, egészen 1912-ig. A történelem azonban megint csak ismétli önmagát: Kína, a mandzsuk bukása után darabokra hullott szét, egymással acsarkodó hadurak marakodtak az országrészeken. Újra kezdődtek a parasztlázadások, most a kommunisták vezették őket, és szükségszerűen megjelent a külföldi hódító, most a japánok képében. S talán ma is ott lennének még a japánok, ha nem kezdenek el háborúzni az Egyesült Államok ellen. Ebben a háborúban azonban Japán ellenfelére talált, és az ipari óriás, néhány év alatt a földdel tette egyenlővé a szigetországot.

MIRE TANÍT A MÚLT?
Végig Konfúciusz mester tanai irányították a kínai értelmiségieket, olyan tanok, melyek messze-messze az ipari kor, a találmányok megjelenése előtt keletkeztek. A tanok azonban mindig torzulnak, és érvényüket is veszthetik. A katakombákban bujkáló korai keresztények sem gondoltak a majdani inkvizíciós (keresztény?) tömegmészárlásra, és Konfúciusz mester sem tudta elképzelni az iparosodott fejlődésre, s a természettudományos haladásra alapozott társadalom életét, épp ezért semmilyen receptet nem kínált erre. Az, hogy ilyen sokáig kritikátlanul komolyan vették a mestert (amiben igaza volt, azt viszont nem alkalmazták), végső soron a föld legősibb, legnagyobb kiterjedésű kultúráját pusztította el. Több száz millió ember halálát okozta közvetlenül vagy közvetve az a stagnálás, az a rugalmatlanság, ami tanainak dogmatikus másolásából következett.
Kína történetének azonban még nincs vége, a kétszáz éve alvó óriás most újra ébredezik, és viszonylag jó minőségű, olcsó tömegtermékeivel újra kezdi elárasztani a világot, szorgalmas, igen alacsony bérből élő, igénytelennek tűnő polgárai, újra bekapcsolódnak a világgazdaságba és a fejlődés egyik motorját alkothatják. Már nemcsak egyszerű, olcsó pamuttrikókat, hanem egyre bonyolultabb gépeket is gyártanak, és ha hagyják őket, néhány évtizeden belül újra a föld vezető ipari hatalmává válhatnak. Nagy kérdés, hogy teret engednek-e polgáraik kreativitásának? (Itt Európában az a mi nagy szerencsénk, hogy van Japánban is, és Kínában is egy-egy szövetségesünk. Ez a szövetséges a japán és a kínai tudományos akadémia, amely általában hetven-nyolcvan éves, nagyon idős tudósokból áll, de ott tekintélyes – egyébként terméketlen és reakciós – testület.) Ha a japánok és a kínaiak komolyan vennék az alapkutatást, és nemcsak a már meglevő találmányok tökéletesítésére, finomítására, csiszolására irányulna figyelmük, hanem az egészen új ötletek fölkarolására is, akkor – sajnálatos módon – Európa vagy az Egyesült Államok nem sokáig bírná az ipari versenyt.
Japán (és Németország az 1890-es években) már megmutatta, hogy egyetlen generáció alatt mennyit lehet fejlődni. Ha ugyanezt a fejlődési utat Kína járja majd be az olcsó, de egyre nagyobb tudású munkaerővel, akkor alapvetően át kell gondolni itt, Európában a foglalkoztatási stratégiát, és egyáltalán, a jövőnket. Kína egyáltalán nincs most a megfelelő helyen a világgazdaságban és a világpolitikában, az elmúlt több száz év hibái folytán. De tudni kell, hogy Kínában minden évben kb. 5-10 százalákkal nő a magángazdaság részaránya, és nemsokára meg fogja haladni a kevésbé hatékony kommunista állami cégek arányát. Ha teljes mértékben átveszik a vezetést a kis és közepes magáncégek, akkor akár egy generáció múlva Kína visszakerül az őt megillető helyre a világgazdaságban.
