I. rész: Tesla Hullámai (Tesla autójának titka)
A szimmetria-térkép
A felejtés kultusza
Nemlinearitás
Heavisiside
A világ nem lineáris
A szolitonkeltés szigorú szabályai
A nagyító transzformátor
Hullámok hátán
A rablóbárók világa
Carneige
Morgan
Eksztázis
A telefoncsata
Ha… (1)
Élve eltemetve
Az orosz radar
Eső “alatt” köpönyeg
Borotvaélen
A múlt jövője
II. rész: Kína (A tudás és a tudatlanság birodalma)
Tudás és társadalom
Ha… (2)
A kínai mentalitás
Kína technikája
A kínai társadalom
Konfuciusz mester és tanai
Szun-Ce mester tapasztalatai
A tudás országa
Élet a Mennyei Birodalomban
Akbar – India legjobb uralkodója és Timur Lenk – a véreskezű
Birodalmak élete és halála
Az antikithérai óraszerkezet
A kínaiak előnye
A porcelán
Kínai találmányok
A vas és acél országa
Papírország
Trükkös találmányok
Orvosi tapasztalatok
A hajózás
Eszes alattvalók, ostoba császárok
Az elsőtől az utolsó császárig
Róma és a kínaiak
Az öreg császár szerelme
A mongol hódítás
A Mingek története
Zenit és nadír
A mandzsu uralom
Borotvaélen
A japánok hanyatlása és tündöklése
Az alámerülés
Mire tanít a múlt?
III. rész: Mágnesek vonzásában
A Gary-motor
A szimmetria lényege
A természet talányai
Milyen bizonyíték van az energiamegmaradásra?
A megmaradási tételek
A kísérletezés határai
Elektrodinamika és szimmetria
Gary szellemes eljárása
Ha… (3)
A XX. század mágnese készülékei
Az impulzusmegmaradás megsértése
Semmit sem tanultunk, semmit sem felejtettünk
Visszatekintés
IV. rész: A fekete arany
A világ olaja
Az olaj világa
Ha… (4)
Az olaj mint fegyver
Ha… (5)
V. rész: A horizonton túl… (Mit lehetne még felfedezni?)
Speciális gravitációs kísérletek és eredmények
A speciális relativitások alapjai
Geometriák alapjai
Fizika és geometria
Ha… (6)
Porszemcsék tánca
Az atommagok alakja
A vákuum energiájának megcsapolása
Tanultunk-e hibáinkból?
Függelék
Ajánlott irodalom
Rövid ízelítő az egyes fejezetekből
I. rész: TESLA HULLÁMAI (Tesla autójának titka)
1912. szeptember 29-én egy hullát dobtak az Angliába tartó komphajó fedélzetéről a csatorna jeges vizébe. Rudolf Christian Karl Diesel, a róla elnevezett dízelmotor feltalálója ezen a napon tűnt el nyomtalanul az átkelőhajó fedélzetéről. Senkinek se legyenek kétségei: felszállni sokan látták, leszállni senki sem. A német nyelvű életrajzi források csak annyit említenek meg, hogy a hosszú munka valószínűleg felőrölte idegrendszerét és öngyilkos lett, a csatorna hideg vizébe vetette magát. Az angolszász irodalom mértéktartóbb, csak a száraz tényt közlik. Valóban elutazna valaki Németországból csak azért, hogy a csatornába ölje magát? Egészen más dolgot kell keresni a háttérben.
Diesel mint sikeres mérnök, ekkor már bizonyította találmányának létjogosultságát, hiszen egy minden eddiginél jobb, olcsóbb, nagyobb hatásfokú belső égésű motort talált föl. Ennek segítségével például meg lehetett duplázni a tengeralattjárók hatósugarát, négyszer nagyobb területet tudott ellenőrizni egy-egy hajó, mintha közönséges benzin üzemű belső égésű motort használtak volna. A dízelmotor előnye a hagyományos Otto-motorral szemben nyilvánvalóvá vált, ezért hívta meg a brit Admiralitás Dieselt, hogy tárgyaljanak motorja megvásárlásáról. Ezt a német titkosszolgálat nem hagyhatta, és akcióba léptek: a feltaláló élete árán is meg kellett akadályozni a brit terveket. És így is történt. Diesel meggyilkolása volt az első, olyan ismert eset, amikor egy hatalom meggyilkoltatta feltalálóját, tehetséges polgárát azért, hogy ne terjedhessen el egy találmány.
