22 ápr Egely György gondolatai dr. Horváth István pere kapcsán (2. rész)
Tudják, merik, teszik… II.
Bűnösök közt cinkos, aki néma
A halál ideje nincs kőbe vésve…
Semmelweis korában, az 1860-as években már tudtunk volna antibiotikumokat tömegesen előállítani – legalábbis technikailag. Az első egyszerű mikroszkóp már az 1600-as években megszületett, a parányi élőlények, a baktériumok világába bepillantást nyerhettünk. Aztán minden jó kétszáz évre feledésbe merült. Újra fel kellett találni a mikroszkópokat, újra fel kellett fedezni a baktériumokat, és azonosítani gyulladást keltő hatásukat.
Az I. világháborúban a legtöbb katona nem közvetlenül a lövések és szúrások miatt halt meg, hanem az azokat követő fertőzésekben. Évtizedek teltek még el, míg az angol Florey (és nem Fleming!) vasakarattal megvalósította az antibiotikumok kutatását és tömeggyártását. A szappan, a vízvezeték és a szennyvízelvezetés óta ez a találmány lendített legtöbbet az egészségügyön. Tudjuk, milyen sok nagy koponya, művész és uralkodó halt meg fiatalon egyszerű sebfertőzés vagy tbc-fertőzés következtében. Azt gondolnánk, ez a sok százmillió ember nem pusztult el hiába, tanultunk sorsukból. Hiszen a történelem nagy leckéje: jóval többen vesztették életüket járványokban, betegségekben, mint háborúban.
Logikus lenne, ha emiatt többet költenénk betegségmegelőzésre és gyógyításra, mint tömegpusztító fegyverekre. De mindig az ellenkezője történik.
Az iskolában persze csatákról meg királyokról tanulunk, Florey-ról én is az 50-es éveimben olvastam először. A betegségek megelőzése az egyetlen kiút a gyógyíthatatlan magyar egészségügy számára. A csapból is folyik (jogosan), hogy vészhelyzetben van az egészségügy, kevés az orvos, külföldre mennek a rosszul fizetett dolgozók. A magyar egészségügy akut problémáit már nem lehet megoldani a jelenlegi kereteken belül. De ebből a keretből ki lehet lépni. Tekintve, hogy az egészségügy kapacitását nem az influenzajárványok és kéztörések kötik le, hanem a daganatos betegségek, valamint a szív- és érrendszeri bajok, látszik a kiút is. A megoldás a probléma megszüntetése. Ha nincs szív-, érrendszeri és daganatos betegség (vagy legalábbis töredéke a mostaninak), akkor az egészségügy óriási tehertől szabadul meg. Ahogy a tbc-t is le lehetett küzdeni antibiotikumokkal, ugyanúgy meg lehet szabadulni az infarktustól és a stroke-tól olcsón, mellékhatások nélkül, s immunerősítőkkel, megfelelő mennyiségű vitaminnal a daganatos betegségektől (nem elhanyagolva persze a lelki tényezők fontosságát).
De csak akkor, ha hagyják. Hiszen sokan meghalnak rákban, néhányan viszont jól megélnek belőle… Ők, ha a szükség úgy hozza, akár bérgyilkost is felfogadnak, mint a Welsz-ügy kapcsán sejthetjük.
Míg Horváth professzor mögött ültem a tárgyaláson, végig azon morfondíroztam, hogyan fajulhattak idáig a dolgok. Mitől süllyedt ilyen mélyre a társadalom, miért e katasztrofális tömeghalál? A háborúk és a holokauszt sem voltak megírva a csillagokban, mind sorozatos emberi aljasságok következményeként történt. A párhuzamok nyilvánvalóak. Az emberi faj, sajnos, tragikusan ostoba, így a hibái (apró módosításokkal) újra és újra ismétlődnek. Oly sok védőrendszert tart fenn minden szervezet, társadalom, jelentős anyagi áldozatok árán, de a valóságban mindez fabatkát sem ér… Berendeztünk egy társadalmat, elvileg rengeteg biztonsági szinttel és védekezési mechanizmussal, amelyek mindegyike – egymással összefogva – ellenünk fordult, mint egy rákos daganat, mely elpusztítja a gazdáját, akiből táplálkozik. Ez a bírósági eljárás úgy tükrözi beteg, korhadt társadalmunkat, mint csepp a tengert.