Kína ekkor – tetszik, nem tetszik – ismét a föld vezető gazdasági ereje lehet, és a világkereskedelemben az eddiginél is nagyobb szerepet fog játszani. Ez azt jelenti, hogy esetleg Indonéziával és Indiával karöltve el fogják vinni az olcsó, képzetlen munkaerőn alapuló összeszerelési munkákat, és Európa és az Egyesült Államok egyetlen esélye a nagy tudás alapot igénylő, jelentős kutatásfejlesztéssel, kreativitással létrehozott termékek exportja lesz. Ez az, amiben hosszú ideig Európa és az Egyesült Államok még tartani tudná előnyét, hiszen legalább két generáció kell ahhoz, míg a kreativitás kultúrája valahol általánossá válhat – vagy amíg végleg elvész. A történelemben láttunk példát mindkettőre; Kína történetét azért mutattam be, mert a kreativitás felfutásának, stagnálásának és hanyatlásának jó és egyben tragikus példája. Miért éppen két generáció kell a fordulathoz? Mert a nagypapa még át tudja adni a gondolkodás, a szorgalom kultúráját az unokának, ha az apák kreativitása elhalt. Az első generációs értelmiségi csak szorgalmat és tisztességet tanulhat szüleitől, hiszen lexikonok ritkán vannak még a családi könyvespolcokon, azonban a kreatív gondolkodást az apák már át tudják adni gyermekeiknek.
A párhuzam, amit mai iparosodott életünk és Kína története között lehet vonni, nem véletlen. Ugyanaz a stagnálás található meg nálunk is, most is, a fizika és a műszaki élet, a technika több ágában, elsősorban az energetikában és az elektrodinamikában, ami Kínát a mongol hódítás után folyamatosan jellemezte. Ma még fut velünk a szekér, de már csak egyetlen olyan ágazat van, ami dinamikusan fejlődik – ez az informatika. Igaz, hogy közben a finommechanika és a gyógyszergyártás, valamint a textilipar is fejlődik, de ezek nem igazán látványosan. Krónikusan lassú a hatékonyság emelkedése például az építőiparban és egyenesen tragikus az energetika helyzete. Ahogy a mongol hódítás előtti időszakban először az innováció lendülete tört meg – és nemcsak a technikában, hanem az államigazgatásban, gazdaságban is, – úgy tört meg most is az innováció láncolata a klasszikus fizika számos területén (amit a szimmetria-térképről már láttunk, és amiről még bőven lesz szó). Ugyanazt a stagnálást, „befagyást” lehet a klasszikus fizika elméletében és művelőinek gondolkodásában észrevenni ma, mint amit a Konfúciusz tanait vezérlő elvként elfogadó kínai értelmiségnél már láttunk. Ott is a dogmatizmus volt az, ami végül is megfojtotta az egész birodalmat, képtelenek voltak a változások, az új tények figyelembevételére. Ugyanez a reakciós gondolkodás a jellemző ma az elméleti fizikára: félelmetes az igénytelenség, az 1890-es évek óta felmerült tények félresöprése. A klasszikus fizika területén már négy generáció óta nem történt érdemi haladás, akik ma tanulnak fizikát, nem értő módon tanulnak gondolkodni. A „klasszikusok” kritika nélküli biflázását jelenti ma a tanulás. Értelmes, nyitott gondolkodású diákok szégyenteljes butítása folyik oktatás gyanánt – mint a Mingek és a mandzsuk idején, eunuchok és mandarinok vezénylete alatt.
Észrevehetően leáldozott Kína szerencsecsillaga a hajóépítés betiltásával és a nagy felfedező utak leállításával, s a térképek, útleírások megsemmisítésével. Ezzel tér nyílt az akkor még jelentéktelen Európa felfejlődésére és lassú, évszázadokon át tartó fölemelkedésére. Így nálunk is várható, hogy az ingyen energiát adó gépek betiltása hasonlóan tragikus következményekkel fog járni mai iparunkra nézve. Igaz, most nem külső hódításoktól kell tartani. De a természetet nem lehet becsapni, a kőolajforrások kiapadása, a környezetszennyezés nyomán bekövetkező klímaváltozás, és egy esetleges komolyabb vulkánkitörés miatti időjárás- és éghajlatváltozás rendkívüli veszélyeket jelenthet az emberiség számára – amire már volt példa a történelemben. Másik jól ismert, de vállrándítással elintézett probléma a drága energia miatti szegénység, környezetpusztítás, és társadalmi elégedetlenség.