Ideiglenesen persze hatott a lépés; a német tengeralattjárók messze jobbak lettek, mint a kortárs Anglia tengeralattjárói, és hosszú ideig igen komoly fejfájást okoztak az angol Admiralitásnak. Egy időre tehát célt ért a gyilkosság, a dízelmotor elvét azonban már nem lehetett kizárólag német keretek között megtartani. Már túlságosan sok mozdony és hajó futott dízelmotorral, már nem lehetett „visszanyomni a fogkrémet a tubusba”.
Diesel meggyilkoltatásával ma sem dicsekszik a német titkosszolgálat. Az angolok sem kérkednek vele, hiszen nyilvánvaló, hogy az ő meghívásuk okozta a feltaláló halálát, és ezért a nagyközönség szinte teljesen tudatlan arról, hogy milyen dicstelen halál jutott Dieselnek. Akkor, amikor autóbuszon utazunk, vagy dízelmozdony húzza a vonatunk kocsiját, általában nem gondolunk sem a dízelmotorra, sem megalkotójára. Igaz, arra sem gondolunk, hogy a Diesel által fémjelzett korszak, a viszonylag olcsó olaj korszaka is a vége felé közeledik.
Amikor Dieselt meggyilkolják, az I. világháború előestéjén vagyunk. Példátlan béke honolt az európai kontinensen, bárki átmehetett bármely országba, ott letelepedhetett, bankszámlát nyithatott, pénzforgalmat bonyolíthatott. Oly mértékű volt a békés egymás mellett élés, a globalizáció, ami azóta is példa nélküli a történelemben. Mégis, a háború árnyékát már régóta előrevetítette az angol-német rivalizálás. Eleinte még csak kifütyülték egymás sportolóit a különböző rendezvényeken, vagy a politikusok tettek homályos célzásokat arra, hogy nincs elég nyersanyag, és hogy el kellene már dönteni, hogy melyik nagyhatalom lesz Európa vezető ereje. Úgy gondolták, hogy ezt a kérdést a flották fogják majd eldönteni, és nem népszavazás vagy a tudomány.
Rendkívül optimista, példátlanul dinamikusan fejlődő korszakot zárt le az I. világháború kitörése. Ilyen példa nélküli fejlődést, mint az 1890-es évektől az 1910-es évek közepéig, sem előtte, sem azóta nem látott az emberiség. A fejlődés szinte korlátlannak tűnt. A meggyilkolt Diesel csak az egyik figurája volt a kor feltalálóinak, hiszen ekkor volt a csúcson az elektrotechnika két óriása: a monarchia szülötte, Nikola Tesla, és az Egyesült Államok zsenije, Thomas Alva Edison.
Az 1890-es évektől kezdve minden évben több olyan találmány valósult meg, melyek máig is befolyásolják életünket. Csak néhány példát említek: 1890-ben kapta meg James Dewar és R. Redwood amerikai kémikus az olaj kracholására szolgáló szabadalmát. Ez a szabadalom nyitotta meg az utat a modern nehézolaj-iparhoz, ez tette gazdaságossá a nehézolaj-származékok kinyerését és feldolgozását. De ugyanekkor tökéletesítette George Eastman a fényképezőgépet, tömegesen kezdett terjedni a tekercsfilmmel működő olcsó kamera. Elkészült az első mozgófilm, és Holerith gépekkel lehetségessé vált az első nagy tömegű adatelemzés. És 1892-ben szabadalmaztatta Rudolf Diesel német mérnök azt a motort, melyben nincs szükség gyújtásra, hiszen a levegő összenyomásával olyan magas hőmérséklet hozható létre, hogy a bespriccelt olaj magától meggyullad. „Mindössze” tízévi kutatómunkára volt szükség, hogy a 34 éves német mérnök elgondolása, a gyakorlatban is használható, öngyulladásos, nagy hatásfokú gép elkészülhessen.
