Részlet a Tiltott találmányok című könyvünkből: Orffyreus története – az első mechanikus örökmozgó

22 ápr Részlet a Tiltott találmányok című könyvünkből: Orffyreus története – az első mechanikus örökmozgó

ORFFYREUS TÖRTÉNETE

A fizika és a technika története nagyon hasonlít a Szovjetunió kommunista pártjának történetírásához, ahol – jól tudjuk – nem mindig ragaszkodtak mereven az igazsághoz. (Itt Kelet-Európában azt mondják, hogy csak a jövő biztos, a múlt mindig bizonytalan.) Amint egy-egy „erős” ember kiesett a hatalomból, azonnal átírták a történelemkönyveket; kiretusálták a Kreml mellvédjén készült fotókról, vagy a kínai történelemből azokat, akik kegyvesztetté váltak, mert nem az uralkodó irányvonalat képviselték. A technikában és a tudományban is teljesen megszokott ez a módszer.
Fontos felfedezéseket tüntetnek el utólag, és csak a legnagyobb nehézségek árán lehet valamiféle nyomot találni. Ilyen az első mechanikus örökmozgó feltalálójának, Orffyreusnak a története is. Szerencsére Orffyreus történetét feldolgozta egy angol szerző, John Collins [1], ebből a forrásból merítettem a legtöbbet. Már egy több mint száz évvel ezelőtti – kifejezetten a mechanikus örökmozgókkal foglalkozó – technikatörténeti könyvben [2] is megemlítették Orffyreus nevét, azonban Collins műve minden eddiginél részletesebb, alaposabb – több mint tíz évi kutatómunka fekszik benne.
A krónikák szerint az első állandóan forgó készülék az angol Worchester gróf munkájának eredménye. Gépét az 1640-es években építette. A 14 láb átmérőjű kerékben 40 darab ötven fontos ólomgolyó mozgott. I. Jakab és az udvar szeme láttára működött a szerkezet, de semmilyen vizsgálati eredmény, jegyzőkönyv nem maradt fenn az eseményről, így Orffyreus munkája tekinthető az első olyan hitelesen bemutatott, dokumentált szerkezetnek, mely külső energiaforrás nélkül munkát tudott végezni.
Orffyreus talán 1680-ban vagy 1681-ben született Németországban, amikor a harmincéves háború és a nyomában járó pestisjárványok után az ország éppen kezdett újra talpra állni. Jóval kevesebbet tudunk erről az emberről, mint például Newtonról, annak ellenére, hogy hasonló nagyságrendű dolgokat vittek véghez. (Newton megalapozta, megindította az elméleti és kísérleti fizikát, és nem rajta múlott, hogy a mechanika bizonyos területei azóta sem fejlődtek.) Orffyreus munkássága, örökmozgója jelentősen kiterjeszthette volna látókörünket a fizikában és emiatt a technikában is. Ám ennél az útelágazásnál rossz irányt vett az emberiség, újra vissza kell térnünk tehát a háromszáz évvel ezelőtti pontra, ahol egyszer már utat tévesztettünk.
Dióhéjban előrebocsátva annyit érdemes tudni Orffyreusról, hogy többször is megépítette örökmozgó kerekét, ám sohasem fedte föl a nyilvánosságnak a kerék szerkezetét. Nagyon nagy teljesítményt tudott belőle kivenni, nehéz zsákokat és kődarabokat emelt föl a gépe folyamatosan. Kizárólag mechanikus alkatrészekből állt, és valamiféle trükkös pályán haladó súlyok tartották mozgásban a készüléket.
Orffyreus vándorló életet élt, városról városra járt. Mint tanonc, Németország kisebb városaiban és Prágában is megfordult, többféle szakmát is kitanult, különösen vonzották a titkos iratok. Rabbikkal, papokkal, titkos tanok tudóival kereste a kapcsolatot, és talán ők keltették föl érdeklődését egy olyan gép iránt, amely állandóan mozgat, de a gépet, magát nem kell mozgatni. Vándorévei alatt gyógyításból élt, tehát vándororvosnak is mondhatjuk.
Abban az időben még nem különültek el olyan élesen a természettudomány ágai, mint manapság; gyógyítani mindenki gyógyíthatott, akinek volt valami varázskúrája vagy receptje. Faluról falura, városról városra vándoroltak ezek a doktorok. Huszonéves korában aztán Orffyreus úgy érezte, hogy újra vissza kell mennie Németországba, régi szülőhelye környékére, és teljes erővel egy örökmozgón kezdett el dolgozni. Talán nem szükséges hangsúlyozni, hogy a munka állandó sikertelenséggel járt, s ez annyira nyomasztotta, hogy többször is mély depresszióba esett. A sikertelen munkát félbehagyva egy orgonajavítással foglalkozó rokonához állt be, és így korának „csúcstechnológiája” segítségével megismerkedett a mechanikával és a mechanizmusok sok-sok vállfajával.
Igen széles körű gyakorlati jártasságra tett szert az erők, emelők és erőátviteli szerkezetek építése és működése terén. Állítólag ebben az időszakban egy álmot látott, melyben megkapta a döntő ötletet, és így újult erővel látott munkához. Keményen dolgozott, és végre siker koronázta a munkát: elindult az első, körülbelül 1 méter átmérőjű gép. A szerkezet tulajdonképpen egy forgó kerék volt, amiben súlyok mozogtak speciális pályán. Ez a különleges pálya a titka ezeknek a szerkezeteknek, és bár Orffyreus nem hagyott semmiféle konkrétumot a pálya alakjával és a szerkezet megoldásával kapcsolatban, a később kitalált szerkezetek mégis támpontot adnak az Orffyreus-féle készülék lehetséges felépítéséről.
Amikor Orffyreus elérte célját, és működésbe hozta első gépét, nagy megnyugvás szállt rá. Ez idő tájt két gazdag beteg jelentkezett nála, s ezért abbahagyta a munkát. Újra elment gyógyítani, hogy az így szerzett pénzből finanszírozhassa a további fejlesztést. Egyik betege Anhaberg Buchorz városkában, a polgármester lánya volt. Ahogy említi, Isten segítségével gyorsan meggyógyította, mi több nemsokára (1711-ben) feleségül is vette. Ekkor körülbelül 30 éves lehetett. Feleségével egy Gera nevű német városkában telepedett le, és ott építette meg az első, kis méretű örökmozgó kerekét, amit már a nagyközönségnek is bemutatott.
1712. június 6-án láthatták az érdeklődők először a körülbelül 1 méter átmérőjű, állványon nyugvó kereket, ami állandóan, megszakítás nélkül forgott, és nem kis erőfeszítéssel lehetett csak megállítani. Ezután, ha kihúztak belőle egy rögzítő pecket, újra elindult, és zakatolva, a benne levő súlyok puffanásaitól kísérve újra forogni kezdett. Mindenki látni akarta a különös szerkezetet, vasárnaponként hosszú sor állt Orffyreus háza előtt.
Természetesen nagyon sokan kritizálták, úgy gondolták, hogy bizonyára egy felhúzott rugó mozgatja, vagy valami más, titkos szerkezet. Mások pedig azt hangsúlyozták, hogy ez csak játék, nem jó semmire. Kevesen szóltak róla elismerően, ezért Orffyreus mérgében darabokra törte a gépet, és el is hagyta a városkát. Egy Draschwitz nevű helységbe költözött, ahol egy még nagyobb méretű készüléket épített meg. Itt is bemutatta működő, forgó kerekét a benne hallhatóan mozgó súlyokkal, de a titkot természetesen ekkor sem árulta el.
Most már nemesemberek is beálltak a nézelődők sorába, s így eljutott a hír Andreas Gärtnerhez, aki maga is képzett mechanikus volt, s később Orffyreus esküdt ellensége lett. Szellemes szerkezeteket készített, és azt gondolta, hogy mindent tud, ami a mechanikában létezhet. Úgy vélte, hogy – mint a lengyel király udvari mechanikusa – kikezdhetetlen tekintély. A természet olyan, és csakis olyan, mint amilyennek ő látja, és csak az létezhet, amit ő ismer. Számára elfogadhatatlan volt, hogy egy fiatal vándorlegény, korát, származását és műveltségét tekintve is egy „senki”, valami olyat alkosson, amit egy királyi mechanikus nem tudott létrehozni. Az irigység és a féltékenység együtt gyűlöletet ébresztett Gärtnerben Orffyreus személye és találmánya iránt, ezért környezetét arra mozgósította, tegyenek meg mindent Orffyreus és találmánya lejáratására. Gärtner számos levelet küldött Orffyreusnak a készülék tulajdonságairól, részleteiről érdeklődve. Orffyreus természetesen igyekezett a konkrét válaszokat elkerülni, és továbbra is azt állította, amit mindenki látott: a készülék energiabefektetés nélkül, állandóan működik, és nagy terhek megemelésére képes.
Itt álljunk meg egy pillanatra. „Helyezzük képbe” magunkat, hogy megértsük, milyen helyen, milyen időben, milyen körülmények között dolgozott Orffyreus? Mit tudott akkor a tudomány, milyen volt a politikai helyzet, hiszen ez a két tényező minden egyes találmány sorsát döntően befolyásolja.

ORFFYREUS KORA
Orffyreus egy széttagolt, kisebb-nagyobb, szinte egymástól független hercegségekre, választófejedelemségekre bomlott Németországban élt. Ebben az időszakban már túl vagyunk a harmincéves háború pusztításán, és Németország kezd magára találni, s Poroszország is hatalmi tényezővé válik a német politikában. A porosz király, I. Frigyes – aki 1713 és 1740 között uralkodott – lényegében Orffyreus teljes alkotói munkásságát végigkísérte, hiszen a fiatal feltaláló 1712-ben mutatta be működő készülékét először, és öt évvel Frigyes halála után, 1745-ben halt meg, tehát még néhány évig a Mária Teréziával hadakozó Nagy Frigyes Poroszországa idején is élt.
I. Frigyes abszolutista uralkodó volt, hívő kálvinista, de a gondolkozó emberek esküdt ellensége, aki gyakran hangoztatta abbéli véleményét, hogy minden tanult ember bolond. Mindent utált, ami francia, mindent utált, ami a luxussal vagy a szórakozással volt kapcsolatos. Frigyes viselkedése egyfajta minta volt Európában: hasonló abszolutista uralkodók találhatók ebben a korban mindenütt – Oroszországban Nagy Péter, Franciaországban a Napkirály, és hasonlóképpen a spanyol uralkodók is. Számukra a háborús állapot, a hatalom, a hadsereg fejlesztése, az ország területének növelése természetes dolog volt.
A nagy és gazdag uralkodók sehol sem értették meg a tudomány és az ipar összekapcsolásának fontosságát. Ebben az időben épült ki a porosz bürokrácia és az úgynevezett poroszos mentalitás is, ami aztán évszázadokra meghatározta a német gondolkodást. Frigyes kedvenc mondása volt: „A megváltás Istené, de minden más rám tartozik.” Ennek szellemében egy rosszul fizetett, agyondolgoztatott, de mégis tekintélyes bürokratasereg intézte az államügyeket többé-kevésbé mindenütt Németországban, s őket nem érdekelte különösebben a műszaki kutatás támogatása.
A kortársak följegyezték I. Frigyesről, hogy fiát, a későbbi Nagy Frigyest, akit gyengének, léhának és gyávának tartott, milyen módszerekkel nevelte, fegyelmezte. Rendszeresen előfordult, hogy bosszantásul beleköpött fia ételébe, hogy megszokja: egy katonának keveset kell ennie. Egy szökési kísérlet miatt az volt a büntetése, hogy lelőtte fiának legjobb barátját. Ezek a nevelési elvek valamit elárulnak arról a korszellemről, amit úgy általában a felvilágosodás korának nevezünk.
Az I. Frigyes által megalkotott állam valójában csak a hadsereget szolgálta. Ő volt az első európai uralkodó, aki rendszeresen katonai egyenruhában jelent meg. A hivatalnokokat – mint néha ma is – csak az adóztatás és a hadsereg fenntartása érdekelte. II. Frigyes (1723-1740) továbbfejlesztette apja munkáját: egy még centralizáltabb, még militarizáltabb porosz államot hozott létre; ez a poroszos mentalitás volt jellemző az összes német kis államra. Ma ezt a kormányzási formát felvilágosult abszolutizmusnak nevezzük, de gyakorlatilag az összes lényeges döntés az uralkodó kezében volt, ő volt a felelős mindenért, a miniszterek és különböző tanácsok nem jelentettek valódi hatalmi kihívást az uralkodó számára. Ezért a kormányzás sikere az uralkodó képességein és munkabírásán alapult. Ám még a legkeményebben dolgozó XVIII. századi uralkodó is csak mérsékelten lehetett sikeres, hiszen más, egyébként tehetséges emberek kezdeményező készsége eleve ki volt zárva.
A szolgalelkűség és a tekintélyelv jellemezte ezt a korszakot, természetesen nemcsak a politikában, a hadsereg vezetésében, hanem az akkor már csökevényesen meglevő tudományban is. Ebben a korban a társadalmi elit a hadsereg magas rangú tisztjeit jelentette és már nem a gazdag földbirtokosokat, és természetesen egyáltalán nem a már meglevő viszonylag vagyonos bankárokat vagy kereskedőket. Ha valaki nemesi családba született az csak a belépőjegy lehetett a felemelkedéshez, a tiszti pálya jelentette az igazi társadalmi elismerést.
Az a fajta középosztály, amiből a feltalálók, vagy a tudósok széles hada megjelenhetett volna, szinte nem létezett. Ebbe az osztályba tartozott volna Orffyreus, aki nem vagyona, hanem tudása és tehetsége révén emelkedhetett volna föl. Látni fogjuk majd, hogyan csúszott ki a lehetőség több kisebb-nagyobb német állam hercegének és uralkodójának a kezéből, mert nem ismerték fel a találmány jelentőségét. Orffyreus életének sikeres korszakát élte ekkor, és az egész Föld fejlődésének fordulópontja lehetett volna, ha nyilvánosságra hozza találmányát, és az elterjed. Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az emberiség legnagyobb veszteséggel járó esetét írjuk most le, ahol a keresztútnál az egyik irányba a háború és lassú fejlődés felirat mutatott, a másikba pedig a béke és gyors gyarapodás felirat látszott. Ám ezen a keresztúton a rosszabbik irányt választottuk.
Nem lett volna jobb sorsa Orffyreusnak akkor sem, ha más országba születik: Oroszország az abszolutizmus csúcsát és elmaradottság mélységeit mutatta, Lengyelországban állandó feudális anarchia dúlt, az egymással civakodó nemeseket a legkevésbé sem érdekelte a technika és a tudomány. Talán-talán ha Angliába születik Orffyreus, akkor lett volna valami kis esélye, de ez már csak találgatás. Ahhoz, hogy ez a találmány nyilvánosságra kerülhessen, és a feltaláló valódi védelmet kaphasson, már kialakult szabadalmi törvényeknek kellett volna létezniük. Ennek kezdeti formái csak Angliában voltak meg, a széttagolt német fejedelemségekben ennek még a csírái sem léteztek.
Így Orffyreus számára nem maradt más, csak az állandó titkolózás, ami már-már paranoid méreteket öltött nála, valószínűleg azért, mert a szerkezet maga egyáltalán nem volt bonyolult. Ha egyszer valaki meglátta volna, hogy a súlyok milyen pályán mozognak a kerék belsejében, talán kisebb-nagyobb munkával maga is le tudta volna másolni, így a feltalálónak találmányából semmilyen haszna nem származott volna.
A német birodalmat VI. Károly irányította, akit 1711-ben választottak meg a szent Római Birodalom élére. 1713-ban deklarálta, hogy a Habsburg korona örökölhető, és földjei oszthatatlanok. Bekebelezte Magyarországot és Csehországot, és leánya – egyetlen leszármazottja –, Mária Terézia a magyar történelmet is nagyban befolyásolta.
Ennyit hát a történelmi háttérről. Anélkül, hogy megemlítettük volna a világ többi részeit, nagyjából látjuk, hogy Bach, Händel, Vivaldi kortársai milyen uralkodók alatt, hogyan is éltek.