Ma, ha egy komoly találmányról van szó, akkor azt gondoljuk, hogy az Egyesült Államokban, Németországban, Skandináviában, Hollandiában, esetleg Franciaországban találták ki. Nem véletlen; ezek mind protestáns országok. Sosem az jut eszünkbe, hogy Egyiptomban vagy Brazíliában, Spanyolországban vagy Indonéziában, esetleg Kínában vagy Indiában találnak föl valami jelentős dolgot. Ezek a kulturális hagyományok alapvetően jellemzik gondolkodásunkat, mentalitásunkat, és ma még a mi előnyünkre szolgálnak. De nem zárható ki, sőt remélhető, hogy egy napon Kínába ismét visszatér a kreativitás, ugyanúgy mint kétezer évvel ezelőtt. Hatalmas belső piacuk, olcsó munkaerő-tartalékaik miatt számunkra ez igen komoly kihívást jelent. Nem szabad azt hinni, hogy a vállalati terjeszkedés csak egy irányban működik, csak a mai fejlett országokból a fejletlenek felé. Ahogy a kínai éttermek, és éttermi technológia terjed az egész keleti és nyugati világban, nem kizárt, hogy más új technikák is terjeszkedni tudnak majd Kína felől a fejlettebb nyugati világba.
Az I. részben jó pár példát láttunk a technológiai innováció megakadására, az úgynevezett „befagyásos” folyamatokra. Kína történelmi méretekben a legnagyobb és legszomorúbb példa erre a folyamatra, és úgy tűnik, semmit nem tanultunk az egykori gazdag és hatalmas birodalom összeomlásának okaiból. (Ez az alamuszi, alig észrevehető „befagyási” folyamat már az élővilágban is tetten érhető. A dinoszauruszok árnyékában nem fejlődhettek az emlősök, csak kicsiny rágcsálók voltak, amelyek csupán éjszaka merészkedtek elő. Az őserdőben, a nagy fák árnyékában is gyenge az aljnövényzet, az életteret, a „piacot” már meghódított termékek gátolják az utánuk jövő, esetleg jobb technikák elterjedését.)
Kína történetében jó példát láttunk arra, hogy jó szándékkal létrehozott tudásalapú társadalom is megbukhat, lesüllyedhet. A vezetőkön, a vezetési kultúrán, a vezetők kiválasztásának módszerén sok minden múlik. A társadalom fejlődésének alapvető kritériuma, hogy vezetőit minden szinten (így a tudományban is) a legrátermettebb emberek maguk választhassák meg. Gondolja csak el: Ön rá bízná-e szívműtétjének elvégzését a szomszéd kertészre, vagy a bányász sógorára, akik egyébként rendes emberek? Bizonyára nem, mert nem értenek hozzá. Ön taníttatná-e a gyerekét félanalfabéta rakodómunkással – ha úgy egyébként rendes ember? Ön rábízná-e a pénzét egy rokonszenves szélhámosra? Bizonyára nem. Nos, a politikusokra, vezetőinkre pedig rábízzuk az egészségünket, gyermekeink jövőjét és pénzünket is. Ezért fontos tehát, hogy milyen alapon, hogyan választjuk meg őket, mert fontos a hozzáértésük, a mentalitásuk, az értékpreferenciáik. És olyan rendszer kell, ahol gyorsan kiderülhet az alkalmatlanság is.
A piacgazdaság és a demokrácia az a két alapvető fogalom, mely a megmérettetés lehetőségéhez, a legjobb áru és szolgáltatás kiválasztásához kapcsolódik. Ahogy Kína távolodott a piacgazdaságtól – kereskedelmi tilalmak, hajózás betiltása, ipar és kereskedelem fojtogatása, elnyomása –, úgy lassult az ország fejlődése. Demokrácia nyomokban sem létezett: az adózás kötelezettség volt, mely semmiféle joggal nem járt. Így senki nem szólhatott bele, mire költik a tőle elvett pénzt, és a vezetési hibákért, a korrupcióért senkit nem lehetett kérdőre vonni.
Ha az Olvasó némi hasonlóságot vél felfedezni mai világunkkal, az nem a véletlen műve. A történelmi lecke nagy tanulsága az, hogy a tudás, a szorgalom, a tehetség keveset ér demokrácia, piacgazdaság és jó szándék nélkül. Naivitás azt hinni, hogy mindezeket csak deklarálni kell, s aztán minden megy magától. A piacgazdaság és a demokrácia megvalósulása még a fejlettnek gondolt országokban is csak részleges (erről szólnak majd a további részek).