II. rész: KÍNA (tudás és a tudatlanság birodalma)
A szent föld felszabadítására indult keresztes hadjáratok során a páncélos lovagok néha végzetes meglepetéssel találkoztak. Áthatolhatatlannak hitt páncéljukat könnyűszerrel vágta át néhány arab harcos kardja, baltája vagy lándzsahegye. Ezek a könnyű, halálos élű harci eszközök tőből vágták le a lovagok karját, beszakították páncéljukat. A nagyritkán zsákmányul ejtett fegyverek felületén egészen furcsa mintákat láttak, melyek leginkább a hegyi patakok örvényeire hasonlítottak. Mivel ezt a különleges mintázatú acélfegyvert állítólag Damaszkuszban készítették, a keresztes lovagok damaszkuszi pengének nevezték el. A keleti világ másik nagy csodáját, a kínai selyemből készült, kézzel elszakíthatatlan kendőket a levegőben röpülve vágta el ez a penge. Ilyet európai kardokkal nem lehetett megtenni, bármennyire is élesre voltak köszörülve. A damaszkuszi penge egyszerre volt rugalmas és borotvaéles. Akinek ilyen fegyvere volt, és bánni is tudott vele, legyőzhetetlen lett. Ám igen kevesen tudták a fegyver készítésének titkát, és igen kevés készült ebből a csodálatos acélból.
Bár Damaszkusztól Indiáig több helyen is készültek ilyen fegyverek, a titok mégis csupán maroknyi kovácsmester kezében maradt. A damaszkuszi pengék titka azonban a mesterekkel együtt sírba szállt, az 1800-as évektől kezdve többé nem készült egyetlen példány sem. Lám, létfontosságú technológiák szűnhetnek meg, veszhetnek el az idő homályában, talán mindörökre. (Európában is voltak ilyen titkok, például a viking kardok kovácsolásának titka is örökre elveszett. Egyedül Japánban maradt fenn a kardkészítés sokáig titkos művészete.) Csak most, az ezredforduló táján sikerült megfejteni a legkorszerűbb kutatási, metallurgiai módszerek segítségével, hogy mi módon is készülhettek a damaszkuszi pengék.
Szerencse, kitartás, szorgalom, találékonyság egyaránt kellett ahhoz, hogy a különleges tulajdonságok felbukkanjanak. Azok a valószínűleg előkelő származású, gazdag muzulmán harcosok, akik meg tudták fizetni e csodálatos pengék árát, úgy gondolkoztak, hogy elég, ha csak nekik van ilyen szablyájuk, elég, ha csak ők legyőzhetetlenek. Ha minden szaracénnak, arabnak lett volna ilyen fegyvere, az halálos csapás lehetett volna Európának. És amennyire megállíthatatlannak tűnt a muzulmán terjeszkedés, talán az egész eurázsiai kontinensnek is. A muzulmán hercegek gondolhattak volna arra, hogy megszervezzék a tömeggyártást, és így legyőzhetetlenné tegyék a muzulmán világ hadseregét. Ehhez azonban gépesíteni kellett volna a gyártást, és ez a kor technikai szintjén talán megoldhatatlannak bizonyult, hiszen a technológiai paraméterek betartása, a minőségbiztosítás ma is a gyártások legnehezebb fázisához tartozik.