Hiszen van nekünk Alaptörvényünk, benne az élethez és egészséghez való joggal, a szabad véleménynyilvánítás jogával, jogegyenlőséggel stb. – s éppen az ellenkezője valósul meg. A bíróságnak ezeket kellene betartani és betartatni, de nem teszi. A politikusok elvileg a közakaratot képviselik (demokrácia?!), ám a gyakorlatban sokan közülük nem így cselekednek.
Van közpénzen eltartott kutatógárda és Akadémia, melynek kutya kötelessége lenne legsúlyosabb betegségeink okainak feltárása, gyógyítása. De ezek a névtelen feljelentések gyártásában járnak élen…
Van közpénzen eltartott közszolgálati média, amely erről a gyalázatról egy szót se szól…
Van államilag is ellenőrzött gyógyszergyártás, mely elvileg gyógyulásunkra épít üzleti terveket.
A közpénzből fizetett egészségügynek pedig a betegeket kellene gyógyítania, s nem mérgezni, például citosztatikumokkal.
Bárhova is nézünk, kifordult sarkaiból a világ. Azok veszik el a legtöbb pénzt és időt tőlünk, akik a legtöbb adópénzt kapják, mégis a legtöbb kárt okozzák nekünk. Miért hagytuk, hogy így legyen? Lehet-e ezen még változtatni?
Fogalmam sincs, hogyan lehetne megvalósítani az Alaptörvényben rögzítetteket, azaz az élethez és az egészséghez való jogokat. Mit tehetünk, hogy aprópénzre váltsuk, és a gyakorlatban megvalósíthassuk? Mivel a törvényben lefektetett elveknek pontosan az ellenkezője történik, a fásult, cinikus, kiábrándult véleményem leírásán kívül most semmi mást nem tehetek.
S ez nem az én egyedi problémám. Nálunk a lakosság kb. 4/5-e hal meg keringési és daganatos betegségekben, mintegy 10 évvel a nyugat-európai, 15 évvel a japán átlagéletkor előtt. Ők persze ügyelnek arra, mit esznek, mennyit mozognak. Erre itt nincs pénz. De lenne a Horváth-féle megoldás…
Tehát: az Alaptörvény betarthatatlan. Léte tudatos félrevezetést takar – a megélt tapasztalatok szerint.
Politikusok készítették az Alaptörvényt, mely elvileg az alapvető jogokat és kötelességeket tisztázza. De most csak kötelességek léteznek, jogok nem… Márpedig ha a kettő nem együtt jár, akkor a kötelesség – azaz az adófizetés – felmondható… Így összeomolhat a rendszer.
A politika
Évtizedes tapasztalatom szerint a politikusok (országgyűlési, megyei képviselők) 9/10-e nem érti az alapvető természettudományos és műszaki kérdéseket, pedig egy technikai civilizációban élünk. Ha itt végleg lekapcsolják az áramot, bezárják a benzinkutakat, egy hónap múlva tömeges éhínség, pusztulás és káosz kezdődik. Hiszen a képviselők döntő többsége jogász, bölcsész, közgazdász – orvosi, műszaki kérdésekhez nem ért, és fél is ezektől. Még egy szakértői véleményen se tudják magukat átrágni, azt megemészteni. Nem szabad ilyen emberekre bízni a képviseletünket. Jószándékú butákra sincs szükségünk, nemhogy olyan arrogáns garnitúrára, mely ráadásul még le is néz minket…
A maradék 1/10-ed nagyjából belesimul a politika fő áramába. Egy mukkot sem szóltak, amikor például gyógyszergyári érdekcsoportok nyomására kiszorították a hagyományos gyógynövényeket, a táplálék-kiegészítőknél letiltották ez előnyös hatások feltüntetését, vagy a vitaminok javasolt napi adagját leszorították az egészséges szint alá. Arra megy ki a játék, hogy sok legyen a krónikus beteg, akkor csilingel a kassza. Ehhez fontos a politikus gárda segítsége! És ők ebben, de csakis ebben segítenek.