A TERMÉSZETTUDOMÁNY ORFFYREUS KORÁBAN
Tekintsük át most nagyjából, hogy mit ismert a kor tudósa, a kor tudománya abban az időszakban, amikor Orffyreus először bemutatta szerkezetét. Mikor Orffyreus alkotóereje teljében volt, akkorra Newton már régen kiadta a „Principiá”-t, melyet joggal tekinthetünk a klasszikus természettudomány kezdetének, első hírnökének, hiszen ő kapcsolta össze először a matematikai analízist a fizikával. Bár munkásságának nagy része metafizikus spekuláció, ennek ellenére kétségtelenül ez az első máig ható igazán tudományos munka.
Newton azonban csak egyetlen tömegpont mozgását írta le, és ez a lehetséges eseteknek csupán szűk köre. A „Principiá”-ban, Newton főművében nem esik szó pontrendszerekről, merev testekről, esetleg több merev test kölcsönhatásáról. Ezek a problémák jóval később jelennek meg; csak mintegy száz év múlva kezd kikristályosodni, hogy milyen nehézségek is jelentkeznek ilyen esetek kiszámolásánál. A forgó mozgás megjelent Newtonnál, és a centripetális, centrifugális erőket is kezdte tárgyalni, számolási formulát is adott rá, de érthető módon ez még nagyon messzire volt attól, hogy Orffyreus gépének titkát – ha nyilvánosságra került volna is – az adott tudományos szinten megérthették volna. A mechanika megértése, a problémák tisztázása a „Principia” utáni évtizedekben abbamaradt.
Leonhart Euler mindössze tizenegy éves volt, amikor Orffyreus bemutatta gépét. Legfeljebb az öreg, haldokló feltaláló tudott volna értekezni a már érett és ereje, alkotótevékenysége teljében levő Eulerrel, de ők sajnos sosem találkoztak. Euler csak 1752-ben közölte azt a cikket, amelyben mai formájában ismerteti Newton II. törvényét, azaz hogy az erő egyenlő a tömeg és a gyorsulás szorzatával, hiszen Newton az impulzus időbeli változásával azonosította az erőt.
Látjuk tehát, hogy a kor tudósai mintegy hetven évig nem foglalkoztak érdemben a mechanikával, túlságosan nehéz problémának bizonyult számukra. Hogyan is várhatnánk tehát el, hogy megértsenek egy olyan szerkezetet, amely sokkal bonyolultabb, mint amit a kor tudománya magyarázni tudott. Egy svájci kortárs, Johann Bernoulli kezdte csak sejteni az energia egy egyszerű fogalmát és az energiamegmaradás elvét.
Egy másik kortárs tudós, Leibniz azonban találkozik az Orffyreus-géppel, sűrű levelezést is folytat ez ügyben, támogatja a találmányt, ezért később majd még találkozunk a nevével. Tragikus, hogy Leibniz és Newton egy prioritási vita miatt sajnos utálták egymást, ezért bármit is elért valamelyikük, azt a másik igyekezte lebecsülni. Leibniz számára sejlik fel először, hogy az impulzus, ami tömeg ? sebesség, valami más, mint az energia. Az energiát persze még „eleven erőnek” nevezi, ami a tömeg ? sebesség2. Leibniz ismeri fel először, hogy létezik potenciális energia, és ő próbálkozik meg elsőként az impulzusmegmaradást az ütközésekre is alkalmazni. Mindez azonban túlontúl kevés ahhoz, hogy a kor tudományos szintjén megérthessük Orffyreus találmányát.

A TECHNIKA SZINTJE
Vessünk egy rövid pillantást arra, hogy ebben az időszakban milyen a technika szintje Európában. Az eddig elért legnagyobb felfedezések, mint a vasgyártás, a házépítés, az ablakkészítés vagy a lovak szügyhámja, valamint a vízi- és szélmalmok megjelenése a gyakorlati életet segítették elviselhetőbbé, könnyebbé tenni. Természetesen empirikus úton születtek a találmányok, és nem a kor tudománya segített megalkotásukban. Fejlődött a nyomdászat, az alkímia kezdett lassan használható recepteket adni, megismerték az elemeket, sőt véletlenül rábukkantak a porcelángyártás titkára is. Elkészült az első hőlégballon, egyre tökéletesedett az óra, a szivattyú, a mikroszkóp, és megtanultak alagutat fúrni.
A kor legfontosabb technikai találmánya azonban az első használható gőzgép volt. Denis Papin (1647-1712) francia természetkutató, valamint az angol Thomas Savery munkássága után végül Thomas Newcomennek sikerült először egy valamennyire használható gőzgépet készíteni. Csak jóval később készült el James Watt találmánya, ami már jól alkalmazható volt a gyakorlatban, akár mozgó szerkezetek meghajtására is. Nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy az első Orffyreus-kerék bemutatása idején mind a technika, mind a tudomány számunkra elképzelhetetlen kezdeti, primitív szakaszban volt. Orffyreus ebbe a sötétségbe, tudatlanságba robbant be készülékével a maga titokzatos módján.
Térjünk tehát most vissza Orffyreushoz. Nézzük meg, hogy Orffyreus munkássága és korának legnagyobb német tudósa, Leibniz sorsa hogyan kapcsolódott össze.

ORFFYREUS ÉS LEIBNIZ
Gottfried Wilhelm Leibmniz neve, munkássága a mai napig elismert, és hihetetlen sokoldalúságáról nevezetes. Számos újat alkotott a jogban, vallási értekezésekben rendkívül simulékonyan szólalt meg, és hasznos diplomatának bizonyult. Jó történetíró, író volt, fontos dolgokat hozott létre a logikában is. Joggal, minden túlzás nélkül nevezik univerzális géniusznak. Newton egy fontos dolgot alkotott meg a matematikában, ez az analízis; Leibniz kettőt. Leibniz is megtalálta és kifejlesztette az analízist, azaz a differenciál- és integrálszámítás legfontosabb lépéseit. Newtonnal ellentétben széles körben publikálta is, és a svájci Bernoulli család segítségével az analízis fokozatosan kezdett terjedni Európában – míg Newton titokban tartotta ezt a felfedezését, a Principiában egyáltalán nem hozta nyilvánosságra.
Leibniz a folytonos mennyiségekkel dolgozó analízisen kívül még a diszkrét matematikában is nagyon fontos dolgot alkotott, és igen hosszú ideig a kombinatorikát csak az ő neve fémjelezte. Páratlan és egyedülálló, hogy a matematikának két ennyire távoli területében valaki fontos, mindkét területében lényeges dolgot alkosson. A kombinatorikában, a matematikai logikában százötven évig nem tudta a tudományos környezet megfelelően megérteni és értékelni Leibniz eredményeit. Hosszú idő telt el, míg az általa kitalált vagy megtalált, univerzális, szimbolikus érvelés megértésre talált a matematikusok között, és terjedni kezdett. Csak az 1840-es években kezdték átlátni munkásságának ezt a részét, majd az 1910-es években értették meg valódi mélységeit.
Leibniz szinte egész élete német fejedelmek – főleg a Brunswick-család – szolgálatában telt, így idejének egy részét Angliában diplomataként töltötte. Ekkor ismerkedett meg személyesen is Newtonnal. Egy ideig nem volt ellentét közöttük, azt a későbbiek során mesterségesen szították, a két ember holdudvarába tartozó, kisebb képességű „barátok”. Egy méltatlan prioritási vita mérgesedett el közöttük, nevezetesen hogy ki fedezte fel előbb az infinitezimális számításokat, azaz a differenciál- és integrálszámítást.
Leibniz volt a Brunswick-család könyvtárosa, történésze, és ő képviselte a család ügyeit mint diplomata. Jelentős szerepet játszott a Berlini Tudományos Akadémia megalapításában és elindításában, és az ő tervei alapján szerveződött meg a Pétervári Tudományos Akadémia is. Ezekben az időkben másképp működtek az akadémiák, inkább kutatóintézetre hasonlítottak. Az egyetemeken nem végeztek jelentős kutatásokat, kizárólag dogmatikus oktatás folyt, éppen ezért volt szükség a kutató típusú emberek összegyűjtésére, támogatására, összefogására, s így születtek meg a korai akadémiák. Valójában ezek az akadémiák voltak a tudományos kutatás igazi letéteményesei – több-kevesebb sikerrel. Leibniz így nemcsak a Porosz Tudományos Akadémia megalapítója lett, hanem Newtonnal együtt az első külföldi tagja a Francia Tudományos Akadémiának is.
Amikor Leibniz Orffyreusszal találkozik, akkor már elég idős, hatvanas éveinek végén jár, életéből már nincs sok hátra. Nem élvezi már a legmagasabb udvari körök kegyeit, hanem pusztán könyvtáros és történetíró a hannoveri Brunswick-családnál. Arra számított, hogy amikor az uralkodót meghívták az angol trónra, ő is követheti, ám nem így történt. Azzal a méltatlan feladattal bízták meg, hogy folytassa a család történetének megírását. Végül szegényen, elhagyatottan halt meg. Életének ebben az utolsó időszakában viszont megpróbált az Orffyreus-ügynek utánajárni, valamilyen módon segíteni, tisztán látni a dolgokban. Mivel Leibniz is segített kialakítani az impulzus, a mozgási és helyzeti energia fogalmát, talán az egyik legjobb kézben lett volna Orffyreus ügye, ha korai halála meg nem akadályozza ebben. Nézzük meg most, hogy Leibnitz mint a kor kiemelkedő tudósa hogyan talált rá az ismeretlen Orffyreusra és szerkezetére, hogyan igyekezett segíteni az örökmozgó ügyét.