Kína esete jól példázza, hogy a tanult mandarinok pusztán hatalomféltésből nem engedték „fölnőni” a kereskedők és az általuk pártolt, támogatott feltalálók generációit. Erős párhuzamot lehet látni a mai fizikusok mentalitásával, akik a tudomány feletti vezető hatalmi szerepüket egyeduralkodó módon próbálják kisajátítani, és letiltani, megsemmisíteni azokat az eredményeket, amelyeket mérnökök és feltalálók érnek el. Ennek mértéke egészen tragikus. Az elméleti fizikusok mindent tudó írástudónak állítják be magukat, hasonlóan a nehéz vizsgákon átment kínai mandarinokhoz. Ez a „mandarinszemlélet”, amint láttuk, az intrikus eunuchokkal (a kor politikusai) kombinálva gazdag birodalmat tett tönkre.
Kína történelme jó példát ad a hosszú távú és rövid távú érdekek ütközéseire is. Jól láttuk, hogy a császárok elég gyakran palotaépítésekre, hárembővítésekre és nem gátépítésre, vagy a hadsereg megfelelő fejlesztésére fordították az adójövedelmeket. A példa azt mutatja: még akkor is érdemes hosszú távú befektetéseket tenni, amikor nem egy negyedéven belül térül meg a haszon. Kínában az acélgyártás kifejlesztése, a porcelán tökéletesítése, a kitűnő hajók, a vízi- és szélmalmok kifejlesztése, a fekete himlő elleni védekezés kikísérletezése sok-sok generáción át szolgálta az emberek érdekét. Az adott pillanatban azonban kevesen voltak, akik megértették ezeknek az erőfeszítéseknek a hosszú távú hasznát és érdemét.
Hosszabb távon nincs más kiút a fejlődés fenntartására, csak az embereknek, az állampolgároknak az aktív részvétele, felelősségtudatos fellépése, a megfelelő, technikailag képzett vezetők kiválasztása az, ami hosszabb távon jelentős életszínvonal-emelkedést hozhat. Épp elég példát mutatott a kínai történelem is a korrupt és tehetségtelen vezetőkre, de a legrosszabb mégis a jó szándékú tehetségtelenség, mert ez rendkívül megtévesztő lehet, ezt a legnehezebb felismerni. S ez az, amivel mai történelmünkben a leggyakrabban találkozunk.
Erre jó példa a közelmúltból India függetlenségi harca, és Mahatma Gandhi gondolkodása. Gandhi, akit sok tekintetben ma is hatalmas erkölcsi tekintélynek tartunk, egészen durva gazdasági hibákat vétett. Úgy vélte, hogy a brit elnyomás alól elég felszabadítani Indiát, és akkor automatikusan minden jóra fordul. Úgy gondolta, hogy ennek legjobb módja a brit fejlett technológiai áruk bojkottálása és a sajátos indiai háziipar felélesztése. Ez a szemlélet teljesen áthatotta az indiai ellenállási mozgalmat a 30-as évektől kezdve, és mire kivívták a függetlenséget, ez a haladás-ellenesség teljes mértékben visszavetette India alig bimbódzó iparát. Így az éhínség állandó maradt, a szegénység pedig évtizedekre állandósult. A Gandhi iránti tisztelet ma is töretlen, az önállóságra, az innováció-ellenes fellépésére vonatkozó kritikákat ma sem lehet hallani, és ez a fejlődésellenes magatartás még ma is jelentős mértékben hátráltatja India fejlődését. Sok tekintetben Kína hátrányosabb helyzetből indulva, de gyorsabban fejlődve ma is megelőzi Indiát sok tekintetben.
Kína és kisebb részben India tragikus történelme számos tanulságot kínál számunkra. Jó lenne, ha az elkövetett hibákból tanulnánk, és nem kellene újra és újra megismételni az innovációnál, a vezető-kiválasztásnál, a tudásgazdálkodás elnyomásánál megjelent millió és millió kisebb-nagyobb tévedést – e téves utak nyomát, sok milliárd ember nyomora és halála jelzi.