A muzulmán világnak egyszerűen szerencséje volt, mert néhány kovács rájött arra, hogy az indiai vasbányákból származó, vanádium-szennyezést tartalmazó nyersvasból úgy lehet ilyen csodálatos tulajdonságokkal bíró kardot készíteni, ha sokszor, rétegesen átkovácsolják, és például üveget, vagy bizonyos növényi leveleket adnak hozzá megfelelő, nagyon pontosan előírt hőmérsékleten. Így kerülhetett szilícium, és például foszfor az acél anyagába, ami egyszerre adta meg a penge hihetetlen keménységét és meglepő rugalmasságát is. A titok abban rejlett, hogy két különböző tulajdonságú vasötvözetet egymás mellett levő kis zónákba kellett megmunkálni, és ez a két összetevő, két eltérő kristályszerkezet adhatta a keverék acélt. Ha csak a rugalmas acélötvözetet készítették volna, akkor ugyan hajlékony marad a penge, de nem elég éles, nem vágja át az ellenfél páncélját; ha pedig igen kemény, erős az acél, akkor a páncélt átüti, de el is törik a penge. A két tulajdonság egyszerre, együtt azonban védhetetlen fegyvert kovácsolt ebből az acélból. Egy kis mennyiségben vanádiumot tartalmazó vasércötvözet volt a másutt nem található alapanyag, és sok-sok szerencsével, sok-sok selejt és kudarc árán aztán kialakult a gyártási technika is.
Egyedül Japánban tudták megközelíteni ezt a minőséget, rituális célokra még ma is gyártanak ilyen pengéket. A japánok másként használták fegyvereiket mint mi, ők gyakran azzal a mozdulattal vágták le az ellenfelet, ahogy kirántották a kardot a tokjából: aki a gyorsabb, az volt a győztes. Az Európában szokásos kardpárbajok ismeretlenek maradtak, a jobb japán acél másfajta vívási technikát tett lehetővé, s ez másféle harci morált és stílust alakított ki. Ám a kardkészítés, a jó minőségű acél elkészítésének tudománya, ott sem párosult például jó varrógépek vagy kitűnő ekék készítésének óhajával, tudományával. Talán alantas dolognak tartották, nem volt fontos. A tudás és a tudatlanság ezekben a félig-meddig technikai társadalmakban is együtt létezett.
A kovácsmesterek legjobbjai tudták, hogyan kell a pengéket elkészíteni, de azt már nem, hogy mitől, miért lesz a penge olyan kiváló, hiszen senkinek sem volt elektronsugaras mikroanalízisre is alkalmas elektronmikroszkópja. Semmit sem tudtak a cementitről, a dentrites keményedéses kiválásról, nem tudták, hogy köbös és lapcentrikus kristályok eltérő, egymást kiegészítő fizikai tulajdonságokat hozhatnak létre. A középkor csodálatos kardkészítő kovácsai úgy dolgoztak, mint a szakácsok: a szakács ismeri a receptet, de nem ismeri a biokémiát és a biofizikát; nem tudja, hogy mi történik a főzés és sütés folyamán. Az ilyen folyamatok pedig nagyon sérülékenyek. Ha valami egy kicsit is megváltozik, például eltérő lesz valamelyik nyersanyag összetétele, akkor már nem lehet reprodukálni az eredeti eredményt. Sérülékeny az empirikus tapasztalatra, a hiányos tudásra épülő gyártási folyamat.
III. rész: Mágnesek vonzásában
A klasszikus fizika, a természettudomány leghasznosabb területe, immár négy generáció óta halott. Az utolsó befogadott és elterjedt kísérleti eredmény Hertz felfedezése volt a transzverzális elektromágneses hullámokról. Más, izgalmasabbnak tűnő irányok felé indult a kutatás azokban az években. A hősugárzás, a radioaktivitás, az anyag szerkezetének feltárása valóban fontos és hasznos is, de a klasszikus fizika fejlődése megállt e hangsúlyeltolódások, irányváltások miatt. Pedig Maxwell halálának évében, 1879-ben írásos szabadalom is született egy olyan jelentőségű felfedezésről, mely méltán kerülhetne Volta, Ampère, Faraday vagy Henry munkája mellé.