ORFFYREUS DRASCHWITZ UTÁN
Miután Orffyreus elhagyta Draschwitzot, a zeitzi herceg, Moritz Wilhelm felségterületére, birtokára került. Mintegy másfél évvel a gerai első, nyilvános bemutató után, 1714. január 19-én egy Teuber nevű tudós – Zeitz egyik papja – írta Leibniznek a következő levelet: „Fontos hírem van az Ön számára. Egy gyógyító, egy orvos, akinek Orffyreus a neve, állítólag egy örökmozgó készüléket állított elő a közeli Draschwitz nevű faluban, ahová nemrég költözött. A gépet megmutatta Buchta úrnak és nekem. Ez egy belül üreges, fából készült kerék, ami 10 láb átmérőjű és 6 inch vastag. A feltaláló vékony fa deszkával borította be, hogy eltakarja a belső szerkezetet. A tengely szintén fából készült, és 1 láb hosszú a kerék mindkét oldalán. A tengelyből 3 pöcök áll ki, amelyek 3 fából készült, súlyos kalapácsot emelgetnek meg ugyanúgy, mint az őrlőmalmokban. Ezek a fa döngölődeszkák nagyon nehezek, és állandóan fölemeli, majd leejti őket a gép. A vasból készült tengelyvégek nyitott csapágyon futnak, pontosan ez mutatja, hogy semmiféle trükk vagy külső energiaforrás nem lehetséges és nem is szükséges a gép mozgatásához.
Miután találkoztunk a feltalálóval, megnéztük a gépet, és láttuk, hogy egy kötél van rátekerve a kerék külső peremére. Amint eleresztették ezt a kötelet, a gép nagy erővel és nagy zajjal azonnal forogni kezdett, és nagyon hosszú időn át tartotta sebességét. Csak igen nagy erővel lehetett újra megállítani a kereket, és a kötéllel rögzíteni. A feltaláló százezer tallért kér, hogy elmondja a mechanizmus titkát vagy eladja a gépet. Mi a véleménye Excellenciás Uramnak erről a gépről?”
Leibniz 1714. február 21-én válaszolt, és a következő megjegyzéseket tette: „Nem hiszem, hogy valaki feltalálhatta volna az örökmozgót. Véleményem szerint ez a természet törvényei ellen való. Úgy gondolom, hogy amit Ön látott, valamiképpen nagy nyomású, sűrített levegőnek a hatása lehet. Persze akkor viszonylag gyorsan ki kellene merülnie. Ám ha a gép lepecsételt, lezárt helyen egy egész napig folyamatosan forog, vagy egy szemtanú jelenlétében 24 órán át tud működni energia-befektetés nélkül, és még mindig nagy erőt fejt ki, például nehéz döngölőfákat emel fel: az már nagyon érdekes lehet. De a mozgás talán akkor sem tisztán mechanikus, hanem valami más fizikai hatás.”
Leibnizet azonban nem hagyta nyugodni a szerkezetről kapott híradás, és egy hónap múlva újabb levelet írt Teubernek, s ebben már csak a gépről beszélt: „Előzőleg írtam Önnek és Buchta úrnak, hogy nem hiszem az örökmozgó létét, azonban elképzelhető, hogy amennyiben egy ilyen gép 24 órán keresztül mozgásban marad, és még mindig több ember vagy több ló erejét mutatja, akkor igen fontos lehet, még akkor is, hogyha valamilyen módon az erejét újra föl kell tölteni 24 óra után. Ha egy ilyen gépet látott Draschwitz faluban, akkor annak nagyon nagy értéke van. Azt hiszem, jó lenne, ha több megbízható ember is megnézné, és tanúsítaná, hogy ez a gép 24 órán keresztül állandóan mozgásban tudott maradni.” Leibniz tehát hangsúlyozta a megfelelő mérések fontosságát, és nagy érdeklődéssel várta Teubertől és Buchtától az újabb leveleket.
1714. április 15-én Buchta a következő sorokat írta: „Orffyreus úrnak nincs ellenére, hogy egy vizsgálat kedvéért a gépét négy héten át folyamatosan működtesse. Azt is kérdezte, hogy Uraságod esetleg valamilyen nagyherceg nevében megvenné-e a gépet? Egészen érdekes ember a feltaláló, és igazán megérné Méltóságos Uramnak, ha meglátogatná a feltalálót és minket. Csak egy óra járásra van Zeitztől.”
Teuber levele, amit 1714. április 26-án írt, szintén lelkesítő: „Meglátogattam az örökmozgó feltalálóját, és megvizsgáltam a gép mozgását. A feltaláló arról biztosított minket, hogy nemcsak 24 óráig, hanem egy teljes hónapig tud mozogni. Ez a gép rendkívül meglepő. Természetesen nem tudom megmondani, hogy milyen törvények szerint működik, de biztos vagyok abban, hogy nem a benne levő sűrített levegővel, hiszen sok nyílás van a keréken. Nagyobb átmérőjű kerék esetén a teljesítmény is növekszik. Az a modell, amit most is meg lehet nézni Draschwitzban, 10 láb átmérőjű, és körülbelül 200 font súlyt tud emelni.”
Leibniz 1714 májusában válaszolt erre a levélre, de még mindig nagyon óvatos: „Köszönöm, hogy ilyen részletesen beszámolt a draschwitzi gépről. Azonban hogy tisztán lássunk, gondoljon a következőkre: a nyílások megléte nem föltétlenül azt jelenti, hogy nincs sűrített levegő a belsejében, mert nem szükségszerű, hogy a külső felszín legyen a levegő tárolója. A sűrített levegő egyedül – úgy tűnik – nem elegendő. Valami másfajta erőforrás is lehet a gépben, ami mindig visszaállítja előző állapotát. Nem merném javasolni bármely nagyhercegnek a gép megvételét addig, amíg megfelelő szaktudású ember megbízhatóan meg nem vizsgálta. Ha azonban kiderül, hogy igazat állítanak, akkor azt hiszem, hogy nagyon fontos lehet ez a szerkezet; érdemes támogatásra és jutalomra.”
Néhány héttel később további részleteket írt Leibniz az Orffyreus-kerékről: „Amennyiben az Ön Orffyreusának gépe valami erős belső erőforrást tartalmaz, ami több órán vagy napon keresztül is tart, nem hiszem, hogy más lehetne, mint sűrített levegő. Biztos vagyok abban, hogy a vékony falemezek nem tudják a levegőt megtartani benne, bár ez nem jelenti azt, hogy nincs valami más a lemezek alatt. Biztos, hogy a mechanikus örökmozgó ilyen forrásból lehetetlen, ebben az esetben az erőforrása csak kívül lehet. Ha leszámítjuk állatok, víz, szél, távoli súlyok, vagy egy belül dolgozó szolga lehetőségét, ami kizárja a hosszú működés esélyét, akkor számomra csak a sűrített levegő marad. Addig is azonban, amíg meg nem vizsgálják, semmiben nem lehetünk biztosak. Ha a feltaláló eleget tud tenni ígéreteinek, biztos vagyok benne, hogy megkapja azt a pénzt, amit kér.”
Teuber hamarosan újra írt Leibniznek ez ügyben július 30-án: „Nem tudom, mit gondoljak az Orffyreus-gépről. A hatás teljesen egyértelmű, de az igazi ok, titok. Nagyon furcsa ebben a gépben, hogy az alkatrészek együtt mozognak a tengellyel. Támogatnám a feltételezését, hogy az egyetlen szóba jöhető mozgató erő csak sűrített levegő lehet, de nem látható semmi külső erőforrás. Az a sűrített levegő, ami belül el lehet rejtve, véleményem szerint nem elegendő, hogy a gépet mozgassa. Annak ellenére, hogy az Ön elképzelése az egyetlen lehetséges, még mindig maradnak kétségek. A közelmúltban különböző helyekről jöttek emberek megnézni a gépet, néhányan közülük magas rangúak. Őfelsége, Zeitz hercege is megnézte néhány nappal ezelőtt és nagyon tetszett neki. Én is beszéltem számos érdekes és művelt emberrel, akik Poroszországból, Brandenburgból és Szászországból érkeztek. Mindnyájuknak tetszett a gép. Nagyon örülnék, hogyha Excellenciás Uram hamarosan megvizsgálná.”
Ezután, augusztus 14-én írta Leibniz Teubernek a következő levelet: „Szeretném kiszámolni, hogy mekkora erőt fejt ki Orffyreus gépe. Más szóval, milyen nehéz súlyokat tud fölemelni? Milyen magasra és óránként hányszor tudja ezeket fölemelni? És nem utolsósorban, mennyi ideig képes erre megszakítás nélkül, folyamatosan? Alaposan meg kell vizsgálni, hogy a csalás összes lehetőségét kizárjuk, a rejtett erőforrást is beleértve. Zeitz hercege írt nekem, hogy szándékszik egy sokkal részletesebb, alaposabb vizsgálatot végezni. Igaz, hogy a levegő egyedül, valamiféle külső erőforrás nélkül nem tudja mozgatni ezt a készüléket. Mivel minden más lehetőséget kizártunk, mégis csak a sűrített levegő maradhat. Ha Isten is úgy akarja, elhagyom Bécset még a tél beállta előtt, és Hannoverbe megyek. Megpróbálom utam során meglátogatni Önt, és akkor mindent megbeszélünk.”
Leibniz valóban megnézte Orffyreus gépét, amikor Bécsből Hannoverbe tartott, 1714. szeptember 9. és 12. között tartózkodott Zeitzben. Erről a látogatásról Nagy Péter cár orvosának, Erskinnek a jóvoltából megmaradt Leibniz levele. A következőket írta Leibniz: „Orffyreus a barátom lett és megengedte, hogy néhány kísérletet végezzek a gépén. A szerkezet két órán keresztül mozgott nagy erővel a jelenlétemben. Sajnos nem tudtam tovább maradni, mivel kocsival mentem a zeitzi fejedelemmel. Azt tanácsoltam neki, hogy végezzenek egy gondos, több hétig tartó vizsgálatot, és mindent tegyenek meg a mérések hitelességéért, zárják ki a csalás lehetőségét, és győződjenek meg a gép teljesítményéről. Amint ez megtörténik, biztos vagyok benne, hogy több herceg – erőforrásaikat egyesítve – megvásárolja ezt a találmányt. Annak ellenére, ha a gép nem örökmozgó, mint sokan tartják, nagyon hasznos lehet akkor is, hogyha több héten át képes mozogni. A herceg megígérte, hogy elvégeztet egy ilyen vizsgálatot.”
Ez után a látogatás után Leibniz továbbutazott Hannoverbe, ahonnan – legnagyobb csalódására – György király nem vitte magával Angliába, sőt, még a fizetését sem adta meg, mivel Bécsben engedélye nélkül tartózkodott. Hannoverben a következő gondolatokat írta le Orffyreus gépével kapcsolatban: „Valami egészen különleges ez az Orffyreus-gép, nem szabad figyelmen kívül hagyni, mivel igen nagy haszonnal járhat. Ha a vizsgálatok után bebizonyosodik használhatósága, nevezetesen, hogy egy nagyobb gép még több munkát végez, valamint például egy tárnából vizet tud kiemelni, akkor azt hiszem, okos lenne, ha a feltalálónak nagy összeget adnának. Ezt a pénzt vagy egy összegben, vagy részletekben, de rövid idő alatt lehetne kifizetni. Azért, hogy mind a feltaláló, mind az emberek jól járjanak, a következő dolgokra kellene ügyelni:
1. Egy igen gondos vizsgálatot kell elvégezni, ami választ ad arra, hogy építhető-e egy nagyobb gép. Ezzel kizárhatjuk annak lehetőségét, hogy valakire bíróság előtt csalás vádjával támadjanak.
2. Megegyezést kell tető alá hozni a feltaláló számára fizetendő díjról.
3. Ajánlatos lenne most azonnal valamennyi pénzt fizetni neki az eddigi munkájáért és egy évjáradékot addig is, amíg a teljes összeget megkapja.”
1714. szeptember 23-án Leibniz ezt írja Teubernek: „Örülnék, hogyha Orffyreusnak nem kellene családja és barátai anyagi támogatására számítana, mert ezek a barátok nem sokat segítenek neki. Ez talán elérhető őfelsége Moritz Wilhelm Duke herceg, Zeitz hercegének segítségével. Remélem, fog segíteni, mivel ez a találmány megérdemli a támogatást.”
Leibniz maga írta meg ezt Moritz Wilhelm hercegnek 1714. október 7-én: „Azt hiszem, hogy Orffyreus találmánya nagyon fontos, és szeretném, hogyha minél gyorsabban használni lehetne. Úgy gondolom, hogy a bányászatban lehetne a leghasznosabb. A feltaláló jelenleg olyan emberek környezetében él, akik úgy tűnik, nem a javát akarják, kívánatos lenne valahogy megszabadítani tőlük. Bármi is történik, jó lenne, ha nem kellene elköltöznie, mert lehet, hogy más helyen a találmányának gyümölcseit nem élvezhetné. Ha hercegi felséged megmutatná jóságát és támogatná egy darabig, akkor ez segítené a kerék felhasználását. Erről Buchta tanácsosnak és Teuber tiszteletesnek is írok, hiszen ők tudják a legtöbbet segíteni Önnek ebben a kérdésben.”
Leibniz nem járt sikerrel. Valamiféle belső viszálykodás miatt Orffyreus családjával együtt új helyre kényszerült költözni. November végén hagyták el Draschwitzot, miután Orffyreus – szokásához híven – darabokra törte gépét. Ez számára egyfajta biztonsági eljárás volt, nehogy valaki szállítás közben megtudja a gép titkát. Amikor meghalt, legutolsó gépe is darabokban volt, senki sem tudta összerakni. Ahogy életrajzírója megjegyzi, ez azt mutatja, hogy Orffyreus rendkívül érzékeny ember volt, barátai és ellenségei is nagyon nagy mértékben befolyásolták.
A telet egy faluban töltötte, majd tavasszal a Lipcsétől tizennyolc mérföldre található Merseburgba utazott. Sokat gondolkodott a gépével kapcsolatos vádakról, és kidolgozott egy olyan megoldást, melynek segítségével a kerék mindkét irányban tudott forogni. Így nem vádolhatták azzal, hogy felhúzott rugó van a szerkezetben, amivel kezdetben mindenki gyanúsította. Természetesen nem tudjuk, hogy milyen volt ennek a kétféle irányba is forogni tudó keréknek a szerkezete. Életrajzírója összesen hét készülék nyomára bukkant. Ezek szerint ugyanazt az alapelvet többször, többféle formában meg tudta valósítani. Egyre nagyobb átmérőjű kerekeket épített, míg a legutolsó ismert szerkezet (amit Kasselban épít majd később) 3-4 méter átmérőjű lett.