Soha egyetlen párt sem verte az asztalt a betegségmegelőzés érdekében, az egészséges életmód tömeges elterjesztése ügyében. Egy konzervatív pártnak ez kötelessége lenne (konzervál: értéket őriz, márpedig az egészség fontos érték)! De senki nem merte ezt a valóságban is felvállalni, emiatt belefeszülni a hámba.
Valami kísértetiesen hasonló hozzáállás vonul végig az összes, hatalmon levő csoporton. Érzik, hogy övék a hatalom, ezért nem tartoznak számadással senkinek. Nem szolgálnak, hanem kegyet gyakorolnak, ha egyáltalán leereszkednek hozzánk. Pedig mi tartjuk el őket. Példájuk ragadós, az összes hivatal így viselkedik. Nem szolgálnak, uralkodnak. Mi vagyunk értük, nem fordítva. Fizetjük a világ legmagasabb áfáját, a munkabérek közterhei elképesztő magasak – a kormányzati teljesítményük viszont szánalmas.
Ebből a gyalázatos perből (s a hasonló esetek sorából) feldereng a valóság: Magyarország gyarmat. A politikusok tették azzá, ilyen gyengévé és kiszolgáltatottá. Amikor egyszerre fizettünk a törököknek és Bécsnek is adót, akkor sem volt ekkora a teher. Janicsárnak is kevesebb gyereket vittek el, mint ahány embert ma az egyébként gyógyítható szív- és érrendszeri, valamint a daganatos betegségek elvisznek.
A politika felől gyakran hoz a szél olyan jelszavakat, hogy segítik az innovációt, a hozzáadott értékkel bíró vállalatokat, a foglalkoztatás-bővítést… Ha Horváth professzor találmánya nem az, akkor mi az? Ha ezért neki a vádlottak padja jár, akkor miért nincs ott a sok tolvaj, dilettáns politikus, hol az elszámoltatás? A pokol bűzét sodorja a szél a politika felől…
Welsz Tamás nem is olyan rejtélyes halála jó példa erre. Simon Gábor, az MSZP elnökhelyettese (az „éhségmenet” szervezője) vélhetően megvesztegetési pénzekből villákat, autókat és százmilliókat halmozott fel. Welsz Tamás pedig a fekete pénzeket mosogatta szorgalmasan. A paletta bármely oldalát kiszolgálta.
Ugyanakkor öreg mentőautókat is vitt Afrikába. Valami jót is tett, bár lehet, hogy ez csak a színpad volt, s a színfalak mögött zavaros dolgok történtek. Soha nem fogjuk megtudni az igazat, hogy mi történt, amikor meghalt egy rendőrautóban. (Kis közvélemény-kutatásom résztvevői szerint egyszerű bérgyilkosság áldozata lett.)
Megvan a gyilkosság vélhető motivációja. Hatalmas kő eshetett le a nyugdíjpénztári igazgatók, bankárok és gyógyszergyári vezetők szívéről. Épp elég politikai krimit láttunk ahhoz, hogy tudjuk, az öngyilkosság teóriája egy vicc. De senki sem kíváncsi a mellette ülő rendőrök vallomására… Főleg az ügyészség nem. Aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók… Welsz Tamás szeme előtt a hatalmas haszon lebegett. A veszélyeket talán látta, de az esélyeket rosszul becsülte fel. Még évekig fogják „vizsgálni” az aktáit, aztán majd feledésbe merül, mert mindig akad épp elég friss botrány.