A Wesley Gary-féle mágneses motorról és generátorról van szó, mely kimutathatóan többletenergiát termelt. Míg Orffyreus gépének belsejéről nem maradt meg információ, sőt alapötletét sem ismerjük; Gary szabadalma fennmaradt, sőt számos, hasznos háttér-információt is ránk hagyott. Míg Orffyreus eredményeit senki más nem ismételte meg, Gary gépének elveit (tőle függetlenül) legalább tucatszor újra és újra felhasználták, mégsem tudtak elterjedni ezek a szerkezetek. A helyzet ma így ismét erősen emlékeztet a Ming birodalom összeomlás előtti pillanatára.
A Gary-motor
Wesley Gary találmányáról két forrás maradt fenn. A Harper’s Monthly Magazin 1879. márciusi számában, a 601-605. oldalon részletesen beszámoltak a találmányról. A másik forrást (a kor szokásának megfelelően kézzel írott szabadalmi leírás) a kanadai szabadalmi hivatal ábrákkal, másolatban őrizte meg. A források szerint Gary kétféle készüléket fejlesztett ki. Amit gyakran mutogatott, az egy szabályszerű mágneses örökmozgó volt, amelyben csak mechanikai alkatrészeket és patkómágneseket alkalmazott. A szabadalmaztatott készülékén viszont tekercs is található. Ez a készülék az izgalmasabb, mert egyszerű és igen szellemesen mutatja az alapelvet.
Elöljáróban annyit, hogy a mechanikus Gary-féle készülék néhány patkó alakú állandómágnesből, egy pár lágyvasból és néhány kisméretű, kétkarú emelőből és laprugóból állt. A feltaláló sok éves munkával tudta elérni, hogy készüléke legalább a súrlódás legyőzésére alkalmas legyen, azaz külső beavatkozás nélkül állandóan billegni tudjon, és így éjjel-nappal, megállás nélkül működjön, mozogjon. Gary a gépet többször, több helyen bemutatta. A megadott kanadai szabadalom ugyanezen az elven alapult, de állítólag nagyobb teljesítmény leadására volt képes. A szerkezet részletes bemutatása előtt – a Harper Magazin fenti cikke alapján – nézzük meg, hogy ki is volt Wesley Gary, és hogyan jutott erre az eredményre.
1837-ben született az Egyesült Államokban, apja lelkész volt (Tesláéhoz hasonlóan), azaz a kis számú művelt értelmiségi közé tartozott abban a korban. Gary édesapját is, mint minden kortársát, a távíró és az elektromosság tartotta lázban. Kilencéves fiának gyakran beszélt az elektromágnesességről, próbálta megmagyarázni a távíró működését. Ahogyan már az I. részben is említettük, a távíró volt az első, igen gyorsan terjedő találmány, amely alapvetően megváltoztatta az információ-terjedés sebességét, és rendkívüli módon felgyorsította az üzleti ügyek intézését is. Gary apja vásárolt is elektromágneses gépeket, és így szemléltette a fiúnak és ismerőseinek a természet új csodáit.
A tanulékony és éles eszű fiú fantáziáját fölkavarta a természet új, misztikus jelenségsorozata – ahogy később újságíróknak elmondta –, úgy érezte, hogy a világ egyik legnagyobb, legizgalmasabb erőhatásával találkozott. Az ifjú Gary először művészi pályára szeretett volna menni, de barátai lebeszélték, mondván, az legalább olyan haszontalan és értelmetlen dolog, mintha valaki örökmozgót akarna építeni. Mivel mielőbb pénzt akart keresni, favágónak szegődött el.