AZ ELSŐ VIZSGÁLAT
Közben a szerkezet híre tovább terjedt. 1715 januárjában az Acta Euditorium című folyóiratban egy rövid tudományos publikáció jelent meg, ahol Leibniz barátja és tanítványa, Christian Wolff írt a találmányról: „Egy örökmozgót épített Orffyreus, aki egyébként gyógyításból él, és a kémiában és a mechanikában is eredményes.” Közben persze ellenségei sem pihentek. Gärtner mechanikus és barátai Drezdában tovább terjesztették a híreket Orffyreus csalásáról. Közben egy baleset folytán Orffyreus feje megsérült. Igen komolyan megbetegedett, és még akkor is az ágyat nyomta, amikor egy hajnali órán halálos ellenségei – Gärtner, Borlach és Wagner – megérkeztek, hogy a gépét megnézzék. Nyilvánvalóan szándékosan mentek ilyen korai időszakban, hogy maga Orffyreus ne lássa az úgynevezett „vizsgálatot”.
Valószínűleg a feltaláló valamelyik öccse mutatta meg nekik a készüléket. Néhány perc alatt be is fejezték a vizsgálódást, aztán távoztak. Ha valóban alapos vizsgálat lett volna a céljuk, amit Leibniz mindig is erőltetett, akkor valószínűleg tovább maradnak. Csupán azt a látszatot akarták kelteni, hogy megvizsgálták a gépet, és ezek alapján állítják, hogy hamisítvány. Valójában nem is volt szükség a szemlére, hiszen ők már előtte tudták – úgymond –, hogy ez a szerkezet eleve nem működhet, tehát nem is kell megvizsgálni. A képen látható ábra mutatja, mily módon csalt szerintük Orffyreus. Úgy vélték, hogy kívülről, egy rejtett mechanizmus segítségével, a kereket tartó oszlopokon át hajtják meg a készüléket, és erről egy nyomtatott, nagy példányszámban terjesztett pamfletet is írtak. Erről a látogatásról 1715. július 22-én Teuber a következőképpen ír Leibniznek: „Gärtner úr Drezdából azt állítja, hogy megtalálta, hogyan csal Orffyreus. De hát hogy jött rá? Kinyitotta a gépet? Nem tudom, nem akarom elhinni.”
Leibniz gyorsan, két héten belül válaszolt Teubernek: „Ha Gärtner úr valóban észrevette az Orffyreus-készülékben a csalást, akkor képesnek kell lennie arra, hogy ő is lemásolja. Ami engem illet, ahogy gyakran mondtam, nem gondolom, hogy a mozgás kizárólag mechanikai okokra vezethető vissza, hanem valami más fizikai törvényre. Hogy mi az, nem tudom. Mindenesetre hasznos, mivel a gép nagyon nagy erőt, energiát ad hosszú időn keresztül. Ebben az esetben nem nevezném ezt a munkát csalásnak, ha képes azt nyújtani, amit a feltaláló ígér. Sajnos a mai napig nem tudom a következőket:
1. Mekkora súlyokat emel föl egy-egy fordulat során?
2. Milyen magasra emel egy súlyt egy ilyen fordulattal?
3. Ór;ánként hány fordulatot tesz meg ez a gép?
Mert csak ezek után lehetne a gép teljesítményét megbecsülni.”
Érthető, hogy Leibniz minél több adatot szeretett volna megtudni, és talán magára maradt ebben az igyekezetében. Buchta tanácsos szintén írt Gärtner ellenségeskedéseiről Leibniznek 1715. augusztus 27-én: „Nem tudom, hogy Excellenciás Uram kapott-e a »gärtnerániából« egy példányt. Nem tudom, mit tervez most Gärtner úr. A mellékelt levélrészlet elmond néhány dolgot, ami az Orffyreus-géppel kapcsolatos. Biztos vagyok benne, hogy Gärtner úr a közeljövőben el fogja veszteni reputációjának egy jó részét.”
Mindenesetre egy következménye mindenképp volt Gärtner és Borlach ellenségeskedésének. Orffyreusnak minél gyorsabban meg kellett mutatni, hogy gépe tényleg működik, mielőtt ezek a hazug pletykák véglegesen hiteltelenné tették volna őt. Orffyreus tehát megkérte Zeitz hercegét, Moritz Wilhelmet, hogy támogasson egy hivatalos vizsgálatot. Ez meg is történt, és lényegében ez az első hivatalosnak tekinthető eredmény az Orffyreus-ügyben.
A rizsporos parókák és intrikák világában ez a vizsgálat fordulópontot jelenthetett volna az emberiség számára, hiszen ez volt az első megbízható vizsgálat arra, hogy a szerkezet valóban működött. A vizsgálat tényét 1715. október 19-én harangozta be a lipcsei Postzeitungen újság: „Orffyreus úr, a perpetuum mobile feltalálója, merseburgi lakos emlékeztetni akar minket a Leibziger Zeitungensblatt korábbi számában tett ígéretére. Itt annak bemutatását ígérte, hogy gépét egy másik állványra is át lehet tenni. Nagyon fontosnak tartotta, hogy ezt az ígéretét betartsa, mert mostanában gúnyolódó és sértő ellenvélemények jelentek meg a sajtóban, ezért kívánatos a vizsgálat. Néhány ember szintén önmozgató gépet készített (ez nyilvánvaló utalás Gärtnerre), ami felületesen hasonlít az ő gépére, de nem tagadható, hogy ezek hamisítványok. Orffyreus úr nemrég gyógyult meg betegségéből, és amilyen gyorsan csak lehet, szeretné befejezni a perpetuum mobilét, amit nemrég újra kezdett építeni. Arra készül, hogy Isten segítségével egy tisztességes bemutatót tartson találmánya létezéséről olyan személyek jelenlétében, akik különböző szakmákban járatosak. A vizsgálat és a bemutató e hó 31-én lesz. Számos híres matematikus és mechanikus lesz jelen. Ugyanakkor a feltaláló elvárja, hogy részrehajlás nélküli véleményt kapjon az ügy kivizsgálására szolgáló bizottságtól. Ezért szükségtelennek tartja, hogy válaszoljon olyan emberek felhívására, akik kétségeiket a sajtóban tették nyilvánvalóvá.”
A nevezetes vizsgálatot valóban végrehajtották a jelzett napon és Zeitz hercege, Moritz Wilhelm választotta ki a feladatra megfelelő embereket. Két megbízottat jelölt ki az esemény lebonyolítására, a bizottság más tagjai bizonyos tudományos képességekkel rendelkeztek. Mások pedig gyakorlati, technikai jártasságukról voltak nevezetesek, a többiek pedig megbízhatóságukról és megvesztegethetetlenségükről. A bizottság két vezetője Julius Bernhardt Rohr, valamint Caspar Johann Bretnuetz volt. Von Rohr ekkor 27 éves, és jogi, matematikai, fizikai, kémiai és gazdasági végzettségű. A Hallei Egyetemen tanult, majd Hollandiában, később visszatért Halléba. A kerületi magisztrátust, Johann Andreas Weisét megkérték, hogy szintén legyen jelen, és rögzítse a vizsgálat eredményét. Az ő beszámolója, valamint az elnök által kibocsátott tanúsítvány – amit a herceg nevében állítottak ki –, valamint Rohr fennmaradt tanúsítványa sok részletet feltár a vizsgálatból.
Az első vizsgálatnak az volt a célja, hogy bebizonyítsák: a kerék áthelyezhető egyik állványról és csapágyról a másikra. Így bizonyítani lehetett, hogy a gépet nem a csapágyain keresztül, valamilyen titkos, külső forráson át mozgatják. Így ír erről a jegyzőkönyv: „A feltaláló először mozgásba hozta a 11 láb átmérőjű, 1 láb vastag gépet, ami ugyanazon a fából készült állványon állt, amire eredetileg tették. Megindítás után megállították, majd újra indították, mind jobb, mind bal kéz irányába, annyiszor, ahányszor csak a bizottság tagjai vagy a jelenlevő nézők igényelték. A gép nagyon könnyű, gyenge nyomásra indult. Kezünk két ujjának ereje elegendő volt ahhoz, hogy ezután felgyorsuljon, és akár egyetlen súly is, ami bent volt elrejtve, elkezdjen esni, csúszni. Az első fordulat után a gép gyorsan és egyenletesen forogni kezdett, akkor is, amikor terhelték. A terhelés egy olyan doboz volt, amibe 70 fontnyi téglát tettek. A súlyt kötél segítségével emelték föl, ami egy ablakon keresztül haladt, és a tetőig nyúlt. A tetőtől lefelé több klafter magasságból tudta felhúzni a terhet (1 klafter kb. 2 méter). A dobozt annyiszor emelte fel, amennyiszer csak kérték.
A továbbiakban a feltaláló, Orffyreus mindenki szeme láttára leemelte az örökmozgót eredeti fa állványzatáról. A fa állványzatot nagyon gondosan megvizsgáltuk a tetején, az alján, s a közepén is, különösen ott, ahol akár egy kis karcolás is látszott. Ugyanilyen gondosan vizsgáltuk meg a fatengelyből kinyúló vas tengelyeket és a csapágyakat is. Azonban semmiféle gyanús vagy csalásra mutató jelet nem találtunk.
Hogy további bizonyítékot kapjunk a belső mozgató erőre, az örökmozgót egy másik állványra is áthelyeztük, ahol a teljes csapágyat lehetett látni felülről is és alulról is, valamint a gép mindkét oldalát. Minden jelenlevőt megkértünk, hogy nézze meg a csapágyakat, de semmilyen lyukat nem találtunk. A gépet át lehetett vinni egyik helyről a másikra, valamint jobb és bal irányban is el lehetett indítani, bármennyiszer is kérték a tisztelt bizottság összegyűlt tagjai. A gép minden egyes alkalommal újra visszanyerte erős, egyenletes és gyors forgását. A mozgást hangos zaj kísérte, mely a gép belsejéből származott, és addig tartott, amíg a gépet meg nem állították. Semmi gyanúsat nem találtunk.
Végül azt is megjegyezni kívánjuk, hogy a kísérlet előtt az összes szomszédos helyiséget megvizsgáltuk, tehát a fölötte, az alatta és a mellette levő helyiségeket. Azt is megállapítottuk, hogy a tartóoszlopok nem üregesek, és semmiféle mechanizmusnak nem találtuk nyomát, ami kötél segítségével mozgatta volna a szerkezetet. Mind, amit a fentiekben írtunk igaz, és saját kézjegyünkkel látjuk el, minden fenntartás nélkül. Ezt a tanúsítványt a feltaláló tiszteletteljes és engedelmes kérésére állítottuk ki. Aláíratott Merseburgban 1715. október 31-én.”
Tizenkét tanú írta alá a tanúsítványt, de lehet tudni, hogy sokkal többen nézték végig az eseményeket. A bizottságnak három tagja a szász választófejedelem, II. August udvarához tartozott, valamint a lengyel király udvarából is érkeztek. Augustus alkalmazásában állt a bizottság egyik tagja, Christian Wolff professzor is. Harminchat éves volt a vizsgálat időpontjában, és a breslaui, jénai, lipcsei egyetemen tanult. Leibniz tanítványa volt, és Leibniz javasolta őt a Hallei Egyetem matematika professzorának. Ő is tagja volt a Londoni Királyi Társaságnak (ez az angol akadémia), mint Leibniz. A későbbiek során Nagy Péter tudományos tanácsadója lett, és segített a Pétervári Tudományos Akadémia megalapításában. Majd a Hallei Egyetem rektoraként is működött, de közben egy darabig a Marburgi Egyetemen volt száműzetésben Orffyreus gépe miatt.
John Collins könyve [2] részletesen felsorolja, hogy kik és milyen képzettségűek voltak még a bizottságban, de elégedjünk meg most annyival, hogy az egyetlen szóba jöhető külső energiaforrás, azaz a csapágyakon keresztül történő külső meghajtás a bizottság szerint kizárható. Vagyis a vizsgálatok és a szemtanúk szerint a gép nagy teljesítményt képes állandóan leadni, áthelyezhető egyik állványról a másikra, a csapágyakon keresztül nem hajtható meg. Mindezek azt a véleményt erősítik, hogy Orffyreus gépe valóban képes volt külső forrás nélkül állandóan energiát leadni.
Olvassunk most bele a bizottság egy másik tagjának, Johann Weisének feljegyzésébe: „A feltaláló először körbevezetett minket, és bizonyította, hogy örökmozgóját semmiféle rejtett kötél nem hajtja, mint ahogy azt hamisan állították. A kör alakú gép körülbelül 6 láb átmérőjű és 1 láb vastag. A feltaláló igen kis erő segítségével indította el. Amint az első, belső súly esni kezdett benne, a gép forogni kezdett, percenként legalább 40-et fordult, és csak nagy nehézségek árán lehetett megállítani. Buchta és Wolf, akik a bizottság tagjai voltak, a mérések után néhány szót váltottak Orffyreusszal, hogy a feltaláló és Leibniz közti esetleges nézeteltéréseket tisztázzák.”
Buchta erről így ír Leibniznek 1715. november 3-án: „Orffyreus nagyon kedvezően beszélt Excellenciás Uramról. Sajnálja, hogy nem fogadta el Excellenciád ajánlatát, amit jelenlétemben tett. Bizalmasan elárulta, hogy néhány rosszindulatú ember beszélte rá erre. Azt kéri, hogyha Excellenciád tud, jöjjön azonnal, és Excellenciád megvizsgálhatja a gépet, amennyire csak akarja, de azon feltétellel, hogy Excellenciás uram megesküszik rá, hogy nem épít ilyen szerkezetet, és háromezer tallért fizet. Amennyiben azonban a gépet eladják, akkor Excellenciás uram kilencezer tallért fog kapni. Merseburgban voltam múlt csütörtökön Wolf professzorral, valamint Hoffmann úr és a lipcsei Mencke úr társaságában, akiket szintén Őfelsége bízott meg a gép megvizsgálásával. Saját szemeimmel láttam, amint Orffyreus úr az egész gépet öt vagy hat lépés távolságra elviszi, és egyik állványról a másikra teszi. Ezt egész közelről láttam, ezért azt állíthatom, hogy amit Gärtner úr ellene írt, az felháborító.”
Leibniz azonban nem fogadta el ezt az ajánlatot, valószínűleg azért, mert nem tudott volna háromezer tallért szerezni. Így ír: „Nagyon örülök, hogy Orffyreus szépen beszélt rólam, és nem értett félre, mert állítólag arra panaszkodott, hogy meg akarom szerezni a titkát. Én elsősorban bizonyos fontos alkalmazásokra gondolok, de nem dönthetek a titok ismerete nélkül. Amint a feltaláló egyenesbe jön, minél hamarabb értékes díjban kell részesíteni, hogy munkája gyümölcsét még élvezhesse.”
Leibniz Wolf professzort is megkérte, hogy írja le benyomásait a vizsgálatról. Wolf professzor eleget tett a kérésnek, és 1715. december 19-én megírta ezt a tanúsítványt. (Wolf és Leibniz fennmaradt levelezéséből a kiadók mindig kihagyják ezt a levelet, valószínűleg a tartalma miatt.) Nézzük meg most, mit írt a hallei Wolf professzor: „Orffyreus különleges gépének bemutatóján magam is részt vettem. Gärtner mechanikus – aki mechanikai találmányairól híres – a publikum számára egy olyan rézlenyomatot terjeszt, amelyben bemocskolja Orffyreus nevét, feltételezve, hogy a gépét a szomszéd szobából egy kötél segítségével mozgatják. Bebizonyítottuk, hogy a valóságban Orffyreus gépe nagyon távol esik mindenféle csalástól, becsapástól. A vizsgálatot a herceg udvartartásának képviselői jelenlétében és más vendégek részvételével bonyolítottuk le. Amikor a gép készen állt a forgásra, az összes szomszédos szobát kitártuk, és a csapágyakat teljesen fölnyitottuk. Csak az alsó fele maradt meg, a fölsőt le lehetett venni. Nehogy valaki véletlenül megnézze a gép belső szerkezetét, a feltaláló beborította azt. Amíg ezt megtette, nem palástolta azt a tényt, hogy a mechanizmus súlyok segítségével működik. Számos ilyen súlyt – kendőbe burkolva – a kezünkbe adott, hogy megbecsüljük a súlyát. Körülbelül 4 fontra becsültük mindegyiket, s ezek határozottan henger alakúak voltak. Nemcsak emiatt, hanem más közvetett bizonyíték miatt is úgy gondolom, hogy a súlyokat valami mozgatható vagy rugalmas karokhoz kötötte a kerék külső kerületén.
A forgás alatt jól hallatszik, hogy a súlyok fa lemezeket ütnek meg. Egy résen keresztül láthattam ezeket a lemezeket. Ezek kissé be vannak görbítve. Amikor átrakta a kereket egy másik támaszra, és újra beszerelte a súlyokat a megfelelő helyekre, lenyomott egy vasból készült rugót, ami fölfelé kinyomódva hangos zajt adott. Ezért nincs kétségem afelől, hogy a kereket egy belső energiaforrás mozgatja, de az nem biztos, hogy örökké tart ez a mozgás. Azonban a gépnek nem sok értéke van, ha nem fejleszthető tovább. Jelenleg 60 fontot tud fölemelni négyes csigasorral, ami az emelést elég lassúvá teszi. A kerék átmérője körülbelül 12 láb, a vascsapágy egészen vékony, körülbelül 1/4 inch átmérőjű, és hosszának csak a hatoda súrlódik.”
Leibniz nagyon megörült a pontos információknak, és 1715. december 23-án válaszolt Wolfnak: „Nagyon köszönöm, hogy írt az Orffyreus-gépről. Be kell ismernem, fantasztikusnak tűnik. Bárcsak egy tehetős herceg megvenné a találmányt. Akkor is megérné, ha jelenleg még nem tud többet a gép. Talán, ha a mechanizmusa egyszer ismert lesz, akkor majd tudják fejleszteni. Gärtnert dicsérik a találmányaiért, ám tudtára kellene adni, hogy több tiszteletet mutathatna azok irányában, akik kevésbé ismertek. Nem tett jó szolgálatot önmagának azzal, hogy tisztességtelenül csalónak állította be Orffyreust.”
1715 decemberében egy kis könyvecske jelent meg a vizsgálatokról, ezeket is olvashatta a köznép. Természetesen ebben sem találjuk meg a belső, titkos mechanizmus leírását, mindenesetre néhány fontos információmorzsát az előbbi levélből elcsíptünk. Az egyik az, hogy súlyok mozogtak a kerékben, ferde, talán spirális pályán, és rugók is megtalálhatók a szerkezetben. Tehát valamilyen energiatárolási feladatot megoldott a mechanizmus. Talán a könyv elolvasása után az olvasók maguk is spekulálni kezdenek, milyen is lehetett Orffyreus szerkezete. A későbbiekben kiviláglik majd, hogy nem volt nagyon bonyolult, mindössze szokatlan volt az elrendezése.
A vizsgálati jegyzőkönyv ellenére az Orffyreus elleni áskálódások tovább folytatódtak. A demonstrációkból kapott pénzt, melyet Orffyreus a szegények között osztott szét, megadóztatták, csak azért, hogy jövedelemforrásától és népszerűségétől megfosszák. Újra négy hónapig tartó depresszióba esett, és különböző egyéb nehézségei miatt ismét megsemmisítette berendezését. Leibniz 1716. április 14-én Teubernek ezzel kapcsolatosan így ír: „Nagyon aggaszt, hogy mi történhetett Orffyreus úrral, örülnék, ha utánanézne, faluja intendánsa talán tud valamit. Sok dolog zavarta azt a jó embert, és nem szokta meg a közösségi élet szabályait. Ezért tartok tőle, hogy a találmánya könnyen elveszhet, ha nem hozza nyílvánosságra, ha nem mondja el barátainak.”