Már előre tudom a hatalom válaszát: Ez mind demagógia! Az. Addig a percig, amíg egy csendes éjszakai órán valaki stroke-ot vagy infarktust nem kap. Akkor a sors kegyeltje gyorsan meghal. Aki átvészeli, már sosem lesz teljes értékű ember, hátralévő életében segítségre szorul.
Welsz Tamás „kiiktatása” mutatja: a háttérből a hatalom (a nem választott formája) bármit megtehet. A választott hatalom ehhez segítséget nyújt. Tudják, merik, teszik.
Az utolsó óra
Azt gondolom, ütött az utolsó óra. Ha nem lépünk fel közösen, ha maradunk a kereskedelmi tévék elhülyített rabjai, akkor végünk. Ha nem térünk magunkhoz, ha nem mutatjuk meg magunknak, utódainknak és a világnak, hogy tudunk, merünk végre egy jó ügy mellé állni, megérdemeljük, hogy tízezrével pusztuljunk. Ha ebből az országból nem indul el semmi jó, akkor joggal nézhetnek le, köphetnek szembe, zsákmányolhatnak ki bennünket ugyanúgy, ahogy eddig.
Akkor annak kell örülni, hogy olcsó bérért odaengednek minket a futószalaghoz, mint eddig.
Nyíltan, nyersen kell beszélni, a sima mondatok ideje lejárt, semmi hasznuk nem volt.
Tudjuk, hogy nem lesz háziorvos. A minőségi étkezés, lakhatás, oktatás és pihenés már csak maroknyi embernek lesz elérhető.
A tét az, hogy maradunk-e egy csökkenő lélekszámú, elszegényedő, üres szólamokkal kordában tartott birkanyáj, vagy végre felemeljük a szavunkat, és ki merjük mondani: Elég! (Ha a politika a sajátjait is kiiktatja, például Welsz Tamást, az ellen nem tudunk tenni semmit.)
Ne számítsunk a „sajtóra”, a média világára. Közönyös irántunk. Ők csak akkor jelennek meg csapatostul, amikor számukra érdekes információ röppen fel. Hányan, hányszor izélték meg VV-izékét… A tárgyalóteremben senki sem volt ott közülük, még Welsz Tamás halálának háttere, igazi okai se érdekelte őket. Nem tehetik, mert a hirdetők parancsolnak. Neki mernének menni a gyorséttermeknek, a cukrozott üdítőknek? A hullagyárak működtetőinek? Nem. Akkor mégis kitől várjunk segítséget?
Nekiszorítottak minket a falnak, innen nincs hátrálás, csak a fulladás.
A tudomány mint intézmény világa semmi jóval nem biztat. Úgy ismerem, akár a tenyerem. Tőlük csak a (névvel, vagy nálunk névtelen) feljelentések jöhetnek.
Évtizedek óta az olcsó, szennyezésmentes magfúzió egyik tiltott formájával, a hidegfúzióval foglalkozom. Egy, a témával foglalkozó kis amerikai folyóirat (Infinite Energy) technikai szerkesztője vagyok. Elődömet, Eugene Mallowe-t saját lakásában három ember vascsövekkel verte agyon. Néhány hét múlva a Moszkva téren, a 22-es buszon, fényes nappal két tagbaszakadt fickó megpróbált megfojtani. Legalább 30 ember nézte végig, hogyan próbálják megroppantani a nyakam. Akkor egy vastag sál mentette meg az életem. Miután kiderült, hogy az akkori kísérleteinkben a hőtermelő hatás csak egy napig tart, békén hagytak, de a pénzügyi támogatás megszűnt, a telefont sem vették fel többé. A tiszta, olcsó energia nem alkotmányos jog…
Világunkban a leggazdagabb 80 embernek van annyi vagyona, mint a legszegényebb 3 milliárdnak. Mi magyarok nem tartozunk a legszegényebbek közé (sőt). De sokunknak érték saját életünk, barátaink, szeretteink élete. Most tehetünk érte, alkotmányos jogunk van hozzá. Életünk nem lehet alku, mutyizás tárgya, itt a határ. De csak akkor tehetünk valamit, ha összefogunk. Ha tíz ember tagadja meg az adófizetést, kinyírják őket. Ha tízezer, akkor felfigyelnek. Ha százezer, már erősek vagyunk. Hányan leszünk, ha újra ki kell állni a jogainkért? Vajon Mohács lesz, Nagymajtény, Segesvár, vagy tudunk győzni is?