Abban a korban a motoros fűrész még ismeretlen volt, a favágók baltával és fűrésszel dolgoztak. Az erdőben dolgozó emberek télen egy jellegzetes ruhadarabot viseltek, a lemberdzseket, ami meleg volt, és jól is mozoghattak benne, s úgy fordíthatnánk, „favágó Jóska”. Hősünknek azonban nem volt lemberdzsekje, és a több éves munka során reumája alakult ki, ami lehetetlenné tette, hogy kemény fizikai munkát végezzen élete hátralevő részében. Ez a betegség fordulópontot jelentett életében. A család orvosa azt tanácsolta, hogy valami másféle foglalkozás után nézzen, talán lehetne lelkész, miképpen atyja és testvére is. Erre azonban nem hajlott, mert nem volt a szavak mestere kétkezi, gyakorlatias ember lévén. A doktor ekkor azt javasolta, hogy találjon fel valamit, mert szerinte Garyt az Isten is feltalálónak teremtette.
IV. rész: A fekete arany
Az energia fontosságát csak akkor érthetjük meg igazán, ha elképzeljük, hogy milyen lenne az élet nélküle. Tegyük fel, hogy az energiaszolgáltatás eltűnik az életünkből. Nincs többé benzin, nincs villanyáram és nincs szén. Nem szólnának a telefonok, nem működnének a számítógépek, a kórházak, a hivatalok, leállna a termelés, a kerékpárok kivételével megállna a közlekedés. Civilizációnk technikai része néhány óra alatt teljesen megbénulna. Az energiaellátás tehát stratégiai fontosságú, nemzetbiztonsági kérdés, így minden ember számára alapvetően fontos, hogy mennyire megbízhatóan lehet energiához jutni, és hogy mennyiért. Az olajárak mögötti manipulációk, melyek államok sorsát, többmilliárd ember életét befolyásolják, csak kevesek döntésének eredményei. Az igazi hatalom az ő kezükben van, ők ma a föld igazi urai, mert az olaj körül forog a világ…
Mindannyian tudjuk, hogy jelenlegi energiahordozóink mennyisége véges, de azt hisszük, hogy ezzel majd csak a távoli jövőben kell foglalkozni. Valóban vannak megújuló energiahordozóink, ilyen például a vízenergia. Szénkészleteinket pedig fűtésre és elektromos energia termelésére még hosszú ideig tudnánk használni. De autónkat már nem hajthatjuk szénnel. Az atomenergia is rendelkezésünkre áll, de csak hő és villanyáram termelésére használható. A fejlettebb országok energiaellátásuk nagy részét a szénhidrogének (földgáz, kőolaj) átalakításával szerzik. Hogy ebből mennyi van még tartalékban, ez a legtöbb ember számára ismeretlen.
Minden azt mutatja, hogy egyedül a tértechnológia módszerei alkalmasak olcsó, szennyezésmentes, mennyiségi korlátozás nélküli, rugalmas energiaellátásra. Ha ma fogyna el az olaj, egyetlen valós lehetőségünk lenne: sok gázhűtéses, úgynevezett golyós atomreaktort építeni – ami a legfejlettebb és valóban veszélytelen konstrukció –, valamint elektromos autók és központi fűtés segítségével lehetne a nagyvárosokat szinten tartani, a kisebb településeknek, tanyáknak pedig maradna a napenergia, vagy amit el tudnak tüzelni az erdőn, mezőn talált hulladékból. Ez a megoldás a fejlődésre teljesen alkalmatlan. Mi a biztosítékunk arra, hogy még sokáig viszonylag olcsó áron juthassunk olajhoz és földgázhoz? Ha alaposan megvizsgáljuk a kérdést, a válasz: semmi. Az olajra alapozott fejlődés nem fenntartható fejlődés.
A világ olaja
Valószínűleg ezzel a problémával súlyának megfelelően csak akkor foglalkoznak majd a kormányok, ha az energiaárak miatt feldühödött emberek féltéglái már a parlamentek ablaküvegeit törik be. Nem biztos, hogy ez csak a távoli jövőben eshet meg. Olajipari szakértők tudományos folyóiratokban közölt cikkei mutatják: a vég közel van.