ORFFYREUS KÁROLY VÁLASZTÓFEJEDELEM; UDVARÁBAN
Ahogy életrajzírója is megjegyzi, Leibniz rátapintott a valóságra. Sajnos Orffyreus bizalmatlansága, a külvilág értetlensége és ellenségeskedése végül is oda vezetett, hogy Orffyreus titka, a szerkezet lényege a mai napig is ismeretlen. Orffyreus tehát miután gépét összetörte, egy új helyre, Kasselba utazott. 1716. július 3-án Leibniz újra levelet írt Teubernek, melyben értesíti, hogy Hannoverből újra elutazik Zeitzbe, hogy a számológépével kapcsolatos még fennmaradt gondokat elsimítsa. Ez a számológép korának igazi csodája volt. Nemcsak összeadni és kivonni, hanem szorozni, osztani, valamint gyököt vonni is tudott.
Említi ebben a levelében, hogy Moritz Wilhelm grófot is meg szeretné látogatni. Az udvari napló szerint Leibniz 1716. július 10-én érkezett, és nagyra becsült vendégként fogadták. Egy hétig maradt, módosított valamit a számológépén, és visszaútban újra meglátogatta Orffyreust. 1716. augusztus 3-án így ír Teubernek: „Beszéltem Orffyreus úrral, aki Kasselba kíván költözni. Nagy reményei vannak, mivel Őfelsége (a választófejedelem) támogatásával és tekintélyével több nemesemberhez juthat el a híre, és megkaphatja a jutalmat. De ehhez legalább két hétig kell gépének működnie.” Leibniz június 17-én hagyta el Zeitzet. Ekkor már tudott arról, hogy Orffyreus Kasselba fog költözni. Leibniz is remélte, hogy az új szerkezet megépítése után egyenesbe jönnek a dolgok, és ő is segíthet a fejlesztésben és a szerkezet titkának megfejtésében.
Leibniz részvételét azonban megakadályozta 1716. november 14-én bekövetkezett halála. Hetvenéves korában hunyt el, s ezzel megszűnt az a lehetőség, hogy a kontinens elismert, vagy talán legelismertebb tudósa részt vehessen a szerkezet titkának feltárásában. Leibniz tekintélye, tudása és látható érdeklődése, támogatása így mindörökre elveszett.
Újabb fejezet kezdődött ekkor Orffyreus életében, s bár Leibniz segítsége elmaradt, még mindig nem hunyt ki a remény. Új lehetőségek, új horizontok nyíltak meg, amikor Orffyreus egy minden eddiginél gazdagabb és tekintélyesebb uraság, Hesse-Kassel urának, a hatvankét éves Karl választófejedelemnek szolgálatába állt. A hesse-kasseli fejedelemség Weissensteinben levő kastélyában élt Károly, aki ekkor európai szintű előkelőségnek számított. Kis fejedelemsége jó anyagi körülmények között élt, ami elsősorban zsoldoshadseregének volt köszönhető, hiszen ezt a zsoldoshadsereget mindig busás haszon fejében adta kölcsön az éppen hadakozó uraknak. Míg Angliában ekkor a rabszolga- és a gyarmatáru-kereskedelem bizonyult a legkifizetődőbb vállalkozásnak, Hesse-Kassel tartomány ura történetesen zsoldoshadseregek felszerelésével és kölcsönzésével tett szert gazdagságra és tekintélyre.
Szinte egész életét hadakozással töltötte, de élete második felében már a művészetek és a tudomány felé fordult. Az ő kastélyába került a kontinentális Európa első gőzgépe. A választófejedelem azért hozatta el, hogy a kastély előtt lévő vízesésrendszer vizét forgassa a nagyérdemű publikum csodálkozása közepette. Karl tizenöt gyermeke számos jó udvarba házasodott be, így egyik fiából például svéd király lett. Mondhatjuk tehát, hogy a rizsporos parókás korszak „krémjéhez” tartozott, a legfelsőbb, legelőkelőbb körökhöz, így komolyan tudta segíteni Orffyreus munkáját.
Valóban, Orffyreusnak ez volt az aranykora, egészen Karl 1730-ban, hetvenhat éves korában bekövetkezett haláláig. Az uralkodó figyelt kis országára, és külön ügyelt a kereskedelmére. Ezért egy kereskedelmi kamarát is felállított, és Orffyreusnak itt ajánlott állást. Orffyreus így 1716-ban kereskedelmi tanácsos lett évi 300 talléros fizetéssel, ami akkor jelentős összegnek számított. Tehát állást, fizetést és rangot kapott. Az uralkodó egész életét végigkísérte a technika iránti érdeklődés. Olyannyira, hogy – mint lelkes protestáns – meghívta a Franciaországból elüldözött hugenottákat. Így érkezett udvarába 1688-ban egy Denis Papin nevű hugenotta, aki a gőzgép fejlesztésében jelentős érdemeket szerzett. A Marburgi Egyetemen matematika professzor is lett, és húsz éven át szolgálta a fejedelmet. 1695-ben költözött Papin Kasselba, és ott több híres kísérletet végzett az uralkodó segítéségével és támogatásával. Papin munkatársa volt Huygensnek Párizsban, Boyle-nak Londonban. Ő találta fel a biztonsági szelepet és a nyomás alatti főzést, a kuktafazekat. Papin nem folytatta sokáig gőzgépes kísérleteit Karl fejedelmi udvarában, hiszen egy másik modell, Desaguliers találmánya jobbnak bizonyult a Papin-féle gőzgépnél.
Ebből láthatjuk, hogy az uralkodónak volt technikai vénája, érdeklődése. Kastélyában kiállított számos gépet, szerkezetet, technikai érdekességet. Harmincnyolc évi házasság után azonban meghalt a felesége, aki tíz fiúval és öt lánnyal ajándékozta meg. Utolsó éveiben az uralkodó két hölgy kegyeit is élvezte, akik viszont állandóan civakodtak egymással, és a későbbiekben ez Orffyreus sorsát is sajnálatos módon rossz irányba befolyásolta.
Érdekes epizód történt a feltaláló és az uralkodó között. Az uralkodó volt az egyetlen személy, akinek megmutatta Orffyreus a szerkezet belsejét, de nem ingyen, hanem állítólag négyezer tallérért, ami akkor szép kis summa volt. Az uralkodó, miután meggyőződött arról – működés közben látva a szerkezet belsejét –, hogy tényleg nincs csalás a találmányban, és valóban csak súlyok mozgatják mintegy „önmagától” a szerkezetet – tehát valóban örökmozgó –, ezután teljes tekintélyével a feltaláló és szerkezete mellé állt. Az a tény, hogy Orffyreus megengedte az uralkodónak, hogy betekintsen a gépbe működés közben, jelentősen javított ugyan helyzetén, de az alapvető gondokat ez sem oldotta meg.

ÚJABB VIZSGÁLATOK
Közben tovább folytak az események. Gärtner és társai újabb pamfleteket írtak: kijelentették, hogy nem működik a gép két hétnél tovább. Éppen ezért Orffyreus megkérte új uralkodóját, Károly herceget, hogy támogasson egy olyan vizsgálatot, amelynek keretében több mint két héten át, ellenőrzött körülmények között, lepecsételt szobában működhet a gépe. Ez az újabb, sikeres vizsgálat is megtörtént. Az uralkodó ekkor a következő dekrétumot bocsátotta ki: „Az említett gép nemes, személyes tekintetünk előtt forgott, és gondosan megvizsgáltuk azért, hogy bármiféle jövőbeli kétségeinket kizárjuk. A vizsgálatnál mindent lezártunk és lepecsételtünk úgy, hogy a gépet senki ne érhesse el, valamint minden egyes lezárt ajtóhoz, ablakhoz őrt állítottunk. Az előre megállapodott idő után újra meg fogjuk vizsgálni a gépet, és amennyiben rendben lesz, akkor garantáljuk a feltalálónak, hogy egy hercegi aláírással ellátott, hiteles dokumentumot adunk neki, hogy a megalapozatlan kritikákat visszautasíthassa… Miután az eszközt három hónapon át nagyon sokan látták működés közben, innen és más vidékékről is, alacsony és magas rangú emberek, ezért 1717-ben, az elmúlt év november 12-én megparancsoltuk, hogy pecsételjék le, és két héten át senki ne menjen a közelébe. Azután személyesen és néhány miniszterünk társaságában november 26-án ismét megnéztük. Felnyitottuk a pecséteket, és igazoltuk, hogy ugyanúgy működik.
Mindent nagyon gondosan megvizsgáltunk, és saját kezünkkel állítottuk meg a gépet. Kis erővel, a feltaláló segítsége nélkül újra megindítottuk a gépet. Aztán újra lepecsételtük a helyiséget, az összes ablakot és ajtót, még a szomszédos szobákban is. Majd hat hét múlva, miközben senki sem nézhette meg a gépet, azaz 1718. január 4-én Isten akaratából újra megérkeztünk a helyszínre. Újra elmentünk weissensteini kastélyunkba, ahol nemcsak azt láttuk, hogy pecsétünk érintetlen, hanem azt is, hogy Orffyreus örökmozgója ugyanúgy forog, mint azelőtt. Sem a szobán belül, sem kívül semmiféle gyanús jelet nem találtunk. A feltaláló szívesen hozzájárult volna egy hosszabb vizsgálathoz is, ám figyelembe véve, hogy ellenségei négy hetes vizsgálatot követeltek, ami már nyolc hétre nyúlt, mi kegyesen hozzájárultunk és beleegyeztünk, hogy ilyen meghosszabbítás szükségtelen írott tanúbizonyságunk megtételéhez.”
Ezután Károly herceg számos lehetőséget említ, hogy mire lehet felhasználni a gépet, többek között archimedesi csavar segítségével vizet emelhet. Nem fejezte ki kétségét afelől, hogy amint Orffyreus gépét eladják, egy sokkal nagyobb gép épülhet majd, ami többre képes, feltéve, hogyha nagyobb kísérleti helyiséget és több asszisztenst adnak a feltalálónak. A tanúsítvány végén a herceg egy királyi parancsot bocsátott ki: „Elvárjuk mindenkitől, bármilyen rangban és pozícióban legyen, de különösen saját alattvalóinktól, hogy tartózkodjanak Orffyreus, kereskedelmi tanácsosunk zavarásától, nagyszerű eszközének méltatlan említésétől, és inkább segítsék és tegyék lehetővé, hogy Orffyreus élvezze sikerének gyümölcsét, védelmezzék és jóindulattal támogassák munkásságát. Bárki, aki ilyen támogatást ad, azt mi is támogatjuk, rangra való tekintet nélkül, sőt, attól függetlenül is, hogy a mi alattvalónk-e vagy sem.
Dátum: Kassel, 1718. május 27.”

Négy hónappal a demonstráció után a herceget új diplomáciai feladatok kötötték le. Négyes szövetség jött létre a hannoveri választófejedelem valamint Nagy Péter cár, XII. Károly svéd király és VI. Károly, a Római Birodalom választott fejedelme között, és számos kisebb fejedelemség, Poroszország, Szászország, Lengyelország és Litvánia valamint a lengyel trón részvételével. Ezt a szövetséget Károly őrgróf, Hesse-Kassel ura, Orffyreus protektora hozta létre.
Így egy ideig elhallgattak Orffyreus ellenségei, az úgynevezett „Gärtner-csoport”. Néhány nyugalmas év következett, ami sajnos nem járt jelentős áttöréssel. Megjelent azonban egy hosszabb cikk Orffyreus készülékéről (a merseburgi vizsgálatokról) az Acta Eruditorum című folyóiratban 1715. október 31-én. A cikk címe: Johann Ernst Elias Orffyreus örökmozgójáról szóló beszámoló. Az írás röviden ismerteti Orffyreus találmányát, és a Gärtner-csoport véleményét, mely szerint egy titkos kamrából mozgatták a szerkezetet. A cikk áttekinti a feltaláló munkásságát, s elismeri, hogy nem szavakkal, hanem tettekkel hallgattatta el a kritikát. A cikk leírta, hogy milyen kiváló emberek vettek részt a vizsgálatokban, s hogy Orffyreus nem titkolta: a gép súlyok segítségével mozog. A szerző megjegyzi, hogy közvetett bizonyítékok szerint a súlyokat a közepükön kilyukasztották, és összekötő rugókhoz kapcsolták.
Ettől a ponttól kezdve azonban már Orffyreus nyakasságán is múlt a siker, mert bár többen felkínálták, hogy valamilyen feltétellel megveszik a gépét, egyetlen üzlet sem jött létre. Az első bemutató után hét évvel, 1719-ben jelent meg német és latin nyelven is Orffyreus könyve, A győzedelmes Orffyreus-örökmozgó címmel. A latin szöveg természetesen korának tudósaihoz szólt, a német nyelvű pedig az átlagembernek. A könyvnek több példánya megtalálható az Egyesült Államokban, Oroszországban és Európában. Bár a titkot itt sem árulta el, hosszan leírta, hogy mi mindenre lehetne felhasználni a gépet, de a kötet általában csak retorikai fordulatokat tartalmaz.
A könyvben leírja az örökmozgó szerkezetek történetét, sőt ellenségeit is számba veszi, és négy csoportba osztja: egy részük a tudományos világhoz, más részük a nagyhatalmú emberekhez tartozik, harmadrészük az átlag közönséghez, valamint a sajtóhoz. Így szinte a teljes emberiséget ellenségei között említi, ami azért már zavart lélekre utal. Egyedül Károly herceget méltatja mint protektorát és védelmezőjét, de Leibniz neve nem szerepel. Leírja, hogyan kezdte el építeni az örökmozgókat, ám a szerkezet belsejéről nagyon szűkszavúan nyilatkozik: „A kerék belső szerkezetét az örökmozgás törvényei szerint alakítottuk ki, és belső elrendezése következtében a súlyok – amint forogni kezdenek – saját mozgásukból erőt nyernek, és folytatják a mozgásukat addig, amíg elrendezésük nem veszti el a megfelelő helyet és geometriai elrendezést. Míg az automatákban, mint például az órákban vagy rugókban, mindig szükséges újra és újra felhúzni a készüléket, addig ebben a szerkezetben a súlyok másként működnek. A súlyok a szerkezet legfontosabb részei: ezek teszik lehetővé az örökös mozgást. Ezt az univerzális mozgást addig kell végezniük, amíg a gravitáció centrumán kívül vannak, és úgy kell őket elrendezni, hogy sose álljon be egyensúly, amit ezek a súlyok csodálatos, gyors mozgásukkal meg is tesznek. Egyik vagy másik függőlegesen nehezedik súlyával a tengelyre, és ez a tengely is mozog.”
Ettől persze nem lettünk okosabbak, továbbra is csak azt tudjuk meg a szerzőtől, hogy valóban különleges pályán mozgó súlyok segítségével valósította meg ezt a feladatot – a részletes technikai megoldást azonban esze ágában sincs közölni.