Mit lehet, és mit kell tenni?
Naivitás azt hinni, hogy a megoldás magától az ölünkbe hullik, ajándékként a gondoskodó államtól. Látjuk, az állam a koporsókészítőket segíti. A tétlenség csak egy biztos eredményt hoz: a korai halált, népességfogyást, az ország lassú, de biztos elpusztulását.
Fáj még Trianon? Fáj még a sok-sok magyar elvesztése? Sokunknak igen, mintegy 100 évvel a tragédia után. Most is ez ismétlődik, csak lassabban, ügyesebben csomagolva. Akkor Károlyi Mihály gróf tett le a magyarság önvédelméről. Most az összes eddigi kormány. Pedig ezzel nem csak jogos, saját érdekeinket védjük, hanem a jobb sorsra érdemes emberiségét is.
Ezt a csatát itt és most kell elkezdeni!
Persze nem kardokkal, bombákkal, hiszen az erőszak még durvább erőszakot szül. Csak a békés, törvényes út járható. A passzív ellenállás térdre kényszerítette a Bach-korszakbéli Habsburgokat, s a hatalma csúcsán lévő Nagy-Britanniát is – Indiában.
Ezért a következőket javaslom, az összefogásban bízva, azt feltételezve:
Nem fizetünk személyi jövedelemadót mindaddig, míg nem élhetünk alkotmányos jogainkkal – az élethez és egészséghez való jogunkkal.
Az egyéni képviselő-jelölteket fel kell keresni (van fogadóórájuk!), s írásban közölni velük: lépjenek fel határozottan ügyünkben, és erről számoljanak be. Ha nem teszik, bűnrészesnek tekintjük őket. Hiszen megvalósítják a segítségnyújtás nélküli cserbenhagyás, a hazaárulás és az emberiség-ellenesség bűntettét. Ilyen ember nem képviselhet minket sehol, semmilyen szinten. Ha semmit nem tesznek, jogosan tekintjük őket népünk és az emberiség árulójának.
Érdemes lesz egy másolatot küldeni nekik minden gyászjelentésről, ami megelőzhető lett volna. A stroke, az infarktus, a cukorbetegség ide tartozik. Lássa, miben segédkezett, nézzen szembe tettével (vagy tehetetlenségével).
Az akadémikusok köztestületétől meg kell vonatnunk az adófizetők pénzét, sőt, vissza kell kérni eddigi adóforintjainkat is. Amit Semmelweis óta ellenünk tettek, beszédes. Nincs szükségünk a sunyi áskálódásaikra. Nem mindenki ilyen közülük, de a bűnösök közt cinkos, aki néma. Ők pedig mindig némák maradtak. Ennek a köztestületnek hiába adnánk tízszer, százszor annyi pénzt, csak a mohó, tehetségtelen akadémikusok számát növelnénk.
Oda kell a pénz, ahol tehetség és eredmény is van, ahol látszik a kreativitás. Ha például Horváth professzor másik találmánya, a művér elterjedhetne, az megint egy exportképes, közepes vállalatot hozhatna létre. Melyik akadémikus tud felmutatni akár tizedennyi eredményt? Egyik se. Akkor miért dobáljuk a pénzünket egy feneketlen kútba?
Budakeszi, 2015. június
dr. Egely György
egely@egely.hu