2001-ben jelent meg Kenneth S. Deffeyes, princetoni geofizikus professzor könyve Hubbert’s Peak címmel, melynek alcíme „The Impending World Oil Shortage”, azaz „A közelgő világméretű olajválság”. A geofizikus professzor egyértelmű figyelmeztetése a következő: az olajkutak hozama és a tartalékok ismeretében 2005 és 2009 között elkerülhetetlenül tetőzik a föld olajtermelése.
Az előrejelzéséhez használt módszer hasonlít ahhoz, amit M. King Hubbert, a Shell geofizikusa az 50-es években alkalmazott az Egyesült Államok olajtermelésének előrejelzésére. Hubbert 1956-ban az addigi adatok elemzéséből arra a következtetésre jutott, hogy körülbelül 1970-ben elérik a kitermelési csúcsot az Egyesült Államokban, ezután már csak egyre kevesebb nyersolajat tudnak kibányászni.
1956-ban, amikor még tömegesen gyártották az igen nagy fogyasztású autókat, senki nem vette komolyan ezt a figyelmeztetést. 1970-re azonban a jóslat bevált, a termelési csúcs elérkezett, és 1973-ban kirobbant az olajválság. Hiába termelt az összes olajkút maximális kapacitással, hiába nyitották meg a tartalék kutakat is, olyan sok kút apadt ki, vagy termelt csökkenő kapacitással, hogy az össztermelés jelentősen csökkenni kezdett. Az Egyesült Államok olajbehozatalra szorult, napról napra többet és többet importált; ez pedig alapvetően megváltoztatta gazdasági mérlegét. A kontinensnyi ország egyre jobban eladósodott, ez inflációt gerjesztett, ami gazdasági válságot idézett elő. Hosszú évek kemény munkájával, a hadi- és az elektronikai ipar fejlesztésével, a termelékenység növekedésével sikerült úrrá lenni a gazdasági válságon.
V. rész: A horizonton túl… (Mit lehetne még felfedezni?)
Bár a taoista szerzetesek már kétezer évvel ezelőtt repkedtek sárkányrepülőikkel, a XIX. század második felében sokan gúnyolták azokat az európai fantasztákat, akik (mit se tudva a kínaiak eredményeiről) újra nekiláttak a régi álom megvalósításának. Kudarc kudarcot követett, igen sokan haltak meg a kísérletek során. De nem adták fel. 1865-ben a francia de Louvrier sugárhajtású repülőgépre kért és kapott szabadalmat. Megvalósítani nem tudta, mert a technikai fejlődés csak két emberöltő múlva ért el erre a szintre. Addig a sugárhajtású repülőgép álom volt csupán…
1899-ben Charles H. Duell, az USA találmányi hivatalának elnöke levelet írt McKinley elnöknek (emlékszünk még: McKinly halálát egy golyó okozta, amit az orvos – a röntgengépet haszontalannak vélve – nem talált meg), s arra kérte, hogy számolják fel a hivatalt mert „amit fel lehetett találni, az már mind fel van találva”. Tehát már semmi nincs a horizonton túl…
1903-ban A. Michelson (a Michelson–Morley kísérletből ismert a neve) a következő kijelentést tette: „A fizika tudományának valamennyi alapvető törvénye és tétele már fel van fedezve, és ezek a törvények oly szilárdak, hogy rendkívül csekély annak a valószínűsége, hogy valaha is kiegészítésre szorulnának.” Tehát semmi nincs a horizonton túl…
1928-ban, a kvantummechanika nagy fordulatának lezárásakor Max Born, Einstein munkatársa kijelentette: „A fizika tudománya hat hónapon belül lezáródik.” Tehát semmi nincs a horizonton túl… Sajnos, bizonyos szempontból igaza lett. Az intézményes tudomány keretein belül alapvető elméleti újdonság azóta nem született. A tudomány mint módszer a kísérletező emberek utolsó reménye. A tudomány mint intézmény az emberek reménytelen utolsó kísérlete
Mint láthattuk, nem kapunk választ az intézményrendszer kiszolgálóitól, hogy milyen új felfedezések jöhetnek még. Kérdeznünk magától a természettől kell, de a kérdést csak saját nyelvén lehet feltenni – ez a nyelv: a szimmetria. Sok mindent felfedeztünk már, de alig került be valami a tankönyvekbe, a kutatók gondolkodásába, eszköztárába.