ÚJABB SZEMTANÚK BESZÁMOLÓI;
Orffyreus tehát két vizsgálatban is bizonyította, hogy ferde pályákon mozgó súlyok, rugók segítségével örökmozgót lehet létrehozni, azt mégsem tudta elérni, hogy valaki meg is vegye ezt a bizonyítottan különleges szerkezetet. 1721-ben az uralkodó egy kertes házat adományozott neki, melyhez egy legelő is tartozott. Bár ez a feltaláló életét jelentősen megkönnyítette, ennek ellenére az ügy nem haladt tovább. Ebben az évben azonban a kor két tudósa is meglátogatta Orffyreust, és fennmaradt leveleikből újabb csipetnyi információt kapunk, újabb bepillantást a gép működésébe.
Az egyik egy Joseph Emmanuel Fischer nevű fiatal építész és technikus, aki Desaguliers-rel együtt dolgozott, hogy Savery és Newcomen gőzgépének szabadalmát kiértékelje, megértse. Fischer tehát maga is értett valamennyire a gőzgépekhez, az erőgépekhez, a fizikához. Huszonnyolc éves volt, amikor az udvar, azaz Károly herceg szolgálatába állt. Fischer a következő levelet küldte Desaguliers-hez Angliába: „Nagyrabecsülésem jeleként írom Önnek ezt a levelet, melyben a kasseli örökmozgóról szeretnék tudósítani, amit már londoni tartózkodásom idején figyelmembe ajánlottak. Előre kell bocsátanom, hogy nagyon hitetlen vagyok olyan dolgokban, amelyekhez nem értek, mégis biztosíthatom Önt, hogy nincs olyan ok, ami miatt ezt a gépet ne nevezhetnénk örökmozgónak. Elvégeztem egy két órán át tartó kísérletet, melyen őfelsége a herceg – akinél kiválóbbat nem ismertem életemben – szintén kegyeskedett részt venni.
Ez egy 12 láb átmérőjű kerék, ami olajos vászonnal van leborítva. A kerék minden egyes fordulatánál legalább 8 súly esésének hangját lehet hallani, amelyek gyöngéden esnek le azon az oldalon, amerre a kerék forog. A kerék meglepő gyorsan forog, 26 fordulatot tesz meg percenként, amikor a tengelyt nem terhelik. Amikor a tengelyre egy ékszíjat, kötelet helyeznek, hogy egy archimedesi csavar segítségével vizet emeljenek, akkor csak 20 fordulatot tesz meg percenként. Ezt többször is kimértem az órámmal, és mindig ugyanezt találtam. Aztán mindkét kezemmel átfogtam a kerületét, és igen nagy erőfeszítéssel megállítottam a kereket. Olyan erős volt, hogy ha hirtelen akarnánk megállítani, akkor egy embert felemelne a földről.
Miután megállítottam, mozdulatlan maradt, és ez Uram a legnagyobb bizonyíték arra, hogy ez örökmozgó. Nagyon óvatosan újraindítottam, hogy megfigyeljem, vajon önmagától visszanyeri-e előbbi gyorsaságát. Kétségeim voltak eziránt, hiszen Londonban azt mondták nekem, hogy csak addig forog, amíg az elején átadott lendület értéke ki nem merül. De legnagyobb csodálkozásomra a kerék egyre gyorsabban és gyorsabban forgott, és két teljes fordulat után teljes sebességét visszanyerte, amit kimértem az órámon. 26 fordulatot tett meg percenként teher nélkül, és 20 fordulatot, amikor egy archimedesi csavarhoz kötötték, hogy vizet emeljen.
Ez a kísérlet, Uram, azt mutatja, hogy a kerék az általam adott igen kis kezdősebességtől hamar felgyorsul, és ez jobban meggyőz engem, mintha egy egész évig láttam volna forogni a kereket, mert egy éven át apránként lassulhatna. De azok után, hogy sebességet nyert a sebesség vesztése helyett, és nőtt a sebessége a súrlódás ellenében, nem látom, hogy bárki is kételkedhetne a dolog igazában. Amikor az ellenkező irányba fordítottam, a kerék ugyanazt a hatást mutatta. Megvizsgáltam a csapágyakat, hogy megfigyeljem, van-e valamiféle rejtett szerkezet, de semmi mást nem láttam, csak azt a két pici csapágyat, amin a kerék fel van függesztve.
Őfelsége, aki egy igazán nemes lelkű herceg, mindig kedvezően nyilatkozott a feltalálóról, és nem akarja hasznosítani a gépet addig, amíg a feltaláló nem kapta meg az őt megillető jutalmat. Őfelsége, aki jól érti a matematikát, arról tájékoztatott, hogy a gép annyira egyszerű, hogy egy asztalossegéd is megértheti, ha látta a kerék belsejét, és egyébként sem kockáztatná a nevét adni ilyen állításokhoz, ha nem lenne teljesen bizonyos ebben a dologban.

Véleményem szerint – s ezt fel is vetettem Őfelségének –, valamilyen társaságot kellene alapítani Londonban, hogy megvegyük a titkot. A herceg nagyon boldog lenne, ha egy ilyen társaság átadna húszezer fontot a feltalálónak, és akkor egy újabb vizsgálattal fel lehetne fedni a titkot. Ha a mozgását valóban örökmozgónak tekinthetnénk, akkor a húszezer fontot megkapja a feltaláló, amennyiben nem, a pénzt visszaadja. Ezt előtte rögzítenénk megfelelő hivatalos dokumentumokkal. Mondtam Őfelségének, hogy senki sem tudna megfelelőbben létrehozni egy társaságot, mint Ön, mivel Ön mindig a közjóért fáradozik. Gondolja el, milyen nagyszerű lenne, ha Európa legfelvilágosodottabb nemzetének birtokába kerülne az örökmozgás titka, melynek ismeretében végtelen számú, ma még ismeretlen találmányt lehetne készíteni.
Mivel nem leszek itt sokáig, arra kérem, vegye fel a kapcsolatot Roman úrral, Őfelsége építész intendánsával, aki meg fogja mutatni az összes hercegnek szóló levelet, és megállapodásra tud jutni Önnel. Kérem, szintén beszéljen barátjával, Sir Newtonnal, és mondja el a véleményemet a gépről. Remélem, hogy hamarosan hallani fog a leideni Gravesande úrról, barátunkról, aki egy körúton van, és Őfelsége, a herceg udvarába tart. Őfelsége kérte meg Roman úr által, hogy látogasson el ide.”

Sajnos Fischer nem tudta, hogy Desaguliers már elkötelezte magát a Savery-Newcomen gőzgép mellett, részt vesz a fejlesztő munkálatokban, így nem áll érdekében, hogy az Orffyreus-féle megoldást népszerűsítse. Ez az ipari ellenérdekeltségnek egy korai példája.

LEVÉL NEWTONNAK
Most fontossága miatt hosszan idézünk Gravesande leideni fizikaprofesszor leveléből, amelyet Isaac Newtonnak írt: „Doktor Desaguliers valószínűleg mutatta Önnek azt a levelet, amit Fischer báró írt neki nemrég Orffyreus kerekéről, ahol a feltaláló gépét örökmozgónak nevezi. A herceg, aki a tudományok és a művészetek pártolója, s egyetlen egy alkalmat sem hagy ki, ha egy találmányt vagy újítást támogathat, az egész világnak be szeretné mutatni a szerkezetet, hogy a köz hasznára váljék. Arra kért, vizsgáljam meg, hogy a feltaláló állításai megfelelnek-e a valóságnak, és hogy megmutathatjuk-e nagy tudású embereknek, akik kigondolhatják, hogy milyen további találmányok származhatnak ebből a semmi máshoz nem hasonlítható szerkezetből. Remélem, nem kedvetleníti el, hogy vizsgálatom csak másodlagos, közvetett lesz. Ezért mindent elmondok, amit láttam, tekintve, hogy az emberek nagyon megosztottak ebben a kérdésben, szinte az összes matematikus ellene van. A többség az örökös mozgás lehetetlenségét állítja, és ezért nem kapott eddig elegendő figyelmet Orffyreus találmánya. Be kell vallanom, hogy képességeim nem érik el azokét, akik már bizonyították ezt a lehetetlenséget, de bizonyos körülmények hatására mégis felfigyeltem erre a gépre.
Körülbelül hét éve fedeztem föl, hogy hibásan érvelnek ellene, és bár az ellenfelek állításai önmagukban igazak, mégsem alkalmazhatóak mindenfajta ellentmondás nélkül az összes lehetséges gépre, és azóta is meg vagyok győződve arról, hogy lehetséges örökké mozgó gépet készíteni. Úgy tűnt nekem, hogy Leibniz hibázott, amikor axiomatikusan kijelentette az örökös mozgás lehetetlenségét. Ennek ellenére azonban nem hittem el, hogy Orffyreus képes ilyen felfedezésre, mert az örökmozgót olyan találmánynak tartottam, amely nem építhető meg más, előzetes fölfedezések nélkül. A gép megvizsgálása után lehetetlen számomra, hogy ne fejezzem ki meglepetésemet.
A feltaláló igazi mechanikus, bár nem jó matematikus, ennek ellenére a gépe zseniálisan meglepő. A következőkben a gép külsejét írom le, mert a feltaláló nem engedte meg, hogy a belsejét megnézzem – attól fél, hogy ellopják a titkát. A gép egy üreges kerék vagy inkább dob, ami 14 inch vastag és 12 láb átmérőjű, nagyon könnyű, és számos falécből áll. A feltaláló az egész kereket vászonnal borítja, hogy ne lehessen látni a belsejét. A kerék vagy dob közepén egy 6 inch átmérőjű fatengely fut, melynek mindkét vége 3/4 inch átmérőjű vascsapágyakban végződik – e körül forog az egész szerkezet. Megvizsgáltam ezeket a csapágyakat, és egészen biztos vagyok benne, hogy kívülről semmi nem járul hozzá a kerék mozgásához.
Amikor igen gyengéden megnyomtam a kereket, mindig megállt, amint elvettem a kezem. Amikor nagyobb sebességet adtam a keréknek, akkor nagyon nagy erővel tudtam csak megállítani, mert miután megindul, két vagy három fordulat után eléri legnagyobb sebességét, és ekkor már 25-26-szor megfordul percenként. Ez a mozgás legalább két hónapig állandó marad, amint ezt a kastély egyik szobájában lezajlott vizsgálat nemrégiben megmutatta. Ebben a vizsgálatban az ajtókat és ablakokat lezárták, lepecsételték, úgyhogy nem volt lehetőség a csalásra. Ezen idő lejárta után őfelsége megparancsolta, hogy a szobát nyissák ki, és a gépet állítsák meg, hiszen – lévén ez csak egy modell volt – egyes részei elhasználódhattak a vizsgálattól.
A herceg jelen volt az én vizsgálataimnál is. Vettem magamnak a bátorságot, hogy megkérdezzem, vajon látta-e a belsejét, miután egy ideig mozgott; vajon megváltoztak-e a belső alkatrészei, és vajon ezek a részek szolgálhattak-e valamilyen csalás palástolására? Őfelsége a leghatározottabban biztosított engem az ellenkezőjéről, s elmondta, hogy a gép belső szerkezete nagyon egyszerű.
Ebből is láthatja Uram, hogy a mozgás alaptörvénye valószínűleg a dobon belül rejtőzik, és ez valóban az örökös mozgás törvénye. Ugyanakkor nem tagadhatom, hogy jó véleményem van a feltalálóról. A herceg szép ajándékot adott Orffyreusnak azért, mert megengedte, hogy belenézzen a gép belsejébe, ugyanakkor nem mondhatja el a találmány lényegét, nem használhatja, mielőtt a feltaláló meg nem kapja a megfelelő jutalmat. Biztos vagyok benne Uram, hogy egyedül Anglia, ahol a művészeteket és a tudományokat oly széles körben művelik, tudna megfelelő jutalmat adni a feltalálónak. Orffyreus csak arra kér biztosítékot, hogy gépéért megkapja a kért összeget, ha valóban bebizonyosodik, hogy örökmozgó. Biztosítékot szeretne kapni arra, hogy tisztességes módon vizsgálják meg a gépét, mert efféle garanciák nélkül nem adhat engedélyt a vizsgálatra. Nos Uram, mivel a közjót, valamint a tudomány haladását szolgálná, ha kiderülne, hogy valódi-e vagy csalás ez a találmány, úgy hiszem, hogy a fenti feltételek elfogadhatóak lesznek.”
Nem tudjuk, hogy valaha is válaszolt-e Newton erre a levélre, hiszen ekkor már idős korára való tekintettel keveset dolgozott. Mindenesetre még hat évig élt, így esetleg tehetett volna valamit az ügy érdekében. Arra is gondolhatunk, hogy mivel Leibniz bizonyos mértékig pártolta ezt a gépet, talán emiatt nem mutatott érdeklődést Newton a szerkezet iránt. Tragikus hiba ez, hiszen minden másként alakulhatott volna.
Az eddigi szemtanúk beszámolóiból néhány következtetést már le lehet vonni, vegyük sorra most ezeket.

NÉHÁNY KÖVETKEZTETÉS
Azt láttuk az ellesett mozzanatokból, hogy a dobban ferde pályán, egyszerű mechanikus szerkezet segítségével súlyok mozogtak, és úgy tűnik, hogy a folyamat egy szakaszában acélrugók is részt vettek. A sok-sok vizsgálat alapján állíthatjuk, hogy nem a csapágyakon át, kívülről hajtották a készüléket, hiszen többen is kijelentették, hogy gyenge nyomás után, magától is felgyorsult a forgás. Ehhez minimális erőkifejtés is elég volt, ezért nehéz elhinni bármilyen olyan híresztelést, hogy kívülről hajtották volna a szerkezetet. Az igen hosszú időtartamú kísérlet pedig azt bizonyítja, hogy nem a szerkezetben elrejtett sűrített levegő segítségével működött a készülék, és az egyetlen szemtanú, Karl őrgróf személyes megfigyelései is erre utalnak. Kétségtelen, hogy a szerkezet nem terhelhető korlátlanul, hiszen az archimedesi csavart szivattyúként rárakva lassult a forgása. Elképzelhető, hogy még nagyobb terhelésnél teljesen leállt volna.
Bizonyára nagyon sokan hitetlenkednek e sorok olvasása közben, vagy felháborodnak a szemtanúk leírásain, hiszen legjobb tudomásunk szerint a tudomány régóta bizonyította, hogy sem mechanikus, sem más típusú örökmozgó nem létezik. Lehetetlen, hogy több százezer kutató, több millió mérnök ne jött volna rá a titokra, főképp, ha ez olyan egyszerű.
A valóság szerintem egészen más. Igenis el lehet venni a kedvét sok százezer értelmes embernek attól, hogy ilyen irányban kutakodjon, gondolkodjon. A könyv hátralévő részeiben még épp elég példával fogunk szolgálni arra, hogy valaki rájött egyfajta energianyerő, azaz „örökmozgó” készülék titkára, de a kor „gärtnerei” útját állták, nem engedték meg a találmány elterjedését. Kétségtelen, hogy ennek a felfedezésnek az értéke annyira jelentős, hogy ez önmagában egy óriási akadály. Ilyenkor presztízs, irigység, butaság oly mértékű egyvelege jön létre, ami szinte bármit meggátolhat. A sok jó szándék kevés, egy kis gonoszság viszont mindent megakadályozhat. Vajon mi lehet az a titok, amit majd háromszáz éve annyi fizikus és matematikus nem tudott megfejteni? Remélem, a könyv II. részének végén ez már világossá válik, de most kövessük tovább Orffyreus sorsát.
Az eddigiekből is kitűnik, hogy Orffyreus szélmalomharcot folytatott. Egyrészt a Newcomen-féle gőzgép szép lassan terjedni kezdett, bár rendkívül primitív, igen alacsony hatásfokú szerkezet volt még akkor. James Watt majd csak az 1770-es években születik meg, és a jobb hatásfokú gőzgép valójában csak az 1800-as évek elején kezd terjedni, de akkor is inkább csak Angliában és Európa nyugati felén. Ezért nem magyarázhatjuk a sikertelenséget azzal, hogy a gőzgép-lobby elnyomta az Orffyreus-gépet, sokkal inkább az emberi tudatban, az irigységben és a butaságban kell keresni a bukás egyik okát.
Tekintve, hogy a Newtonnak írt Gravesande-levelet megírása után egy hónappal publikálták Hollandiában, olyannyira megnőtt az Orffyreus-gép ismertsége, hogy az állandóan gyanakvó Orffyreus, nehogy ellopják a titkát, újra összetörte gépét. Most már harmadszor. Nem tudni, hogy ez azért történt-e, mert kapott egy új házat egy kis faluban a kastély mellett, és szokásához híven minden egyes költözés előtt összetörte a régi gépet, vagy pedig valóban a Gravesande-levél által keltett kíváncsiskodásnak akarta elejét venni.
Későbbiekben Gravesande így ír az örökmozgó problémájáról: „Az örökmozgó lehetségességéről vagy lehetetlenségéről szerintem kár beszélni, de az, hogy matematikailag kimutatható a lehetetlensége, nem gátolhat meg minket abban, hogy megvizsgáljuk a kasseli találmányt: egy olyan kereket, amelyet belső mozgás elve irányít, és ami a legkisebb erőfeszítés segítségével bármely irányban elindul, és még több millió fordulat után is nagyon nagy erővel lehet csak megállítani. Úgy tűnik számomra, hogy egy ilyen gép mindenképpen dicséretet érdemel, habár nem pont olyan, amilyennek a feltalálója állítja. Ha örökmozgó, akkor megérdemli a kért árat. Ha nem, akkor is a megismerhettünk egy érdekes találmányt.”