A természettudomány a természetben levő szabályszerűségek elméleti és kísérleti vizsgálata. Vajon képesek vagyunk-e arra, hogy az összes elképzelhető lehetőséget újra és újra felismerjük és ellenőrizzünk, s ha valami sikerül, eredményeinket elfogadtassuk, akkor is, ha azok még oly meglepőek? Ezek a természettudomány legfájóbb és egyben alapvető kérdései. Az eddigi példákból azt láttuk, hogy felületességből, rutinból vagy előítéletek miatt, gyakran hibás feltételezésekből indulunk ki, s ilyenkor a végeredmény is csak rossz lehet. Mindebből az a tanulság, hogy minden feladat kezdetén: bizonyítsuk a feltételezéseket!
Nézzünk erre egy példát: azt tanuljuk, hogy az állandó mágnes mindig vonzza a lágyvasat. És valóban, ha egy mágnesrúd vagy mágnespatkó elé szöget teszünk (bárhogy helyezzük el a szöget), az mindig a mágneshez fog ugrani. Ám van legalább egy kivétel. Ha egy kör alakú (a hangszórókhoz gyakran használt) ferritmágnes geometriai tengelyébe egy 2-3 mm átmérőjű üvegcsövet teszünk, és abba belepottyantunk egy 10-12 mm hosszú vasszöget, azt vesszük észre, hogy lesz olyan tartomány, ahol a mágnes nem vonzani, hanem taszítani fogja a lágyvasat: a vasdarab lebegni fog a mágnes fölött. Valószínűleg ez az egyetlen eset, amikor a mágnes taszítja a lágyvasat, és ez is csak a tengelynek egy szűk zónájában igaz.
Ez a példa jól jelzi az alapvető gondokat a természettudományban: nincs minden zug alaposan átkutatva, s ahol szokatlan, váratlan az eredmény, ott a tudomány mint intézmény most nem befogad, hanem elhárít. Így valójában azt sem tudjuk, hogy mit nem tudunk. A szimmetria-térkép pontosan arra mutat rá, hogy hol keressünk még új jelenségeket; nem a véletlen szerencsében kell bízni. A klasszikus elektrodinamikában ugyanis mindig véletlenül születtek új felfedezések: Volta, Ampère, Faraday munkássága, vagy az elektrosztatikus hatások megismerése sorozatos véletlenek összjátéka volt. Maxwell korától kezdődhetett volna a szisztematikus, módszeres keresés, ami Hertz munkájára már jellemző volt.
A Tesla-féle longitudinális hullámokat már nem tudta befogadni a természettudomány, sőt ezen a ponton le is állt a tervszerű keresés. Mindez azért történhetett, mert hiányzik egy egységes szemlélet: a szupertörvények, azaz a szimmetriák szerepének megértése. Ezek mutatják a mechanikában, az elektrodinamikában, a gravitációnál fellelhető átfogó törvényszerűségeket, melyek mindenütt előfordulnak. Az energia-megmaradás kapcsán is láttuk, hogy a kísérleti megalapozás hiányos, részben technikai, de elsősorban a felsorolt szemléleti okok miatt. Ezért sajnos nem mondhatjuk azt a klasszikus fizikáról, hogy széles elméleti háttérrel és kísérleti szigorral megalapozott, sziklaszilárd tudományág. Mindenütt tetten érhető a kritikai gondolkodás hiánya, és ez tetszik, nem tetszik, támadás a természettudomány ellen.
Egely Kft., 2002. (Változatlan utánnyomás 2004.)
ISBN: 963 202 683 7
Ára 2.730,-Ft