AZ UTOLSÓ REMÉNYSUGÁR
Gravesande harminchárom éves volt, amikor a kasseli szerkezetet megvizsgálta, s még húsz évig, 1742-ig élt és írt erről a szerkezetről. Az 1730-as években a Leideni Egyetem egyik leghíresebb kísérleti tudósaként tartották számon. A Leideni Egyetem korának elismert oktatási intézményei közé tartozott, és Gravesande előadásai több száz fős hallgatóságot vonzottak – jól és érdekesen tudott a fizikáról beszélni. Mindez azonban sajnos nem sokat segített Orffyreus ügyén. Még egy utolsó, bíztató reménysugár mutatkozott, mégpedig az, hogy Nagy Péter, minden oroszok cárja, vevőként jelentkezett Orffyreusnál. Christian Wolf és Sumacher próbáltak közbenjárni az ügyben. Wolf Gottfried Leibniznek volt barátja, munkatársa, Nagy Péter cár kérésére együtt kezdték el szervezni a Pétervári Akadémiát, Sumacher pedig a cár tanult könyvtárosa és bizalmi embere volt. Hosszan lehetne idézni a gazdasági, pénzügyi részletekben bővelkedő leveleket, inkább arra a szinte kutatási jelentésre koncentrálnék, amelyben Wolf írta le véleményét Nagy Péter cár számára az Orffyreus-kerékről:
„Orffyreus örökmozgójáról szóló pártatlan vélemény, amelyet Őfelségének, a cárnak készítettem 1722. július 3-án, Halléban:
1. Minden kétséget kizáróan kijelenthetjük: Orffyreus kerekét nem egy feltételezett külső erő, hanem a speciálisan elrendezett belső súlyok mozgatják. A következő okok miatt jutottam erre a következtetésre:
a) Magam láttam, hogy a kerék állandó sebességgel és fordulatszámmal kezd forogni minden külső nyomás vagy lökés nélkül, mindaddig, amíg kívülről le nem fékezték. Bármilyen külső meghajtás, csalás kizárható, hiszen a csapágyakat megnéztem mindkét oldalon, és jól látható volt, amint a tengelyek futnak a csapágyfelületen. Kérésemre a kereket felemelték az állványról és egy másik állványra helyezték át.
b) Mielőtt átrakták a kereket, a feltaláló, aki a hivatalosan kinevezett vizsgálóbizottsági tagoknak mutatta be a gépet, kivette a súlyokat, melyek egy kendőbe voltak csomagolva és megérinthettük őket. Nem engedte, hogy a súlyokat a végeiken fogjuk meg (valószínűleg ott lyukak voltak vagy valamilyen csapok), de hosszirányban hengerszerűnek látszottak és nem túl vastagnak. Lehetett hallani a súlyokat, amint a többletoldalon megérkeztek, mintha csak átesnének, áthajolnának, és ebből arra következtetek, hogy ez az egyensúlytalanság a becsapódásuk nyomán keletkezett. Továbbá Hesse-Kassel tartomány uralkodójának bírom a tanúvallomását, aki gyakorlott mechanikai találmányok vizsgálatában. Ő látta a kerék belsejét, valamint azt, hogy a gép több héten keresztül forgott egy lezárt szobában, s mindeközben a kulcsot magánál tartotta, személyesen, saját pecsétjével zárta és pecsételte le az ajtókat és az ablakokat. Mind szóban, mind írásban kibocsátott egy nyilatkozatot, hogy a kerék mozgása semmi másnak nem tulajdonítható, mint saját belső súlyainak, és folyamatosan mozog addig, amíg a kerék belső struktúráját meg nem változtatják.
2. Mivel matematikai bizonyítás szerint lehetetlen, hogy egy gép saját erejénél fogva folyamatosan működjön, valami külső hatásnak kell létrehoznia a mozgást. Ezt nem érzékelhetjük érzékszerveinkkel, de talán olyan embereket kellene a vizsgálódásra megkérni, akik jobban ismerik a természetet. Úgy gondolom, hogy a súlyok rudakkal vannak a kerék külső pereméhez erősítve, és amikor a kerék könnyebb oldalán vannak, akkor felemelhetőek, de amikor elkezdenek esni (miután a kerék elfordult), az esés közben szerzett erővel hatnak, és így egy olyan fadarabhoz csapódnak, amely a kerék külső pereméhez van kapcsolva. Ily módon a kerék saját súlyai miatt jól hallhatóan forogni kezd. De az erő a súlyokból jön és nem magából a gépből, valamiféle folyadékból talán, amely nem látható, de ami a zuhanó súlyokat egyre gyorsabban és gyorsabban mozgatja. Orffyreus találmánya a súlyok művészi elrendezésén alapul, melyeket valami megemel, amikor állnak, és erőt nyernek zuhanásuk során – véleményem szerint ezt a módszert tartja titokban. Ez egybevág Orffyreusnak azzal a kijelentésével, hogy bárki, akinek megengedné, hogy belenézzen a kerékbe, könnyen megérthetné találmányát…
3. Ezért aztán lehetséges, hogy ha a kerék belső elrendezése nyilvánosságra kerül, akkor néhány matematikus rájön arra, hogy ez valójában nem is örökmozgó, hanem egy ismeretlen szubsztanciától származó különleges erő ad állandó nyomást azoknak a nehéz testeknek, amelyek zuhannak, vagy pedig erőt ad akkor, amikor becsapódnak.
4. Mivel ez az anyag mindenütt jelen van, és állandóan kifejti hatását, a kerék bárhol felszerelhető.
5. Amíg a kerék belső súlyainak elrendezését meg nem értjük, addig azt sem tudhatjuk, hogyan lehetne növelni ezt a hatást. Talán ezt a teljesítményt még tovább lehet fokozni, bár lehet, hogy a kerék méretének növelésétől a hatás már nem nő tovább.
6. Jelenleg nem várom, hogy bármilyen különleges eredményre jussunk a géppel kapcsolatban. Amit én láttam, annak igen kis tengelyvégei voltak, tengelye pedig üreges volt. Emiatt forgott a gép olyan gyorsan, hogy erejével néhány dolgot felemelt. Ez nem biztos, hogy jó, mert ha a kereket tartósan használnánk, egy ilyen vékony tengelyvég gyorsan elkopna, eltörne. Azonban nagy különbség van aközött, hogy egy gépet állandóan munkára használunk, vagy csak néhány percig működtetjük arra, hogy húzzon vagy emeljen valamit.
7. Bárkinek, aki meg akarja venni Orffyreus gépét, el kell döntenie, hogy különlegességként vagy pedig mozgató gépként akarja használni. Az első esetben minden, amit a 2. és 3. pontban leírtam, figyelembe veendő. A második esetben az 5. és 6. pontokat kell figyelembe venni.”

Érdemes még egy másik levélből is idézni – ez Wolf pétervári meghívásával kapcsolatos –, amelyből kiviláglik, hogy Nagy Péter komolyan érdeklődött az Orffyreus-találmány iránt: „Semmi sem ad nekem nagyobb elégtételt, mint az a tudat, hogy Wolf professzort, udvari tanácsost Őfelsége szolgálatában láthatom. Eredetileg nem akarta vállalni ezt az állást, mert mint mondta, többet már nem akar az élettől. Jó uralkodó alatt szolgálhat, népszerű a diákok között, van állandó munkája és megfelelő jövedelme. Évi négyezer tallért tud keresni könyvek írásával, üzleti vállalkozásokból és a tanításból. Valamint mindennél többre értékeli a kitűnő klímát. Aggasztja, hogy talán nem nyeri el Őfelsége bizalmát, valamint a nemesek és a tudósok nem fogadják majd el nézeteit, esetleg honvágya lehet rövid idő múlva, vagy a német tudomány veszteségeket szenvedhet, ha ő Oroszországba megy.”
Ebből a pár mondatból látjuk, hogy Wolf nem egykönnyen szánta rá magát, hogy Nagy Péter szolgálatába álljon, de nagyon felcsigázta, hogy ebben az esetben az akadémia egyik feladata lett volna az Orffyreus-gép vizsgálata. Ez a levél következő részéből is kiderül: „Mielőtt Orffyreusszal, a feltalálóval beszéltem, Wolf professzorral is megvitattam a kérdést. Elmondtam neki Őfelsége nemes szándékát, említve, hogy Felséged a közjóért nagy pénzadományra hajlandó. De természetesen ezt nem akarja csak úgy elvesztegetni, ezért kérdezem Wolf professzor véleményét. Az volt a válasza, hogy keveset tudunk erről a dologról, és bár Orffyreus elkészítette a kereket, ami forgásakor nehéz súlyokat emel föl, nem tudjuk, hogy valóban örökmozgó-e, és hoz-e hasznot az embereknek, mivel nem láthatjuk belső struktúráját. Arra kért tehát, hogy beszéljek a feltalálóval erről, és írásban jelentsem neki, mi történt.
Ekkor haladéktalanul Kasselba, a wissensteini kastélyba utaztam, remélve, hogy ott találom Orffyreust. Megtudtam, hogy Őfelsége Károly herceg elküldte őt gépének törött alkatrészeivel együtt Karshafenbe, ami régebben Sieburg volt, és ötmérföldnyire van Kasseltól. Ott egy külön házat adott neki, hogy jobb körülményei legyenek ötletei megvalósításához, s így megszabadulhat a nemkívánatos vendégektől is. Felségedet valószínűleg érdekli, hogy miért törte össze a feltaláló a gépét. Károly herceg meghívta Gravesande professzort Leidenből, hogy mutassa be azokat a pszicho-matematikai kísérleteket, amelyeket könyvében leírt, és az örökmozgó témájáról kezdtek beszélni, arról, hogy vajon Orffyreus kereke igazi örökmozgó-e. A herceg biztosította ennek igazáról és megparancsolta Orffyreusnak, hogy mutassa be Gravesande úrnak a gépet, de Gravesande kilétét Orffyreus előtt nem fedte fel. Orffyreus engedett a kérésnek, és a herceg jelenlétében bemutatta gépét. Azonban Gravesande olyan sok kérdést tett fel, és oly mértékben érdeklődött a belső elrendezés iránt, hogy Orffyreus arra gondolt, hogy a titkát akarja megtudni. Ezért több bemutatót nem tartott, és amint elmentek, a gépet darabokra törte, hogy semmitől se kelljen félnie.
Miután több napot töltöttem Karshafenben a feltalálóval, úgy téve, mintha jó barátja lennék, elmondtam neki Őfelsége nemes szándékait, de első kérdése az volt, hogy van-e Sumacher úrnak pénze? Azt válaszoltam, hogy több pénz áll rendelkezésére, mint amennyit el tud képzelni, és hogy Őfelsége magas rangokat és nagy összeget adna a találmányáért, amennyiben az a vizsgálatokon átmegy. A feltaláló erre azt válaszolta, hogy természetesen átmegy a vizsgálatokon, akár a fejét teszi arra, hogy a gép igazi.
Erre én azt válaszoltam, hogy kérjünk föl két ismert matematikust, akik a vizsgálat előtt megesküdnének, hogy nem mondanak el semmit a gépről, és adnak róla egy tanúsítványt. Az előre megállapodott pénz egy letéti számlára kerülne a vizsgálat idejére. Azonban ő ebbe nem egyezett bele. Tántoríthatatlan volt abban a tekintetben, hogy a gép igazi, és senkit sem avat be, mivel az egész világ tele van gonosz, rosszindulatú, megbízhatatlan emberekkel. Utolsó szava ez volt: »Sumacher úr, Ön leteszi a százezer tallért és én átadom a gépemet«.
Semmi többet nem tudtam elintézni, még ha egy évig is egyezkedtem volna vele, így gyorsan visszatértem Halléba, és Wolf professzornak elmeséltem, hogy mire jutottam. Nagyon érdekes vitákat váltanak ki az örökmozgóval kapcsolatos hírek. Gravesande professzor úgy gondolja, hogy az örökké tartó mozgás nem mond ellent a már kialakult matematikai törvényeknek, bár valójában nem lehet pontosan tudni, hogy Orffyreus gépe hasznos lehet-e az embereknek, hacsak nem engedi, hogy ügyes matematikusok tökéletesítsék. Láttam Gärtner úr örökmozgóját is Drezdában, ami egy malomkőhöz hasonló, és homokkal van teli, vászonnal van burkolva, előre és hátrafele is mozog, és a feltaláló szerint nem lehet nagyobb méretben megépíteni. A francia és angol matematikusok azon a véleményen vannak, hogy ezeket az örökmozgókat nem érdemes megnézni, mivel a matematika törvényei ellen szólnak. Wolf professzor írásba adta véleményét, amelyet mellékelek.”
Sumacher Nagy Péter cárhoz írt levelét így fejezi be: „Felséges uram tudni fogja abból, amit írtam, hogy az Orffyreus-gép még egyáltalán nem tökéletes. Ennek megfelelően Orffyreus írt nekem, hogy ha egy bizonyos uralkodó az általa kért pénzt kifizeti, akkor a szerződés aláírásával egy időben hajlandó titkát felfedni. Ezért szerényen azt kérte, hogy királyi felséget járuljon hozzá valamennyire a költségekhez is.” Ezután hosszú alkudozás következik. Tulajdonképpen úgy néz ki, hogy évekig hitegették Orffyreust mások, mire a cár újra felfigyelt a találmányra. 1723. június 1-jén Wolf kidolgozott egy ideiglenes megállapodást. Eszerint már csak kilencvenezer tallér díj volt kitűzve, de még tízezer tallért adtak volna azért, hogy Orffyreus megírhassa mechanikáról szóló könyvét, amelyben több száz különböző gépet és rajzot közölt volna megvalósult és lehetséges találmányairól.
A történet vége az lett, hogy egy bizonyos Dettler Klefeker Szentpétervárról Németországba utazott, hogy a cár nevében megvásárolja a találmányt. Ezek a tárgyalások azonban – valószínűleg Orffyreus nyakassága miatt – nem vezettek eredményre. Talán létrejöhetett volna az egyezség, ha Nagy Péter nem hal meg 1725. január 28-án, ötvenkét éves korában. Utódait nemcsak hogy Orffyreus találmánya nem izgatta, hanem az akadémia iránt sem mutattak érdeklődést. Így például a fiatal Euler, aki a pétervári akadémián kezdte tudósi működését, hosszú ideig a legteljesebb bizonytalanságban élt.

A TALÁLMÁNY TOVÁBBI SORSA
Valójában ez a történet az Orffyreus-ügy zenitje, utána már csak állandó lefelé csúszás következett. Nemsokára meghalt Károly herceg, és ezután utódainak két civakodó szeretője közt kellett igazságot tenni, és senki sem figyelt már Orffyreus találmányára. Károly őrgróf a két nőre kisebb részletekben ugyan, de több mint százezer tallért költött, tehát lett volna módja megvásárolni az Orffyreus-gép gyártási jogát. Így nagy lehetőségtől esett el az emberiség – évszázadokra. Nem sokkal ezután meghalt Orffyreus felesége. Ugyan újra nősült, de sosem kapta meg a szükséges lelki erőt, támogatást új feleségétől, és egyre több gondja, baja lett.
Károly választófejedelem öregsége, majd később halála miatt Orffyreus legfontosabb támaszát vesztette el. Ellenségei pedig, elsősorban Gärtner, mindent megtettek, hogy Orffyreust ismét lejárassák. 1727. november 28-án valamilyen módon rávették Orffyreus szolgálólányát, hogy aláírjon egy olyan hazug tanúsítványt, miszerint trükkös szerkezetek segítségével ő mozgatta kívülről a kereket. A következő másolat maradt fenn erről az iratról: „Orffyreus szolgálólánya, Anna Rosine Mauersbergerin, aki Grebachban született Szászországban, Annaberg mellett, és most harmincnyolc éves, kijelentette, hogy Orffyreust évek óta, 1711 óta szolgálja, és az Orffyreus-kerékkel kapcsolatos összes körülményt ismeri. Kezdettől fogva kézzel mozgatják, és sohasem magától mozgott. Még azokon a helyeken is – Merseburg és Weissenstein –, ahol le volt zárva a kerék, Orffyreus felesége, testvére és ő, a szolgálólány forgatták a kereket egymás utáni váltásban. Orffyreus két groschent ígért minden órás mozgatásért, de mindössze kilenc tallért kapott néhány hónappal ezelőtt. Gottfried, aki a legtöbb ideig forgatta a kereket, száz tallért kapott. Arra kényszerítették, hogy éjjel és nappal forgassa, mivel attól féltek, hogy valaki éjszaka is megnézheti a kereket. Amikor az archimedesi szivattyút rákötötték, akkor nagyon nehéz volt forgatni. A tartóállványt üregesre fúrták, ebben egy hosszú, vékony fogasléc volt vasból, ami a kerék tengelyéhez csatlakozott. A forgatást Orffyreus hálószobájából, az ágy mögül végezték, ami közel volt a géphez. A weissensteini szobában meg is tudná mutatni, hogy hogyan rendeztek el mindent. A vasat a kasseli udvari kovács készítette. Ő, a szolgálólány, Gottfried, a testvére, Orffyreus felesége és lánya mindnyájan szörnyű esküvel kötelezték magukat, hogy nem árulják el a titkot.
Amikor Weissensteinben a kereket nyolc héten át kellett forgatni éjjel-nappal, egyszer panaszkodott, hogy nem bírja már tovább, mivel tél volt és nagyon hideg. Orffyreus azt válaszolta, hogy ne panaszkodjon, és magasabb fizetést ígért. Amikor megkérdezték tőle, hogy mi történt akkor, amikor valaki megállította a gépet, és az újraindult, vagy megváltoztatták a forgási irányt, akkor azt válaszolta, hogy Orffyreus egy másik szobában volt, és köhögéssel, torokköszörüléssel, köpéssel vagy más hasonló jellel irányította őt. Eredetileg nem akarta kifizetni Orffyreus a megígért pénzt, de amikor azzal fenyegette meg, hogy mindent elmond, végül is megkapta a fizetséget.”

Természetesen nekünk ebből az iratból utólag kell eldönteni, hogy ki hazudott. A szolgálólány vagy Orffyreus? Ebben az időben még tartanak a boszorkányperek, ez idő tájt több százezren kényszerültek beismerni azt, hogy az ördöggel cimborálnak, boszorkányszombaton seprűn lovagolnak, és az inkubussal nemi kapcsolatot tartanak fönn. (Az ilyen típusú vallomások azonban nem vesztek ki az 1700-as évek múltával. Még néhány évvel ezelőtt is, itt Kelet-Európában több beismerő vallomást olvastunk hithű kommunistáktól, hogy imperialista ügynökök voltak, a CIA-nak kémkedtek, vagy esetleg fasiszta múltjuk volt.) A kikényszerített vallomások széles spektrumát ismerjük, ezért különösebben nem érdemes ezzel törődni, inkább arra figyeljünk, hogy találunk-e belső ellentmondást a tanúvallomásban. Önmagában persze az igazi bizonyítékot az jelentené, ha az Orffyreus-szerkezetet reprodukálni tudnánk. Nyilvánvalóan nem hihetjük, hogy csak egyszeri és megismételhetetlen ez a szerkezet. Egyértelmű bizonyíték persze csak akkor lesz, ha ilyen vagy ehhez hasonló készüléket magunk is tudunk készíteni, ha megértjük működését. (A következő fejezet vége felé erre is sor kerül majd, de most nézzük a szolgálólány vallomását.)
A vallomásban több zavaró ténnyel találkozunk. Először is a tanú nem tudja megmagyarázni azt a tényt, hogy a kereket többször, több szemtanú előtt áthelyezték egyik helyről a másikra, és mindig a tengelyt és az alátámasztást vizsgálták igen gondosan. Továbbá, még ha vakok, vagy megrögzött hazudozók lettek volna a hatósági vizsgálóbizottság emberei, akkor is megmarad az a kétely, hogy gyakorlatilag lehetetlen egy távoli szobából a körülbelül 1,5 cm sugarú tengelyvéget meghajtani fogasléccel és kötéllel. A sima tengelyvégen ugyanis a fogasléc ilyen rövid sugáron nem sok nyomatékot tud átadni. Még ha a tengelyvég is fogazott lett volna, akkor is problémás egy ilyen hajtást létrehozni, hiszen abban a korban egyszerűén képtelenek voltak nemhogy az udvari kovácsok, de még a legjobb mechanikusok is olyan nagy teherbírású, nagy pontosságú fogaskerék-fogasléc párost készíteni, ami a feladatot teljesíthette volna. Ismerjük, hogy abban a korban milyen rossz minőségű vasat kovácsoltak, s teljesen kizárt, hogy fogasléccel a kerék teljesítményigényét azon a kis sugáron ki lehetett volna elégíteni. További zavaros momentum, hogy fogasléccel hogyan lehet folyamatos, egyirányú mozgást fenntartani és újabb gond, hogy kötéllel hogyan lehet a fogaskereket meghajtani. A tengelyen pedig a szemtanúk közül senki sem látott fogazást. Látjuk tehát, hogy az irat szakmailag ugyanolyan zavaros, ellentmondásos, mint a koncepciós iratok általában.
Gärtner és barátai szellemesebb ellenérvet is kitalálhattak volna, de úgy látszik, csak erre az átlátszó irományra futotta. Természetesen vannak, akiknek bármilyen hazugság megfelel, csak az igazsággal ne kelljen szembenézni. Orffyreus persze maga is hozzájárult a hazugságok terjedéséhez állandó, beteges titkolózásával, azzal, hogy soha nem fedte föl a mechanizmus lényegét, titkát. A feltaláló sorsa ezután a megszokott menetrend szerint alakult: támogatóját elveszti, egyedül marad a harcban, magányos, megkeseredett lesz, és szükségszerűen jön a szegénység.
Következzen most Orffyreus utolsó levele, amit nagy nyomorában Károly herceg egykori udvari tanácsosának, báró Schrader Von Schliestedtnek írt: „Nagyra becsült udvari tanácsos úr, báró úr, uram! Többször írtam már Önnek, Nagy Tiszteletű Uram, de nem kaptam választ. Már nincs erőm és akaratom az éhség, a bánat, a hideg miatt, mert régóta nem kaptam már egy darab fát sem a kerületi magisztrátustól. Gyakran csak száraz kenyeret tudok enni, és vizet iszom. Végre valahára, Istennek hála, oly nagy szerencsém volt, hogy egy örökmozgó modellt készíthetek, amit Mannsberg úr rendelt meg Angliából. Április 14-én el is készült, és ugyanazon a napon Karshafenbe utaztam, hogy két guldent kérjek a tiszteletes úrtól. Ugyanazon hónap 15-én haza kellett jönnöm a templomból, mert annyira megbetegedtem a megfázásom és nyomorom miatt, valamint idegeskedéseim, izgalmaim következményeként. Nyolc-kilenc napig tartott a betegség, biztos voltam benne, hogy itt van a halál. Mindezt a würstenbergi munkában elszenvedett baleset következményei is kísérik. Azonban Isten kisegített a bajból, és remélem, vissza tudok menni Würstenbergbe dolgozni.
Nagy segítség lenne nekem, ha válaszolna levelemre. Istennek tetsző cselekedet lenne, mert Isten látja lelkemet, hogy szeretném Önt szolgálni, és tisztességes szándékaim vannak, hát ennyit megérdemelnék. Merem remélni, hogy magas és méltóságos uram megérti helyzetemet és látja, hogyan állnak a dolgok. Önnek megvan a hatalma, hogy segítsen rajtam, megváltoztassa az életemet, módjában áll meghosszabbítani, vagy megrövidíteni. Nem tudok már többé itt élni ebben a hihetetlen nyomorban, emelkedő adósságokkal. A fájdalom mellett bánt, hogy nincs mit ennem, sem nekem, sem a családomnak. A kerületi magisztrátus nem kölcsönzött búzát, lehetetlen körülmények között vagyunk már régóta. Fáj a szívemnek, amiket hallok, néha naponta, hogy mit mondanak rólam keresztény becsületességem ellenére, és semmit nem tudok tenni ellene, csak csendesen tűröm. Bántja a lelkemet, amikor durva szavakat hallok idegenek szájából, azt mondják, hogy Ön már az ellenségem… Ismét hangsúlyozom Önnek becsületességemet, s Kegyelmed figyelmébe ajánlom magam, mint szegény és gyenge embert, aki Kegyelmed védelmét keresi. Legszerényebb szolgája. Karshafen, 1745. április 26-án.”
A levél után már nem sokáig élt Orffyreus, 1745. november 30-án, hatvanöt éves korában az első bizonyított örökmozgó feltalálója meghalt. Többféleképpen lehet vélekedni életéről, munkásságáról. Ha egyáltalán írnak valamit róla manapság, akkor általában csak közönséges csalóként említik a szolgálólány levelére hivatkozva. Néhányan – köztük e sorok szerzője – úgy gondolják, hogy ezt a gépet valóban megépítette több változatban; a tanúvallomások hitelesek, logikusak, belső ellentmondástól mentesek. Ebből viszont az következik, hogy valami nagyon jelentős dolgot nem értünk már a klasszikus mechanikában sem. Természetesen könnyebb egy egykori szolgálólány hazugságát elhinni, mint szembenézni azzal, hogy mérnökök, kutatók tízezrei hibáztak évszázadokon át ilyen alapvetően fontos, könnyen megvizsgálható, tesztelhető dologban.
Látjuk majd, okunk lesz a kétkedésre, hiszen nem Orffyreus fedezte föl egyedül a többletenergia előállításának módját. Utána még több tucat, talán több száz ember jött rá erre a titokra. Azt kell mondanom, hogy Orffyreus megérdemelte sorsát. Megtehette volna, hogy az általa követelt díjat lecsökkenti arra a mértékre, ami minden nagyobb földesúr számára megfizethető lett volna. Inkább nyomorgott, egész családját éheztette, de utolsó leheletéig ragaszkodott ahhoz, hogy a titok az övé legyen, csakis és egyedül az övé. Nem mérte fel, hogy az örökös mozgásra épülő találmány nagy mértékű irigységet, ellenségeskedést kelt, és természetesen ellenségek százait szüli. Azt gondolta, hogy kitartása, szorgalma, éleslátása szükségszerű jutalommal jár majd.
Ha valami biztos az emberiség történetében, hát az, hogy a tisztesség, a jóság, a szorgalom nem szükségszerűen kapja meg jutalmát. Orffyreus és az utána következő feltalálók nagy többsége olyan volt, mint a gyerekgyilkos: Orffyreus nagy nehézségek árán megszülte művét, majd elpusztította. Tipikus példája azoknak feltalálóknak, akik csak magukra, csak a pénzre tudnak gondolni, akik képtelenek a társadalmi felelősségérzetre, akik szemforgató módon Istenre hivatkoznak, miközben ezt az isteni ajándékot maguknak, kizárólag maguknak tartják meg. Az emberiség nagy katasztrófája nemcsak az, hogy a Gärtner-típusú emberek mindig mindent megtettek azért, hogy az ilyen, és más hasonló jelentőségű találmányok csírájában elpusztuljanak – a feltalálók kapzsiságukkal, önzésükkel, szűk látókörűségükkel maguk is nagyban hozzájárultak bukásukhoz.
Kétségtelen, hogy egy ilyen jelentőségű találmány kidolgozásához hihetetlen tudás, szorgalom, kitartás, csökönyösség kell. A makacsság azonban, ami a kidolgozás fázisában alapvetően fontos, tragikus, amikor a találmányt el kellene terjeszteni. A rugalmasság teljes hiánya, a mohóság, a kapzsiság ezeknek a találmányoknak mindeddig a biztos halálát jelentette. A feltaláló semmiképp nem szolgálhatta volna jobban az ellentábort, mint csökönyös titoktartásával. Azt is látjuk, mennyire naiv az a hit, hogy fontos találmányok előbb-utóbb elterjedhetnek, hogy szükségszerűen napvilága kerülnek a tudományos vizsgálatok során. Nem, ez nem igaz, sőt szinte az ellenkezője a valóság.
A következő fejezetben azt nézzük végig, hogyan is fejlődött a természettudomány Orffyreus idejétől kezdve századunk elejéig, hogy fejlődtek ki azok a fogalmak, azok az eljárások, melyek alapvetően fontosak az energiatermelő eszközök megértéséhez.

Irodalom:
[1] John Collins: Perpetual Motion: An Ancient Mystery Solved? Permo Publications. Leamington Spa, 1997.
[2] H. Dricks: Perpeetum Mobile. A History of the search for self-motive power. London, 1861.